Zangora egy nyugodt kisváros, ahová szívesen jönnek az emberek nyaralni, mert az itt élők kedves, vendégszerető népek, és mindig szívesen látnak mindenkit. Az utcák tele vannak árusokkal, és minden sarkon található egy-egy Disco. Történetünk is ebben a városkában kezdődik.

- Hé! Arash! Add vissza a fagyim! – förmed rá kicsit mérges hangon.

- Éhes vagyok, te pedig egy évvel fiatalabb vagy nálam.

- Az még nem jogosít fel arra, hogy elvedd tőlem a fagyim. – néz rá durcin.

- De igen is feljogosit rá. – ölt nyelvet a barna hajú és szemű magas fiatalember.

- Anyuuu! – néz hátra.

- Ugyan Abrinda. Tessék. – nyom a lány kezébe egy kis pénzt. - Vegyél magadnak másikat.

- De…de…de…Na jóó.- azzal el is indul a fagyis felé.

Út közben az árukat nézegeti, hogy mit is lenne érdemes megvenni Kirával, a legjobb barátnőjével. Szeme előtt lebegnek azok a pillanatok, amikor még pár évvel ezelőtt a kávéházban nézegették a jobbnál jobb képű fiúkat, és közbe kortyolgatták a szokásos tejeskávéjukat. Erre gondolva megnyalta szája szélét, hiszen még mindig érezte azt a finom édeskés ízt. A fagylaltosnál hosszú volt a sor, hiszen kint volt vagy harminc fok, és a nyaralók száma is megduplázódott.

- Ezt nem hiszem el! – morgolódik maga elé.

A háta mögött egy hang hallatszott. Ismerős volt, hiszen minden nap erre jártak Kirával amikor még a közelben lakott.

- Jöjjenek, jöjjenek! Kicsik és nagyok egyaránt! A varázskastély felhőtlen szórakozást nyújt minden kedves ide látogatónak.

Abrinda hátrafordult, egy ideig csak állt, majd elindult a kastély felé.

- Úgy is hosszú a sor a fagyisnál, és még egyszer se voltam bent. Majd ha kijöttem, addigra hátha fogyatkozik a nép. – gondolta.

Előtte csak pár turista állt, így hamar bekerült Ő is. Nem volt valami túl nagy tumultus, ezért most mindent alaposabban meg lehetett nézni. Kis idő múlva betértek a tükör szobába is. Az utolsó tükörnél viszont valami nem volt rendben. Az előtte lévőkénél egy sima tükörnek látszódott, de mikor Ő nézett bele, megváltozott a külseje. Rövid barna haját fenékig érő kék haj váltotta le, a szokásos sötétbarna szeme is mély, tengerkékké változott. Molett, alacsony alakja vékonyabb, és magasabb lett. Fülei is nem a normális, kicsi méretűek voltak, hanem annál kicsivel nagyobb, hosszabb, hegyesebb. Ennek láttán pár lépést hátrált a tükörtől.

- Mitől is ijedtem meg? – kérdezte magától – Hiszen ez csak egy buta tükör. – közelebb lép hogy jobban szemügyre vehesse, de mikor keze majdnem érintette az üveglapot, a tükörben lévő alakja mögött egy alacsony, kövér, vörös hajú, manó fülű, zöld szemű férfi állt.

A tükörben látta, hogy a keze a vállához nyúlna. Ijedten lassan hátrafordul, és már vállán is érezte a meleg, érdes kezet. Kicsit felsikoltott ijedtében, de mivel a kastély tulajdonosa állt előtte, megnyugodott.

- Abrinda? – kérdezte lágy, meleg, nyugtató hangon.

- Ho… Honnan tudja a nevem? – lép hátrébb egyet ledöbbenve - Eddig még sose találkoztunk, még is tudja a nevem? – kérdezte ismét magától.

- Kérlek, tegeződjünk. A nevem Brendon.

- Oké. – még mindig értetlenül néz.

- A kérdésedre pedig a válaszom… Fuh… Ez hosszú történet.

