Reggel az órám ébresztett, mint mindig. Kinyitottam szemeimet. A jó puha ágyikómban töltöttem mégis az estét? De az meg hogy lehet? Hiszen emlékszem rá, hogy kinnt az ajtó előtt aludtam el. Legalábbis ha emlékezetem nem csal.
Felkelésem után egyből a fürdőszobába indultam. Elvégeztem reggeli teendőimet, majd visszaültem az ágyra, és bekapcsoltam a televíziót. A párnám mellett csak ekkor találtam meg egy üzenetet.

"Jó reggelt Ren! Este eljöttünk, hogy nézzünk egy kis DVD-t, de az ajtóban találtunk. Így hát behoztunk. Készítettünk neked reggelit is. A hűtőben megtalálod. Jó étvágyat hozzá.
Üdvözlettel:
Etsu és Taku"

Elmosolyodtam. Belegondoltam, hogy mit is kezdenék a barátaim nélkül. Ritka kincsek ők, és semmi pénzért sem szakítanám meg velük a lapcsolatot.
És ha már kapcsolatról beszélünk, vajon mi lehet Souta-val? Biztosan jól mulatozott a barátnőjével. Elvégre fel se hívott. Most már biztos. Csak kihasznált. Nem szeret, szimplán játszadozott velem.
Kimentem a konyhába, és a hűtőben ott várt a levélben ígért reggelim. Istenien nézett ki. Biztosan együtt csinálták nekem. De kedvesek! Leültem, és falatozni kezdtem.
Az óra kismutatója már lassan az tizenkettes számnál járt, mikor kopogtattak az ajtómon. - Ki lehet az? - kérdeztem csak úgy magamtól hangosan, majd odaléptem az ajtóhoz - Nyitom már! - kiabáltam ki, hogy ő is meghallja, hogy felesleges annyi ideig csengetnie. Biztosan úgy gondolta, hogy nem hallom meg a kopogását. Pedig nem vagyok süket!
Kinyitottam az ajtót. Az állam kis híjján koppant a földön. Mindenkire számítottam, csak rá nem. Az ajtóban Miyuki állt.
- Szia. - ment be a lakásomba mellettem meg se várva, hogy beinvitáljam - Remélem nem zavarok.
- Nem. - lepődtem meg tettén, és becsuktam az ajtót - Mi járatban vagy itt?
- Hát nem egyértelmű? - nézett rám fagyos tekintettel.
Teljesen ledermedtem. Tegnap olyan kedves volt! Most mégis mi ütött belé? - Nem... Nem egészen. - habogtam.
- Tudok kettőtökről. - ült le a kanapéra.
- Kettőnkről...? - értetlenkedtem.
- Rólad, és So-chan-ról. - nézett körbe - Ahhoz képest, hogy rock sztár vagy, elég nagy koszfészekben élsz.
Kezdett felszökkenni a vérnyomásom az idegességtől, de próbáltam ezt nem kimutatni neki - Szóval azért vagy itt, mert... - kezdtem bele.
Azonban Miyuki közbe vágott - So-chan elmondta, hogy jóba vagytok. Hogy nagyon jó barátok vagytok. De én átlátok rajtad! El akarod csavarni a kedvesem fejét! - állt fel.
- Tessék? Mégis miről hadobálsz? - kerekedtek ki szemeim.
- Nagyon is jól tudod te azt! - morogta lenézően.
- Nem, nem tudom, ugyanis én nem tettem semmi rosszat! - próbáltam menteni a menthetőt. De úgy tűnt még az igazság sem tud megmenteni.
Miyuki egyre csak közeledett felém. Gonosz aurája szintemár folytogatott.
- So-chan az enyém, érted???
- Nem sajátíthatod ki magadnak! Ő egy szabad ember!
- Értem. Szóval bevallod, hogy mégis csak fondorlatos terveiddel el akarod csábítani!
- Te megőrültél. - nem mertem még levegőt sem venni - Kezdjük ott, hogy So-chan kezdett el közeledni felém! Ő volt az, aki megcsókolt, és... - megakadt szavam. Éreztem, hogy halványan elpirultam.
- Mégis miket képzelsz? So-chan sose csalna meg engem! Ezt te csak beképzeled magadnak! - gyülemlettek könnyek szemeibe.
- Nem vagyok bolond! Tudom, hogy mi történt!
- So-chan nem olyan, mint te! Bár... - mért végig - Lányos arcod van. És igen szemre való fiú vagy. - hümmögött - De nem! Biztos vagyok benne, hogy az én édesem nem csinált semmi olyat!
Nyeltem egy picit. Arckifejezése is egyre gonoszabbá vált. Kezdek félni.
- Na ide figyelj... - sóhajtott Miyuki.
Kíváncsian néztem rá. Megenyhült arckifejezése. Lenyugodott volna?
- Ha még egyszer az én drágám közelébe mész... - mosolyodott el ördögien - Akkor azt nagyon meg fogod bánni.
- Tessék? - hökkentem meg.
- Jól hallottad. - vigyorodott el önelégülten - Megvannak a kapcsolataim ahhoz, hogy az életed romokban heverjen.
- De én nem is...!
- NEM ÉRDEKELNEK A KIFOGÁSAID! - csattant ki belőle egyszerre az összes irántam érzett haragja - És ha most megbocsátasz... - elment mellettem, kinyitotta az ajtót, majd nagy sebbel-lobbal kiment a lakásomból.
Szinte összecsuklottam, annyira megkönnyebbültem. Hátranéztem utána. Ezt nem hiszem el. Örülök neki, hogy élek. És annak is fogok, ha békén hagy, és meghagyja az életemet. Viszont nem akarom elveszteni So-chant. Épp hogy összejöttünk, és már is adjam át neki? Vagy már eddig is az övé volt? Ajjj, nem tudom mit is tehetnék!