Másnap reggel nyolc órakor kelt. Egyből a fürdőszobába vetette magát. Megmosakodott, fogat mosott, kócos haját kifésülte, felvett egy kék pólót és szokásos farmer alját, majd bement Arash szobájába. Lehuppant Ari mellé az ágyra, odabújt hozzá, adott neki egy puszit.

- Ébresztő bátyus. Hasadra süt a nap.

A kócos fiú csak morgott egyet, majd hátat fordított Abrindának.

- Hahó! – rázogatja kicsit a vállánál.

- Hallom. Abi!?

- Mondd!

- Téged nem zavar, hogy nem vagyunk testvérek?

Kicsit félrenéz, majd vissza. – De. De hát… Ez van. Nincs mit tenni. Nekem attól még az Én kis Arim maradsz. – borzolja össze még jobban haját.

- Hehe. Naggyon vicces vagy.

- Tudom. De ezért szeretsz.

- Helyesbítek. Ezért is.

- Igen? És még miért?

Erre Arash már nem hajlandó választ adni, felkel, és miután felöltözött, az iskolai egyenruhájában visszament Abi mellé.

- Nem zavar, hogy nyár van? – néz rá kajánul.

- Upsz… Tényleg. –nevet, majd átöltözik.

Abrinda a varázskastély felé nézett az ablakon át. Teljesen magába merült a tegnapi események miatt.

- Elmegyek a vidámparkba.

- Már megint?

- Igen. Főleg a tükörterem kötött le a varázskastélyban.

- Oké. Anyáék ma úgy is dolgoznak, én pedig Saraval leszek.

- Tudom. – felállt – Akkor megyek is. Pá! – kiment a szobából, lement a lépcsőn, az előszobában lévő tükörben megigazította haját, majd kiment, és elindult a vidámpark felé.

A vidámpark nem volt messze, még is most annak tűnt. Végig haladva az utcájukon néha meg-meg állt a kertekben nyíló virágokat nézegetni. Mindig is szerette a nyarat, a virágokat, a zöldellő fákat, a méz édes illatot, amiket a kertekben lehet érezni. A parkon végig haladva egy szerelmes párral találta szemben magát, és kissé undorodva állt tovább. A nyárban egyedül a turbékoló párokat nem szerette, akik nyalták-falták egymást. Úgy gondolta, hogy amíg neki nem lesz szerelme, addig nem is fogja elviselni a közelében lévő szerelmeseket. A park után egyből a vidámparkba vezetett. Szerencsére nem volt túl sok a belépőjegy, így a kevés zsebpénzéből is ki tudta fizetni. Nem törődve a sok árussal, vattacukrossal, fagyissal, és a hullámvasutakkal, egyből a varázskastély felé vette útját. Bemutatva a belépőjegyként használt papírszalagot, betért a nagy házba. Végigrohanva a folyosókon, a tükörterembe érve meglepetésben részesült.

- Kira?!

Egy rövid vörös hajú lány beszélt Brendonnal. A lány megfordult, mély kék szemével Abrinda szemébe nézett. – Abi?

- Kira!!! – ugrott a lány nyakába – Hogy hogy itt vagy? Mikor értél a városba?

- Nem rég. Egyébként boldog születésnapot!

- Köszönöm. – mosolyog.

- Brendonnal szeretnénk mutatni valamit. – néz a férfire.

- Ismeritek egymást? – néz rájuk érdeklődve.

- Noss… Nem csak Ti vagytok az egyedüli elfek a városban. – húzza ki magát büszkén.

- Hm? Ezt honnan tudod? És… Vájunk csak… Te is elf vagy?

- Igen. – bólint rá egyet.

- Mért nem mondtad el? Mióta…

- Emlékszel amikor ötödikben csatlakoztam az osztályodhoz?

Abrinda visszaemlékezett Kira első napjára. Semmit se tudott, nem ismert semmit, és senkit. Testnevelés órákon is elég ügyetlen volt. Mindenki kiközösítette, csak Abrinda volt az egyedüli, aki odament hozzá, beszélgetett vele, bemutatta neki az itteni dolgokat és embereket.

- Igen…De…

- Azért nem ismertem a Ti szokásaitokat, tárgyaitokat, mert nem ebben a Világban születtem. - Az volt az első nap, amikor ebbe a Világba töltöttem egy egész napot.

- Értem. De…Miért…?

- Nem voltunk benne biztosak, hogy Te vagy az.

- Kira... Abrindának…

- Ja, igen… Noss… visszatérve a meglepetésünkre… - megfogja barátnője kezét, és az utolsó tükörhöz vezette. A tükörben Abrinda haja és szemei ismét kék színben tündököltek, fülei elf fülekké váltak. Kira haja fekete, vége vörös lett, kék szemei lila színben ragyogtak, fülei neki is hegyesek és hosszúkásak lettek, csak úgy, mint Brendonnak és Abrindának. Molett alakja karcsúvá vált, magassága ugyanakkora maradt.

