Egy hónap telt el azóta, hogy immáron tényleg Souta-val voltam. Össze is költöztünk. Mivel nálam csak én egyedül éltem, így ő költözött hozzám. Etsu-ékat pedig hagytuk szerelmeskedni a panziójukban. Ők is megérdemelnek egy kis magányt.
Egy nap azonban megszólalt a telefonom. Épp hajnalok hajnala volt. Kinyitottam szemeimet, és a telefon képernyőjére néztem. A szüleim voltak. Szemeim kikerekedtek, és nyeltem egy nagyot. So-chanra néztem, aki még aludt. Nem akartam felébreszteni, így fogtam a telefont, és kimentem a konyhába. Csak ott vettem fel telefont.
- Hallo? – szóltam bele.
- Édes drága kisfiam! Istenem, de jó újra hallani a hangodat! – hallottam édesanyám sírás szélén álló hangját a meghatódottságtól – Ugye minden rendben veled? Úgy hiányzol! Mi is hiányzunk neked?
- Add már ide asszony! – vette el a telefont anyától apa – Nem hagyod szegényt élni. – horkolta le, majd végre a telefonba szólt – Noss? Hogy vagy?
Ez elég fura volt a számomra. Apa ugyanis nem szokott felhívni. És általában anyának sem engedi meg, hogy felhívjon. Anya ugyanis minden nap képes lenne felhívni. Elvégre én vagyok a szeme fénye, akire mindig vigyázni kell.
- Ömm... Szia apa. – köszöntem neki zavartan – Egész jól. És ti?
- Mi is. Legalábbis azt hiszem. Mindegy… - itt egy kicsit elfúlt a hangja – Haza kell mennünk.
Kikerekedtek szemeim. Nem mintha nem örültem volna neki. Nem erről van szó! Nagyon is örültem, hogy végre hazajönnek a szüleim! Csak épp Souta itt van. És ők még nem tudnak róla, hogy az a személy akit szeretek, nem egy édes kislány, hanem egy fiú.
- Tessék? Hogyhogy? Miért? Ilyen hamar? Mikor? Meddig maradtok? Történt valami?
- Noss… - elhalkult a hangja.
Ekkor anya kikapta a kezéből a telefont – Renni édesem! Az igazság az, hogy apád cégje csődbe ment. Na jó, még van rá remény, hogy újra tündököljön, de ahhoz vissza kell utaznunk Japánba. Ma indulunk. Pontosabban egy fél óra múlva. Holnapra oda is érünk.
Enyhe sokként ért a hír. – E…Ez nagyszerű. – nyeltem egy picit – Végre láthatlak titeket.
- Annyira örülök neki, hogy nem haragszol ránk amiért csak most hívtunk!
- Jaj, nem, dehogy! – nevettem zavartan.
- Csak épp ez minket is hirtelen ért. – szabadkozott.
- Semmi baj.
- Rendben. Akkor holnap kijössz elénk a reptérre?
- Persze! - mondtam elég bátortalanul.
- Hozhatod a barátnődet is! – nevetett anya.
- Ba…Ba…BARÁTNŐ??? – meredtem magam elé. Hát persze. Ők nem tudják, hogy az én szívem a fiúkhoz vonzódik.
- Hát persze! Vagy még nincsen? – kíváncsiskodott – Jaj édesem, semmi baj, majd keresünk neked valakit!
- Hát… Nem kell keresni. Mert… Éppenséggel én már megtaláltam a tökéletes társat. Az élettársam már.
- Remek! Alig várom már, hogy megismerjem!
- Nem hiszem, hogy kíváncsi lennél rá. – nevettem zavartam.
- Ne beszélj hülyeségeket! – förmedt rám – Minden érdekel, ami veled kapcsolatos. És most per pillanat ez jobban érdekel mindennél.
- Rendben. Te tudod. – elnéztem. Sóhajtottam. Elképzeltem, hogy mi fog történni, ha anya megtudja, hogy akire annyira kíváncsi, egy fiú.
