- Mit hozhatok? - kérdezte Etsu kedvesen.
A férfi leült, majd rendelt magának egy kávét.
Leültem vele szembe, miután a fal mellé állítottam a gitáromat. - Nekem csak egy ásványvizet.
Etsu felírta magának, bólintott, és már el is ment.
- Mi a neved? - kérdezte a velem szemben ülő férfi.
Ránéztem. Hangja lenéző volt, de az arca mégsem volt már olyan komor, mint mikor az autójában ültünk. - Ren. Seto Ren. - feletem. Kissé ijesztően nézett rám, így nem csoda, hogy megijedtem.
- Szóval Seto Ren. Ismerős ez a név. - egy pillanatra elnézett a gitáromra, majd megint rám pillantott - Nem abban az új zenekarban játszol? Mi is a nevük...?
- De. A Lobster egyik gitárosa vagyok. És mi a te neved? - kérdeztem szégyellősen, ami nem is csoda, hiszen az imént olyan rémesztően ijesztően nézett rám.
A pultos lány kihozta nekünk az italokat. - Kértek még valamit?
A férfi rám nézett - Kész valamit?
- Nem. Nem ehetek vacsorára semmit sem. - a hasam azonban elárult. Jókorát korgott.
- Egy omlettet. - nézett a nőre.
A nő csak nevetett rajtam, majd már ment is elkészíteni a rendelésben szerepelt ételt.
- Mit is kérdeztél? - nézett rám ismét a férfi.
- Hogy mi a neved. - olyan átható tekintettel nézett rám, hogy nem hittem volna, hogy képes valaki így nézni rám, vagy bárki másra.
- Azén nevem Abe Souta. De ez nem fontos.
- Miért hoztál el ide?
- Elég elveszettnek tűntél. És mint hallottam, éhes is voltál. Gondoltam jól esne egy kis evés, és pihenés. De ha ezt vissza akarod utasítani, akkor már mehetsz is. - kortyolgatott bele kávéjába.
Etsu meghozta az omlettemet. Olyan jó illata volt, hogy nem tudtam ellenálln neki. - Köszönöm! - és már neki isláttam. Olyan rég ettem már omlettet, hogy az ízére sem emlékeztem.
Souta az asztalra könyökölt, fejét megtámasztotta, és úgy nézte, hogy hogyan eszek. Még mindig komor arcot vágott. De már lágyabbak voltak arcvonásai.
- Köszönök mindent. - töröltem meg a vacsora befejeztével a számat egy szalvétával. Órámra néztem. Az óramutató pontosan negyed tizenegyet mutatott. Haza kellene mennem. Vagy legalább is a szállásra, ahol atöbbiek már biztosan várnak. - Hogyan hálálhatom meg a kedvességedet?
Souta csak legyintett - Hagyd csak. Nem kell.
- De én szeretném valahogy megháláni. - zsebemhez nyúltam - Mennyit kérsz? - ekkor kaptam észbe. A tárcáma szálláson maradt, ahogyan a telefonom is. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?
Souta gyanakvóan nézett rám. Biztosan átlátta a helyzetet, így csak megrázta a fejét - Nem kérek érte semmit sem. Az első alkalom ingyenes. - viccelőgött. Gondolom.
- Most viszont mennem kell. - álltam fel.
- És hogy akarsz menni? - tűnt fel mellettem Etsu - Ahogy hallottam, pénzed az nincsen. És ilyen későn nem biztonságos a város. Jobb lenne, ha maradnál. - mosolygott rám.
A hirtelen feltűnésétől megijedtem, így egy lépést hátráltam, de mikor megláttam, hogy csak ő az, megnyugodtam. - De a banda aggódik értem biztosan.
Etsu a másik férfire nézett - Vidd már el szerencsétlent a szállására.
Souta szó nélkül felállt.
Tényleg elvinne? De rendes!
- Nem. - nézett a nőre - Nem vagyok taxi sofőr. És még csakpénze sincsen. Ráadásul későre jár. És holnap korán kelek.
Sejtettem. Túl szép volt, hogy igaz legyen.
- Rendben, legyél mufurc! - sértődött be a lány, majd sóhajtott - Legalább a szobáját mutasd meg neki. - nyomott a kezébe egy kulcsot.
Souta a kulcs számára nézett, majd megvetően annak tulajdonosára, végül szó nélkül elindult ki az étteremből.
Etsu a vállaimra tette kezeit - Menj csak utána. - súgta a fülembe, majd a fiú felé lökött.
Kénytelen voltam követni. Más választásom úgysem volt. A körülöttünk lévő tér tele volt feszültség. Legalábbis az én részemről. Zavart a csönd, de nem tudtam mit is mondhatnék neki. Majd kiböktem valamit, ami először az eszembe jutott. - A barátnőd kedvesnek tűnik.
Souta megállt, és szembe fordult velem - A barátnőm? - nézett rám furán.
- Igen. Etsu. - vakartam zavartan a tarkómat, és elnéztem.
Souta irányba fordult - Ő nem a barátnőm. - ment tovább.
- A... Akkor kid? - követtem.
- A nővérem. És nem kedves. Egyáltalán nem az. Mindenbe beleüti az orrát. És makacs.
- Nekem kedvesnek tűnt. - néztem a földet.
- Igen. Mindenkinek ezt adja be. De közben csak kihasználja az embert! - egy ajtónál megállt. A zárba helyezte a kulcsot, amit el is fordított - Tessék. Ez lenne a te szobád. - nyitotta ki az ajtót.
Beljebb merészkedtem. Gyorsan körbenéztem, és az ajtóhoz fordultam, hogy köszönetet mondjak, de Souta-nak ekkor már hült helye volt.