- Gyere! – rántotta meg kicsit Abi kezét Kira.

- De… Hova?

- Az igazi Világodba.

- Tessék? És a szüleim… És…Arash…?

- Nyugi! Brendon majd elintézi őket, ha keresnek.

Abrinda csak aggódva nézett vissza a kijárat felé, majd Brendonra. A férfi mintha bátorságot töltött volna belé. Bólintott egyet komoran. – Menjünk.

Kira halványan elmosolyodott, majd a tükör felé haladt. Lassan belépett a tükörbe, Abrinda pedig óvatosan, félve követte. A tükrön túl egy erdőben találták magukat. Külsejük átvette azt az alakot, amit még az előző világba láttak a varázstükörben. Ruhájuk is megváltozott. Míg Kira bőrből készült bő nadrágban, magas sarkú csizmában, és mély dekoltázsú pólóban volt, addig Abrinda egy mini aljban, magas sarkú térdig érő magas sarkú csizmában, pánt nélküli kivágott, hátul fűzős felsőben volt.

Abi először magára, majd a körülötte lévő fákra, végül a lombok között az égre meredt - Ez a „Világom”? – kérdi.

- Igen. De ez csak az erdő. A város… – előveszi iránytűjét. A kis tárgy fedele ezüst, széle arany, belsejében egy háromfejű kígyó volt belevésve, ami ficánkolt - Erre van. – indul el észak felé Kira.

Abrinda követte, közben nézelődött, és próbálta betájolni magát, hogy visszatalálhasson.

- Hallod ezt? – torpant meg Kira, és az iránytűről a fák közé meredt, ahonnan a zajok szűrődtek.

- Mit? – fülelni kezdett Abi.

- Valaki köze… - be se tudta fejezni, a fák mögül egy hátközépig érő fekete hajú, harci öltözékben lévő fiú ugrott le eléjük. Fekete haja és vörös szemei tündököltek a napfényben. Oldalán egy katana csillant fel. A kard markolata ezüst és arany borítású volt, a penge közepén pedig egy rövid elf írás volt belekarcolva.

- …ledik? – fejezi be az érkező fiú kaján mosollyal.

Abrindának megakadt a szeme a katanán. Kicsit megrázza fejét, felnézett a fiúra, majd lassan Kirához hajolt. - Ki ez? – kérdi tőle suttogva.

- Ő Ray. Ray, Ő Abrinda. – mutatja be őket egymásnak.

- Örvendek. – mosolyog rá kedvesen Abrinda.

Ray egy szemet vető pillantást vetett rá ridegen. – Ha Ő fog minket harcba vezetni, akkor igen hamar elveszítjük.

- Tessék? – néz rájuk értetlenül.

- Semmi, semmi… - néz Kira tüzelő szemekkel Rayre. Elővette zsebéből legyezőjét, és a fa részével a nyakára csapott egyet.

Mintha meg se érezte volna, csak nyakára teszi kezét, és az ütés helyét simogatja - Áu! Ezt mért kaptam? – néz a lányra még mindig ridegen.

- Tudod azt Te nagyon jól. – fordul el egy kicsit.

- Persze, hogy… Nem… - mondja unottan.

Kira rácsapott még egyet a legyezőjével a nyakára, ám egy hirtelen mozdulattal elkapta a legyezőt, kivette Kira kezéből, ledobta a földre. Kira felvette morogva.

- Inkább a munkádat végezd.

- Mit gondolsz mért jöttem ide?

- Ki tudja!? Talán megint jöttél edzeni?

- Hehe! Nagyon viccel valaki.

Abrinda csak csendben figyelt – És mi a munkád? – nézett Rayre.

- Találdd ki.

- Ray! – szólt rá Kira.

- Mi van? – néz a lányra.

Sóhajt – Ray dolga az, hogy a királyi családot védje.

- Királyi családot? – néz értetlenül.

- Igen. Vagy is ez esetben téged.

- Engem? – értetlenkedik.

- Hjah – szól bele Ray unottan.

- Ray! – szól rá ismét.

- De engem nem kell megvédeni. Mért kéne? – teszi karba kezét.

- Már hogy ne kéne?! – karol a lányba barátnője.

- A válasz egyszerű. Szüleid megölték még egy éves korodba, téged pedig átvittek a másik Világba. Azóta a démonok, és egyéb gonosz lények uralkodnak országod felett. Megjósolták, hogy a jövendőbeli királyné, egy bizonyos Abrinda nevű lány, megment minket a gonosztól, és újra békében élhetünk.

- És én vagyok a…

- Király egy szem leánya. – borzolja össze Kira a lány haját.

- Nem az egyetlen. – jegzi meg Ray.

- Hm? – néz Rayre Abi.

- Igaz. – gondolkodik el Kira.

- Van egy testvérem? – csillan fel kék szeme.

- Volt. – helyesbít a fiú.

- Volt?

Kira bólint. – Nem rég halt meg. Kiderült, hogy ki is Ő valójában, ezért…

- Megölték. – mondja a szokásosnál ridegebben Ray.

