Mikor megkaptam a kívánságomat, már másra se vágytam. Reméltem, hogy Ayame-nek nem esik baja. Chou biztosan megmenti. Azért mégis a társaim voltak, így aggódom értük.
Lépéteket hallottam mögülem. Gyorsítottam a tempón. De semmi haszna nem volt. A léptek tovább követtek. A lépteket idéző test karja hirtelen a vállamon landolt, és hátrafordított, maga felé.
- Hova-hova? - mosolygott rám.
Megkönnyebbültem. Csak Io volt az. - Mit keresel itt? - eszméltem fel, hogy Io talán meg akarja gátolni a tervemet.
- Követtelek.
- De te bementél a szobádba!
- És ott is maradtam. De mikor hallottam, hogy te és Ayame elmentek, már tudtam, hogy hova viszed szegény lányt. Ezért felkeltettem Chou-t, és eljöttünk értetek.
- Én nem megyek vissza oda.
- Miért nem?
- Az ellenség kezére adtam Aya-t! Nem is bocsátana meg! És egyébként is, nekem van egy kívánságom. - néztem a kezemben lévő gömbre.
- Ayame úgysem haragudna rád. Kedvel. Oké, nem szeret annyira, mint Chou-t, de... Kedvel, mint barátot. És a barátaira nem szokott haragudni. Kivéve engem. De én nem is vagyok a barátja. Szóval erről ennyit. - hadarta.
- Akkor sem megyek vissza.
- És mégis miért nem?
- Na szerinted? - néztem rá érdekesen.
- Szerintem a kívánságodnak köszönhetően nem láthatlak se én, se más többé.
- Eltaláltad.- mosolyogtam rá kedvesen.
- Miért akarsz ennyire meghalni? Miért nem jó, ha inkább helyette azt kérnéd, hogy ismét élj? - nézett rám szomorúan.
- Mert már eleget éltem. És semmi kedvem hozzá. - vallottam be. Hátat fordítottam neki, és ismét elindultam. De most sokkal lassabb tempóban.
Io követett. Úgy tűnik nem akart rólam leszállni - És a tegnap este? Az már semmit se jelent neked?
- Én...- torpantam meg, kissé hátra néztem rá, majd tovább mentem - Nekem nem. - néztem vissza magam elé. Ez azonban hazugság. Nagyon is élveztem a dolgot. De nem akarok maradni. Elegem van az életből. Túl sokat láttam, és tudok.
- Akkor ennyi? Búcsú nélkül elmész? - lépett mellém.
- Pontosan. Legalábbis ezt tervezem. - néztem rá.
- És akkor hova mész?
- Nem mindegy?
- Nem. Ugyanis a kívánságod már megvan. Nem mindegy, hogy hol dobod fel a talpad? - sóhajtott.
- Ne légy érzéketlen. - horkoltam le - Nekem is vannak álmaim. És ez az álom a halálommal kapcsolatos. És tudom is, hogy hol akarok. Már évek óta a helyet tervezem.
- Boccs. -lépett elém ezzel utamat állva - De nem akarom, hogy ez történjen.
- Vagy úgy. Szóval azt akarod, hogy tovább szenvedjek?
- NEM. - vágta rá.
- Akkor engedj tovább. - néztem rá komoran, céltudatosan.
Io nyelt egy picit - Nem akarlak.
Még sose volt ennyire erőszakos velem. Mondjuk nem zavart volna. De most más a helyzet. Most akarom életemet végre befejezni, erre nem engedi! Hát ember az ilyen? - Sajnálom. - kerültem ki.
Io azonban elkapta a kezemet, maga felé fordított. Hirtelen azonban magához húzott, és megcsókolt. - Ha minden áron ezt akarod, akkor hagyom, hogy beteljesítsd a kívánságodat. De tudnod kell, hogy hiányozni fogsz. - nézett rám boci szemekkel.
Ha most élnék, biztosan elpirultam volna. De nem tudtam megtenni. - Nekem is hiányozni fogsz, de... - kezemet Io arcára tettem - Figyelni foglak, és majd segítek neked, amiben tudok.
Io sóhajtott beletörődve a dolgokba - Rendben. Noss? Hol akarsz meghalni? - nézett körbe - Én nem látok egy alkalmas helyet sem. Szóval most, hogy ezt tisztáztuk, menjünk vissza Chou-ékhoz. - vigyorodott el.
A hegy tetejére mutattam - Ott.
- De az messze van! - kezdett nyafogni nekem.
- Csak messzinek tűnik. De sietnünk kell. - néztem ismét a hegy tetejére - Napfelkeltekkor szeretném a kívánságomat beteljesíteni.
- Miért pont akkor? - értetlenkedett.
- Majd meglátod. - indultam el ismét.
Szerencsére még pont időben értünk oda. Út közben nem szóltunk egymáshoz. Io biztosan úgy gondolta, hogy jobb, ha nem szól semmit. Elvégre lebeszélni úgy sem tud a dolgokról.
Odaérve kifújtuk magunkat. Még éppenhogy elkezdett a Nap felkelni. A hegy tetejét körbevették a bárányfelhők. Érdekes és egyben csodálatos látványt nyújtott, hogy az ég és a felhők teteje még sötét kékben, az alja pedig narancssárgában pompáztak. A Hold még látható volt az égen, ahogyan pár csillag is.
- Most már érted, miért pont itt, és ekkor? - néztem Io-ra.
Kissé meglepődött. Nem gondolta volna, hogy itt egy ilyen festői táj látható.
Hátat fordítottam neki, így a felkelő nap felé fordultam. A gömböt, ami eddig a kezemben volt most elengedtem. Ott lebegett előttem, míg végül a Nap sugarai el nem érték. Akkor a lila fénye rám vetődött.
- Boa! - kiálltott rám Io rémülten.
Nem néztem hátra. Nem is tudtam volna, ugyanis nem éreztem a testemet. Lenéztem. A lábamtól felfelé lassan porrá, és hamuvá foszlott a testem, amit a szél felkapott, és elröpített. Utolsó pillanataimban Io-hoz fodultam. - Sajnálom. Sosem felejtelek el. - végül eltűntem a Föld színéről.
Lelkem azonban még ott állt. De ezt Io nem láthatta. Lassan egyre magasabbra kerültem. Egyre feljebb, egyenesen a felhők közé. Még láttam, ahogyan Io csak nézi a hült helyemet, majd próbálta leplezni elérzékenyülését kisebb-nagyobb sikerrel. Végül egy szó nélkül, szomorúan elhagyta a hegytetőt, és visszament Chou-ékhoz.

THE END