A város ilyesztő. Főleg este. A Lobster-rel volt egy koncertünk. A Lobster, az együttesünk neve. Azt jelenti homár. A neveink kezdőbetűiből hoztuk össze. Enyém az utolsó betű, az R. R, mint Ren. Miután a szüleim elutaztak kiskoromba, ideköltöztem a nagymamámhoz. De ő tavaly halt meg. Azóta az együttes az én családom.
Jól eltévedtem. Pedig én csak a hotelba akartam menni, ahol megszálltunk. De most azt se tudom, hogy hol vagyok. Az utak üresek. Csak egy-két autó száguld el mellettem. Éhes is vagyok. És semmit sem látok ami ismerős lehetne. Miért kellett nekem lelécelni a bandától? Megmagyarázom.
A következő történt: Len, a fő alapító és Ozir, a legjobb barátja összevesztek. Nem szeretem, ha veszekednek, pedig mindig ezt csinálják. Hatvan százalékban. Bin pedig lerészegedett, míg Sei a csajokat hajkurászta. Taku-nak pedig a barátnőjénél volt egy kis dolga. Csak gondolni tudok rá, hogy mit is művelhetnek ott. De ezt nem szívesen teszem. Ei-nek pedig tanulnia kell. Mivel egyetemista, így a vizsgáinak eredményei neki sokkal fontosabbak, mint bármi. Így úgy gondoltam nem kellek én oda.
Ezért is mentem el a hotelba, ahol megszálltunk. Ahogyan látom, nem épp a megfelelő irányba mentem. Ez így nem jó. Nagyon nem jó. Ráadásul a menedzserünk szigorú diétára fogott minket, mert hogy vigyázni kell az alakunkra a nemsokára rólunk forgatott videóklip miatt. Ma még egy falatot sem ettem. Jajj, korog a kicsi pocim!
Mintha fejbe kólintottak volna. Hirtelen szédülés fogott el. Mindent homályosan láttam. Majd a szembe jövő autók fényei egybe folytak, és eszméletemet vesztettem. Éreztem, hogy valaki megragadta a csuklómat, és felhúzott nem engedvén, hogy a földön landoljak. Hallottam, hogy beszél hozzám. De nem volt ismerős a hangja.
- Hé! Te! Minden rendben? - kérdezgetett.
Kinyitottam a szemeimet, és a hang irányába néztem. Mellettem egy fekete hajú férfi állt. Arcát nem láttam tisztán. Fél arcát ugyanis sötétség lepte. De a szemeire emlékszem. Gyönyörű kék szemek meredtek rám, amik olyan tiszták voltak, hogy láttam bennük a kósza szőke tincseimet, és a fáradt, sápadt arcomat.
Mivel nem szóltam semmit, így beültetett a kocsijába, az anyós ülésre, maga mellé. A motor felbőgött, ő a gázra taposott, és egy szó nélkül mentünk a vak világba. Legalábbis számomra ismeretlen utakon.
Út közben kaptam csak észbe - Hé! Te! Állj meg! - próbáltam leállítani - Mégis mit képzelsz? Mit akarsz velem? Elraboltál?! Ezért még fogsz hallani az ügyvédeimről!
- Fogd be. - nem nézett rám, csak az utat figyelte.
A lámpa megvilágította karizmatikus arcát. Komor volt. Nem sokat mosolyoghat. Ezt már első ránézésre megállapíthatom.
- Tessék? - hülledeztem.
- Fogd be. - ismételte meg immáron mogorvább hangon. Idegesnek tűnt. Biztosan nem volt jó napja. És én csak tetézem ezt.
Inkább csendben maradtam, és figyeltem ki az ablakon. Már nem éreztem magam olyan rosszul. De a hasam attól még néha felmordult az éhségtől.
Egy panziónál álltunk meg. - Gyere. - csatolta ki magát az idegen férfi, majd kiszállt a kocsiból. Becsapta a jármű ajtaját, és elindult az épület felé.
Követtem a példáját, és elindultam utána. A gitáromat, amit eddig az ölemben fogdostam, most magammal vittem. Semmi pénzért nem válnék meg tőle.
A panzió kívülről egy lepukkadt szállónak tűnt. De mikor beértünk, nem is volt annyira rossz állapotban, mint ahogyan azt a külső alapján elképzeltem. Az ajtó mellett volt egyből a recepciós pult, ami mögött egy fiatal nő állt. Sötétbarna haja fel volt tűzve, de néhol a tincsek rakoncátlanul előre omlottak. Szemei ugyan olyan szépek voltak, mint a férfié, aki ide hozott. Éppen a poharakat törölgette, amikor ránk szegeződött a pillantása.
- Áh, So-chan! Végre hazatértél! - majd rám nézett - Kit hoztál magaddal? Egy újabb áldozat? - elnevette magát.
- Fogd be Etsu! - horkolta le a férfi - És ne hívj So-chan-nak. - majd hátranézett rám - Inkább adj egy szabad asztalt. A vendégünk éhesnek tűnik.
- Rendben! - vigyorgott ránk a nő. A pult mögül kiérve elénk állt - Akkor kövessetek. - indult el egy ajtó felé, aminek boltívje fölé az "Étterem" szó volt kirakva vas betűkkel. A teremben sok asztal állt, de a legtöbbnél nem ült senki sem. Az egyik üres, két személyes asztalhoz vezetett minket.