Azon a napon, mikor Miyuki meglátogatott, szinte elment a kedvem mindentől. Pedig úgy terveztem, hogy meglátogatom Souta-t, és vele leszek egész nap. Egészen addig a percig, míg meg nem ismertem Miyuki-t.
Még mindig nem akartam elhinni, hogy Souta becsapott. Hogy tehette ezt velem? Tényleg ennyire szerencsétlen lennék, hogy folyton ki kell használni?
Döntöttem. Meglátogatom Souta-t, és örökre végzek vele. Persze ezt ne úgy értsétek, hogy megölöm, vagy valami, hanem úgy, hogy többé nem látom.
Hívtam egy taxit. Mire elkészültem, pont megérkezett. Kimentem a házból, bezártam az ajtót, és beültem a kocsiba. Bár a sofőr egész úton magyarázott nekem, én nem figyeltem rá. Azon gondolkodtam, hogy hogyan is kellene elmondanom neki, hogy mire jutottam.
- Itt volnánk. - jelentette ki a sofőr, majd leállította a motort.
Felkaptam a fejemet. Észre sem vettem, de már meg is érkeztünk. Hamar elszáll az idő, ha ilyen fontos dolgokon gondolkodom.
- Köszönöm. - zsebembe nyúltam, és egy köteg pénzt nyomtam a sofőr kezébe. Nem volt sok, de több, mint amennyit kért volna. - Tartsa meg a visszajárót. - nem várva meg a hálákodását kiszálltam a kocsiból, és a panzió bejárata felé vettem az utamat.
A bejárat melletti pultnál Etsu intézkedett telefonon. Vagy legalábbis úgy tűnt. Mikor köszöntem nekigyorsan lerázta az illetőt, és kedves mosollyal fogadott. - Szia! Hát te mi járatban vagy erre? - kíváncsiskodott.
- Szia. - köszöntem félve, és körbenéztem - A bátyád nincs itt?
- So-chan? - vonta fel egyik szemöldökét - Nem. Nincsen.
- Értem. - szontyolodtam el.
- Miért?
- Csak beszélni szerettem volna vele.
- Sajnálom. Megbeszélése van.
- Megbeszélése? - néztem rá kíváncsian - Kivel?
- Nem kivel, hanem kikkel. - mosolygott tovább - Úgy tűnik el tud helyezkedni egy cégnél. Többet fizetnek, mint amennyit én itt tudok keresni, szóval remélem, hogy kap állást, és így legalább saját keresetből el tudja tartani magát.
- Majd drukolok neki. - erőltettem meg egy mosolyt, majd kis szünet után már nem bírtam tovább - Ismersz egy bizonyos Miyuki-t?
- Miyuki? - értetlenkedett Etsu - Ismerős a neve.
- So-chan barátnője. Nem?
- So-channak van barátnője? - tátva maradt a szája - Az hogy lehet? Nekem erről miért nem szólt? Ha szólt volna, nem hozlak össze titeket! Ez felháborító! Hogy merészelte ezt tenni? - mérgelődött.
Ezek szerint ő sem tudott a lányról. Hát ez szép. Nem csak nekem, de még a saját nővérének is hazudik. Vagy legalábbis titkolózik.
- Minden esetre köszi. - indultam ki.
- Várj! Ha minden igaz Souta nemsokára hazaér. Nem várod meg?
- Nem köszi. Van még egy kis... - akadt meg hirtelen a mondat - dolgom.
- És nem is hagysz neki semmilyen üzenetet? - próbált segíteni, de én nem hagytam.
- Nem. És kérlek ne mond el neki, hogy itt voltam. Rendben? - néztem rá.
Etsu bólintott. - Rendben. - látszódott arcán a csalódás, és a szomorúság. Szegényke csak jót akart. Mégis, ez sült ki belőle.
Mikor kiértem az ajtón úgy döntöttem inkább gyalogolok. Legalább addig, amíg a lábam bírja. Elvégre az otthonomtól húsz kilóméterre vagyok. Én pedig nem vagyok valami strafás emberke.
Elővettem a mobilomat, és hívtam Souta-t. Nem vette fel. Pedig meggondoltam magam, és úgy döntöttem, hogy megbeszélem vele a dolgokat. Újra meg újra hívtam. De pár perc múlva kikapcsolta a mobilját. Ezt annak vettem, hogy nem akar többé találkozni velem, így csak pötyögtettem neki egy SMS-t. "Soha többé nem akarlak látni" Ez után követtem én is a példáját, és kikapcsoltam a telefonomat. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet, de akkor ezt véltem a leg helyénvalóbbnak.