- Akkor ne mondd el. Éppenséggel nem érek rá. De… Valamit árulj el. Miért látszódunk ilyen… - néz a tükörben lévő két lényre – A többiek miért nem?

- Jogos kérdés. Tudod… Ez a tükör nem olyan, mint a többi. Ez az összekötő kapocs ez a Világ, és a Mi Világunk között.

Abrinda csak értetlenül mereng a férfire. – Ez a Világ…és a Mi… Világunk?

- Pontosan.

- Attól tartok még mindig nem értem.

- Létezik egy olyan Világ, ahol hozzánk hasonló…

- Hozzánk? – vág közbe Abrinda.

- Igen. Szóval…

- Ezt hogy érted? – értetlenkedik.

- A másik Világban úgynevezett: elfek vagyunk.

- Elfek? Hallottam már róluk, de… Léteznek? – csillan fel szeme.

- Igen, és Te is az vagy.

- Én? – szemében újra az értetlenség apró szikrája gyúlik fel.

- Igen, és mint már említettem…

- De hogy lehetnék én elf?

- Ebben a Világban igaz nem úgy nézel ki, de ez a tükör épp azért van, hogy tudjunk közlekedni a két Világ között.

- Szóval én is elf vagyok?

Brendon csak bólint egyet. – Mikor még olyan egy-két éves voltál, akkor hoztalak át ebbe a Föld nevezetű bolygóra. A mostani szüleidnek az ajtajába tettelek le, és… - itt abba hagyja, és a már futó lányra néz – Most meg hova mész? – néz Abrinda után.

- Mindegy, csak el innen! – kiállt hátra.

Futott, futott, és meg sem állt, még az orra elé se nézett.

- Hé! – förmed rá valaki.

Abrinda a földön találta magát, ahol nagyot huppanva ott ült. Csak maga elé nézett, és csak kis idő múlva nézett fel. – A… Arash? – nézett fel bátyjára.

- Nem, a Télapó vagyok Afrikából. Most jövök épp onnan, ugyan is a Merror szülők karácsonyra egy Abrinda nevű lányt kértek maguknak.

- Nagyon haragudnak rám? – kérdi aggódó hanggal.

- Nem - segíti fel a lányt – Hol voltál eddig? Már mindenütt kerestünk. A fagyizóba, az árusoknál, még pár Discoba is be kellett néznem.

- A varázskastélyba.

- És jól szórakoztál?

- Nem mondanám… - néz el, de még mielőtt megkérdezte volna, hogy „Mért nem?” szerencséjére meglátta a szüleit – Anya! Apa! – futott oda – Bocsássatok meg, hogy csak úgy eltűntem.

- Ugyan. Nincs semmi baj. – mosolyog rá anyja, de látszik rajta a szokásos aggódottság.

- Még is hol voltál? – kérdi mérgesen apja.

- A varázskastélyba.

- Szó nélkül elmész oda, és…

- Ugyan drágám! Abrinda bocsánatot kért.

- Ez a szerencséje.

Arash is oda battyogott a Merror családtagokhoz. – Mehetnénk haza? Hétre ott kell lennem Saranál.

- Még csak… - Abrinda órájára nézett – Te jó ég! Hat óra van?

- Bezony ám. És még csak most veszed észre? – néz rá unottan tesója.

- Elég legyen gyerekek… Menjünk haza.

- Benne vagyok. – vágta rá egyszerre a testvérpár, majd végül egymásra néztek kicsit mérgesen, de mint mindig, most is elnevették magukat.

Mikor hazaértek már fél hét volt. Kiszállva a kicsi zöld Ladájukból. A két testvér elfoglalta szobájukat, Mr. Merror a hálószobába olvasta az újságot, míg felesége szokásosan a konyhában sürgősködött.

- Mennem kell, majd jövök! – rohan le egy olcsó frakkba Arash.

- Úgy nézel ki, mint egy pingvin. – nevet rajta Abrinda, mikor lement a lépcsőn enni pár falatot.

- Ugyan Abi drágám. Arash, nagyon jól nézel ki.