- Már alig várom! – kuncogott – De most le kell tennem. Majd holnap! Szervusz életem! – nem várta meg, míg elköszönök. Letette.
- Szia. – tettem le én is a telefont. Felhúztam magam elé a lábaimat a székre. Átkaroltam őket. Térdeimre helyeztem a fejemet. Kétségbe voltam esve. Nem tudtam mi lenne a helyes. Becsapni nem akartam őket, de a következményektől is féltem.
Órákig elmélkedtem így. Mikor Souta félbe szakított. – Ren…?! – állt előttem.
Felnéztem rá. – So-chan…?! – megakadt a szavam.
- Valami baj van? – ült le ő is az egyik székre. Kezével az asztalon könyökölt, és azon támasztotta fejét.
- Nem. – vágtam rá – Nincsen semmi baj.
- Akkor miért vagy ilyen búskomor?
- Nem vagyok az. – álltam inkább fel.
- Dehogynem! – fogta meg a kezemet, és ölébe rántott – Mondd el szépen mi a baj. – orrával nyakamhoz simult. Forró leheletét éreztem magamon.
- De tényleg nincsen semmi.
- Ne akard a haragomat érezni. – nézett szemeimbe.
Nyeltem egy picit – Holnap… Szeretnék itthon lenni egyedül.
- Egyedül…? Miért? Rám untál volna? – vonta fel szemöldökét. Ezt még ő sem hitte el, de viccesnek vélte.
- Nem. Szimplán szükségem van egy kis magányra. – néztem rá édesen – Kérlek…
- Ha elmondod miért, akkor talán. – mindent tudó tekintetével nézett rám. Pedig ez csak a látszat. Egyáltalán nem tud semmit. Mégis…
Nem bírtam tovább – Holnap jönnek a szüleim.
- Ide?
- Igen. Apa cége bajban van. És kénytelenek visszajönni Japánba. Egy darabig itt lesznek.
- Értem. És…?
- ÉS??? Ezt te még kérded? A szüleim csak azt tudják, hogy van egy élettársam! De azt már nem, hogy ez az illető egy férfi!!!
- Mi ebben a baj? A szüleid Angliában dolgoznak nem?
Csak bólintottam.
- Ott sokkal több a meleg, mint itt. Biztosan napi szinten látnak ott ilyesfajta párokat. Ők legalább felvállalják.
- Igen, de… - nyeltem egy nagyot.
Oldalra döntötte a fejét, kis mosoly kíséretében pedig inkább egy csókot lehelt a számba.
- Anya sose szerette a homokosokat. És mindig is egy lányt szeretett volna. Hát persze nem úgy, hogy helyettem! De az az álma, hogy legyen egy édes kis feleségem, akit babusgathat. Ő pedig szüljön nekem egy lányt. – néztem el.
- Biztosan meg fogja érteni az érzéseidet, ha megtudja.
- Én nem vagyok benne olyan biztos. – sóhajtottam – Te még nem ismered őt. És az apámat se.
- Hát holnap megismerem őket.
- Nem tartom jó ötletnek.
- Nem kell félned. Minden rendben lesz. – csókolt meg.
- Neked nem kell ezt átélned. Nem tudhatod, hogy milyen ez.
Souta ölelése enyhült – Igazad van. Nem tudom, hogy milyen érzés ezen izgulni. Mert nekem nincsenek szüleim. Meghaltak. De pont ezért szeretném megismerni a tieidet.
Elszégyelltem magamat. Nem akartam megbántani. De ezek szerint mégis sikerült. – Sajnálom.
Souta lenézően nézett rám, majd mégis elmosolyodott – Akkor holnap találkozunk velük.
Beadtam a derekamat. Úgyse tudtam volna neki parancsolni. Amit bevesz a fejébe, azt véghez is viszi. – Rendben. – csókoltam meg.