A várost körülvevő falhoz értek, ahol már várták őket a többiek. Felvéve állarcukat bekopogtak a tömör fából készült kapun, ami kinyílt. A város utcái petróleumlámpákkal voltak kivilágítva, a házakat papír díszekkel, szalagokkal, virágokkal, és egyebekkel díszítették. Az utcákon egy lélek sem volt. A főutcán végighaladva egy kastélyhoz értek.

A lépcsőn felfelé haladva a kastély előtt Abi megtorpant.

- Valami baj van? – kérdi Ray.

- Nem. Nincs. Csak… - néz el.

- Csak?

- Rossz érzésem van. – néz szemével a fiúra.

- Nem lesz semmi baj. Itt vagyunk, és vigyázunk rád. – ereszt egy kis mosolyt.

- Így van! – öleli meg Kira barátnőjét.

- Azt elhiszem. – mosolyog Abi.

- Na akkor menjünk! – indul el Kira.

A kastély kapuin belépve egy nagy terembe értek, ahol már javában folyt a mulatság.

Raito megragadta Kira kezét. – Gyere! Táncoljunk!- vezeti be Kirát a tömegbe.

Ray Abihoz akart menni, de Hana elé állt. – Gyere! – vezeti el onnan.

Abrinda Mirrorra nézett. – Táncolunk? – kérdi tőle kedvesen.

- Bocsi, de most inkább nem. – foglalt helyet egy asztalnál.

Abrinda vállat vont, és sétálgatni kezdett felmérve a kastélyt. Szemével Kirát és Raitot kereste, de de nem találta őket. Lemondóan inkább Rayéket kereste, de őket se látta sehol. Unalmában körbe járta a termet, s minden ablaknál kinézett a város csendes, és néhol félelmetes fényeire. Így nézett ki a terasz ajtaja melletti ablakon is, ahol ismerős alakokat vett észre.

- De hiszen ez Ray és Hana! – suttogta maga elé, majd kirohant a teraszra, de ledermedve állt meg az ajtóban. – Ray… - suttogta maga elé. Kicsit megrázta fejét, és könnyeivel küszködve futott el.

Ray a hangok hallatára gyengéden eltaszította magától Hanat. – Ilyet többet n csinálj! – majd Abi után rohant.

Hana magától meglepődve állt, és nézett maga elé. Bement a terembe, ahol leült Mirror mellé.

Abrinda már a város szűk utcáin futott. Nem nézett vissza, csak futott, ahogyan csak tudott. Hallotta a mögötte futólépteket, és a nevét, amit Ray kiáltott, mégse állt meg. A várus kapujához érve meglepődötten vette észre, hogy az zárva van.

- Abrinda! Abi várj meg! Abi! – hallotta a távolból Ray hangját.

Abrinda ijedve körül nézett. A fal mellett rakásra téve voltak a dobozok. Azok felé kezdett el futni. Felugrálva a fából készült dobozokra a fal szélére állt, majd onnan leugrott a városon kívüli területre, s tovább szaladt.

Ray egy nagyobb ugrással a falon kívül termett, majd Abi elé szaladt. – Abrinda! Hallgass meg… Kérlek!

- Nem! Hagyj békén! – futna el megfeledkezve arról, hogy Ray fogja csuklóját.

- Abi! – szólítja meg szelíden.

Abrinda megáll, hiszen nem látja értelmét futni. Megfordul, és megpróbálja Ray kezét lefejteni csuklójáról.

- Kénytelen leszel meghallgatni. – mosolyog.

- Nem! Mért nem tudsz békén hagyni? Nem akarlak még látni se! – próbálja még mindig kiszabadítani kezét.

Ray szó nélkül egy erősebb mozdulattal magához húzza a lányt, aki bár elpirult, s a hirtelen reakcióra nem tudott mit válaszolni.

Ray szorosan megölelte.

Abrinda észbe kapott. – Eressz el! – próbálja eltaszítani magától – Hagyj békén! – tolja el kicsit magától, hiszen annál jobban már nem tudja – Ray!

Ray szorosabban öleli meg, s csak ennyit mondd halkan:

- Abi…Kérlek…Hallgass meg…

- Nem! – szakadna el végleg a fiútól.

Ray hirtelen közelebb húzza magához a lány arcát, és megcsókolja.

Abrinda ledöbben, egy darabig még ellenkezik, próbál szabadulni, majd feladja, s inkább viszonozza a csókot.

A csók végén Ray szorosan magához húzta Abit. – Abi…

A lány csak pislogott, majd megölelte Rayt, hozzásimult, s csak ennyit súgott a fiú fülébe:

- Szeretlek.