- Köszi mama. – ad homlokára egy puszit – Egyébként se tehetek róla, hogy Sara meghívott a Law Bar-ba egy meleg és meghitt családi vacsorára.

- Attól még nem kéne így kiöltözni.

- Mit tudsz te a szerelemről!?

- Ez nem szerelem…

- Fejezzétek be! Nem bírok így olvasni. Már harmadjára olvasom ugyan azt a sort.

- Mi is szeretünk apa! – kiállt hátra Abi.

- Arash!? Biztos nem tudsz maradni még egy kicsit?

- Egy-két percet. – nézett húgára.

Ms. Merror csak bólintott, majd kiment a konyhába, és egy nagyobb tortával tért vissza. – Boldog Születésnapot Drágám! – teszi le az asztalra a szamócás ízesítésű tortát.

Arash elővett a zsebéből egy kisebb dobozt, és Abi kezébe tette. - Tessék. Boldog Születésnapot HUGI.

Furán néz családjára, legfőbbképpen Arashra. Kibontja a dobozt, amiben egy ezüst karkötő csillog. – A… Ari… Ez… - nem bírja befejezni, szemében könnyek gyülemlenek. Hirtelen testvére nyakába ugrik – Köszönöm!

Ari nem ölelt vissza, csak gyengéden eltaszította magától. – Még a végén összegyűröd az ingem. – igazgatja hófehér ingjét.

Ez Abinak természetes volt, elvégre bátyja sose mutatta ki érzelmeit neki.

- Elvégre ma töltötted be a tizenhatodik életévedet.

- Sajnálom Abi, de most…

- Tudom, és nincs semmi baj. – mosolyogott anyjára.

Életébe sose kapott ajándékot szüleitől, és ezt nem is várta el tőlük. Nem nevezhetőek gazdagoknak. A szegény negyedbe élnek, mindig a legolcsóbb ruhákat és ételeket veszik meg. Egész évbe güriznek, hogy megéljenek, és ha egy napra is, akkor is elmennek valahova a közelbe.

- Jut is eszembe… Honnan szedted a pénzt, amiből…

- Suli mellett TITOKBAN dolgoztam.

- Hogy hogy nem tudtam róla?

- Ha tudtál volna arról, akkor nem lett volna titok igaz?

- Ja, tényleg.

- Képzeld… Még a saját anyjának se árulta el.

- Tényleg?

- Úgy se engedted volna meg.

- Van benne valami. – helyeseli Abi.

- Most mindenki ellenem van? – neveti el magát anyjuk.

- Nem, de most már tényleg mennem kell. – ad a nőknek egy puszit Ari – Apa! Elmentem! – néz be a hálószobába.

Mr. Merror még mindig az újságot böngészte. – Pá!

Arash sietős léptekkel hagyta el a családi házat, maga után pedig becsapta az ajtót.

- Anya? – fordult az említetthez Abi.

- Igen?

- Egyből a tárgyra térek. Örökbe fogadtatok?

Anyja arcáról a szokásos mosoly helyett arca szomorúra váltott, Mr. Merror pedig abbahagyta az újság lapozgatását.

- Noss…

Ennyi neki éppen elég volt, hisz ismerte már őket, jobban, mint a tenyerét. – Mért nem mondtátok el?

- Abi… Mi…

- Még nem volt itt az ideje. – vág közbe a ház ura.

- És mikor lett volna? – fordul apja felé – A halálos ágyamnál?

- Abi! – ijed meg Ms. Merror.

- Jó, hagyjuk. Felmegyek a szobámba. Jó éjt! Pá! – felrohant a lépcsőn, az ajtaját becsukta maga után, asztalába belerúgott. Ez mindig is megnyugtatta, épp ezért áll olyan rossz állapotba. Lenyugodva lefeküdt az ágyára, és amit Brendon mondott neki a múltjáról, azon gondolkodott.

- Lehet, hogy igazat mondott? Tényleg elf lennék? De akkor kik az igazi szüleim? Miért kellett ide hozatni? Milyen az a bizonyos másik Világ? – ezek, és még ehhez hasonló kérdések halmozódtak fel benne, majd lassacskán elaludt.