Már messziről lehetett látni a temető kapuit. A kapuk előtt megállt, kezében a rózsaszállal, kissé félve belépett a maguktól nyíló kapuktól. Beljebb haladva egyre sötétebb lett, pedig még csak dél környékén járt az idő. A fújdogáló szél megrecsegtette a fák lombjait. A sírokon félelmetesnek tűnő elf-írások és szobrok álltak. A temetőben élő állatok szaladgáltak ide-oda. Abrinda szinte minden egyes nesz irányába nézett, bár nem akarta megtudni, hogy mi is keltette a fura zajokat. Pár lépés után megállt, körülnézett, majd behunyta szemeit és fülelt. Körülötte fák recsegését, és halk mégis erőteljes lépteket lehetett hallani. Az avar megmoccant, végül melegséget érzett még mindig fájó vállán. Hirtelen ijedten megpördült tengelye körül.

- Ray? – nyugszik le mikor meglátja a fiú arcvonásait. – A szívinfarktust hoztad rám!

A fiú erre nem válaszol, szemével ridegen nézett Abira.

- Valami baj van? – kérdi tőle aggódva.

- Mit keresel itt? – veti a kérdést ridegen a lánynak.

- Én csak… - kezdi félénken, majd erőt gyűjt magába. – A nővérem sírjához jöttem.

Ray Abira, majd a rózsára néz. – Gyere – megy előre.

- Hé! Várj! – fut mellé.

- Mi van? Csak nem félsz? - mosolyodik el.

- Nem! – egy ijesztő zajra Ray-be karolt.

- Nem, mi? – nevet.

Abi kicsit elpirult, de nem merte elengedni a fiút. – Nem, csak megbuktam és…

- Nem mondom el senkinek – néz rá kivételesen kedvesen.

Abi a kedves nézés miatt meglepődött, de inkább nem szólt semmit.

A temető közepéhez érve egy életnagyságú szoborhoz értek, ami előtt egy sír állt. A szobor egy nőt ábrázolt, kinek haja fenékig ért, fülei hegyesek és hosszúak voltak, ruházatán látszott, hogy előkelő családból származott.

A szobor rákönyökölt a sírfeliratra, amin ez állt:

Amanda

18 évesen hunyt el

az elf királyi család leszármazottjaként

Abi a sírfelirat mellett álló vázába tette a rózsát, majd a sír elé térdepelt. Felnézett a kőből faragott női arcra, szemébe egy könnycsepp jelent meg.

- Még csak nem is ismertem – hajtja le fejét és szemeiből a lecsorduló könnyek eggyé forrva a földre hulltak.

- Nagyszerű nő volt. Szeretett téged, pedig nem is ismert – majd a rózsára meredt. – Honnan szedted?

Rayre nézett – Az úton hevert. Tudod… ez a kedvenc virágom.

- Úgy tűnik, mind belsőleg mind külsőleg hasonlítotok egymásra.

Albi halványan elmosolyodott. – Tudod, szerencsés vagy, mert Te ismerhetted őt.

Ray erre inkább nem egy szót sem szólt.

Abrinda felállt, letörölte könnyeit, majd elindult. Pár méter után visszafordult Ray felé.

- Nem jössz? – kérdi kedves mosollyal.

- De. – odafordul Abrindához, majd elindult a lány felé.

- Gondolom hiányzik – szomorodik el újra arca és maga elé néz.

Ray nem válaszol, csak ridegen mered maga elé.

- Ezt igennek veszem – mondja halkan.

- Sajnálom.

- Mit is? – néz zavarodottan.

- Hogy nem ismerted? – néz kivételesen szelíden Abira.

Abrinda Ray modora miatt összezavarodott és pirulva ment tovább.

- Valami baj van? – kérdi a szokásosnál kedvesebben.

- N… Nincs. Miért lenne? – nevet zavarodottan.

- Olyan piros vagy. Nem vagy lázas? – teszi kezét a lány homlokára.

- Ugyan… - söpri le Ray kezét homlokáról.

- Hm… - teszi karba kezét. – Tényleg nem vagy lázas, de még mindig piros vagy.

- Igen? Biztos azért, mert nem kapok levegőt. Elszívod előlem.

Ray vállat von, majd előre megy.

Abrinda kifújta magát majd Ray után szaladt. – Hová mész? – áll elé.

- Megyek elszívni más elől a levegőt.

- Most megsértődtél. – teszi kezét csípőre.

- Nem. – kikerülve Abrindát, zsebre tett kézzel haladt tovább.

Abrinda kérdőn nézett, majd utána szaladt és melléérve némán egymás mellett haladtak.

Abrindának a temetőből kiérve mintha nagy kő esett volna le a szívéről. Megkönnyebbülten, és felszabadultabban haladt tovább Ray mellett.

- Egyébként…

Abrinda Rayre nézett. – Igen?

- Jól áll neked a piros. – húzza el száját mosoly gyanánt.

Abrinda csak pislogott Rayre nézve, majd érezte, hogy elpirult ezért elkapta tekintetét.