- Kira? – áll meg a lány mellett egy úr.

Kira és Raito ledermedtek. Kira meghajol. – Igen uram? – néz fel.

Az ezüst hajú elf méregetni kezdte Raitot. – Ki ez? – kérdi fagyosan Kirát.

- Egy barátom.

- Értem. – néz a fiúra fagyosan. Hátat fordít a párnak, felmegy az emeletre. Félúton még visszafordul. – Kira?

- Igen Zaburo? – kapja fel fejét.

- Ha látod azt a Ray gyereket, és csatlósait…

- Szólni fogok! – vágja rá.

Zaburo bólintott, majd otthagyta őket.

- Kira… - lepődik meg Raito – Te…Most el akarsz árulni minket?

- Nem. – mosolyog.

A kastély ajtaja kinyitódott. Abrinda és Ray lépett be rajta.

Kira megszeppenve nézett rájuk, majd Zaburora nézett, aki mellett pár őr elhaladt, és körbevették az érkezőket.

A terembe síri csend lett. Mindenki Rayékre, és az őrökre nézett.

A parancsnok közelebb lépett a fekete állarcos fiúhoz. Gazdájára, Zaburora nézett, aki bólintott egyet. Az őr letépte Rayről az állarcot.

A teremben sugdolózni kezdtek az emberek.

- De hiszen ez Ray!

- Hogy ki?

- Ray, aki fosztogatja a gazdagokat.

Hallatszódott.

Zaburo egy gonosz mosolyt eresztett. – No lám csak lám. Ray úrfi is megjelent köreinkben. – megy le a márványból kirakott lépcsőn. Az őrök utat nyitottak neki. Ray elé lépett.

Ray csak maga elé morgott. Megfogta Abi kezét, és maga mögé húzta.

Kiráék előre tolakodtak, hogy láthassák az eseményeket.

- No csak! Kit rejtegetsz? – néz élesen a lányra Zaburo.

Abrinda csak lapított Ray mögött.

- Tán ellopták a nyelved fiú? – rántja elő kardját, s Ray nyakához emelte.

A fiú felemelte fejét, s lenézően meredt Zaburora.

- Hát jó. Ha te nem, a kis barátnőd biztosan fog csiripelni. – bólintott az egyik, Abi mögött álló őrnek.

Az őr megragadta Abrinda csuklóját, elrántotta Raytől, s térdre kényszeríttette. Egy durább mozdulattal lerántotta a lányról az állarcot.

Abrinda a földre nézett, haja előre omlott, így arcvonásai nem voltak láthatók.

Ray Zakuro kardja miatt nem bírt megmozdulni, így csak szeme sarkából figyelte a történteket. – Ereszd el! – sziszegi fagyosan az őrnek.

- Megeredt a nyelved? – nyomja jobban Zaburo a fiú torkához kardja pengéjét. - Csak nem a szerelmed? – ereszt egy gonosz mosolyt – Még jobb! – néz a lányt fogságban tartó férfire.

Az őr Abrinda fejét hajánál fogva felemelte.

A teremben ismét sugdolózni kezdtek.

- Ki ez? Még sose láttam.

- Ez Amanda?!

- Amanda meghalt.

- Akkor a szelleme.

- Nem. Egy hús-vér ember.

- Akkor még is ki?

- A húga lehet.

- Abrinda? De hiszen ő meghalt még kis korában.

- Úgy tűnik mégse.

Töltötték be ezek a mondatok a termet.

- No csak! A kis utód visszatért. – emeli le Rayről kardját, és most Abrinda elé lépett, kinek szemében a gyűlölet tüze égett.

Ray Zaburóra akart támadni, de az őrök megakadályozták tervét.

- Üdvözöllek a kastélyomban… hercegnő. – mosolyodik el gonoszan Zaburo.

- A kastély, mint minden más nem téged illet! – felel halkan, nyugodtan Zaburo ezüst szemébe nézve.

- Milyen igaz! – komorodik el – De nem engedhetjük, hogy elvedd tőlem a trónom igaz? – emeli fel kardját Abrinda nyakához.

Abrinda nem szól semmit. – Képes lennél így végezni egy végtelen nővel? – néz a férfire fagyosan.

- Igen! – suhint egyet kardjával.

A lány ijedtében behunyta szemét.

- Abrinda! – kiállt fel reflex szerűen.

Abrinda kinyitotta szemét. – Hol vagyok? – nézett körül – Hogy kerültem ide? Ray? – kapkodta fejét. Nem látott mást, csak fákat, bokrokat, zöld földet, és kék eget. – Az erdőben vagyok? – lepődött meg – De hogyan? – kérdezte magától.