Abrinda Rayre néz, majd Kirához hajol. – Szerelmes volt belé?

- Nem. – válaszol Kira helyett Ray.

- Mondjuk úgy nem úgy érzett iránta, mint egy barát iránt. – csipkelődik Kira.

- Vagyis szerette. – vonta le a következtetést.

- Mondhatjuk úgy is. – bólint helyeslőn Kira.

- Ez érdekes…

- Lányok… - fordul el Ray.

Kira is elfordul kicsit. – Jut is eszembe. Abirindát nem vihetjük a városba. Toboro szolgái egyből lenyakaznák, amit nem engedhetünk igaz? – néz Rayre.

Ray csak bólint. – A szüleid, és nővéred nem bírtam megvédeni, de igyekszem téged életben tartani.

- Kedves. – mondja unottan – Miből gondolod, hogy engem meg bírsz védeni?

- Az óta rengeteget edzek.

Abrinda ismét a katanára néz. – Mi van ráírva? – érdeklődik.

- Közöd?

- Ray! – szól rá Kira - Légy tisztelettudóbb. Elvégre Ő a trónörökös.

- Tudok róla. – elindul dél felé.

- Most meg ho… - értetlenkedik Abrinda.

- Ray?! – szól utána Kira.

- Mondd!

- Nem felejtettél itt valakit? – néz Abrindára.

Ray egy nagyot sóhajt, majd a lányra nézett – Nem jössz?

Abi Kirára nézett, aki „Menj csak” pillantást vetett rá, majd Rayre, aki fagyos és türelmetlen volt, végül lassan elindult a fiú felé, fél úton visszafordult Kirához – Te nem jössz?

- Nem. Nekem a városban dolgom van. Ha Toboro megtudja, hogy nem voltam ott, és dolgoztam egész nap, akkor nem lesz könyörület.

Abrinda erre nem válaszolt, Ray mellé ment, és kedvesen ránézett. A fiú csak megforgatta szemét, majd újra elindult.

Kira pedig ismét iránytűjére nézett, és észak felé indult.

Abrinda a körülötte lévő fák lombjait figyelte, amiket néha fujdosni kezdett a szél. A madarak ide-oda ugráltak a fa ágán. Végül csak megszakította a csendet a kék hajú lány.

- Ki az a Toboro?

- Toboro? Az a démon, aki megölte szüleid, nővéred, és átvette a hatalmat.

- Gondolhattam volna. – jegyzi meg magában – És… A nővérem…

- Amanda?

- Biztos. Ő… Hogy nézett ki? Vagyis…

Ray egy kicsit sóhajtott, megállt, mellénye belső zsebéből elővett egy nyakláncot, amin egy nagyobb medál lógott. A medál ovális, és ezüst volt, fedelén egy minta volt. A minta nagyobb nyíló rózsa, ami egy kisebb szívet szúrt át. E körül pici kék kövek voltak beleillesztve. Oldalán egy kulcslyuk volt. Ray elővett egy kicsi arany kulcsot. Beleillesztette a helyébe, és elforgatta a megfelelő irányba. A medál kinyílt. A belsejében egy kép volt illesztve. A képen egy Abrindához hasonlító nő volt. Szemei, arcvonása, fülei és alakja ugyan olyan volt, mint Abié. Haja felül világos kék, majd lassacskán átment királykékbe.

Abrinda csak szótlanul végignézte az eseményt, megnézte a képet, majd ajkán egy enyhe mosoly jelent meg.

- Hasonlítasz rá. – jegyzi meg ridegen a fiú.

- Úgy gondolod?

- Tizenhat éves korában Ő is így nézett ki.

Abi nem szólt semmit, Ray tekintetét fürkészte. A rideg, vörös szemben most láthatni lehetett egy kis melegséget, miközben Amanda képét nézegette.

- Mit nézel ennyire? – kérdi tőle ráförmedve.

- Semmit! – néz el – És hogy tudok visszajutni?

- Már is vissza akarsz menni a Világodba?

- N…Nem azért, csak ha még is…

- Majd akkor mész el, ha engedélyezik.

- Ha engedélyezik? – néz rá értetlenül.

- Igen. Vagyis ha azt mondom, hogy hazamész, akkor hazamész.

Abi inkább nem szól semmit, de látszik szemében, hogy nem tetszik neki a dolog.

Kis idő múlva beértek az erdő közepébe.

- Mért is jöttünk ide? – néz körül a sűrűn elhelyezkedő fák között.

Ray nem szólt semmit, csak csettint egyet, a fák egy kört alkottak. A szabadon lévő hely közepén bábuk jelentek meg. A bábuk fából voltak, amikből pár mellékgyökér a levegőben ficánkolt.

Abrinda csak figyelt, fejét kicsit félredöntötte, és a bábukra nézett. – Ezt hogy…

- Varázslattal. – jelenik meg kicsi gonosz mosoly az arcán. Ismét csettint egyet, és a bábuk életre kelnek.