Másnap reggel már korán keltünk, hogy időben kiérjünk a szüleim elé a reptérre. Nagyon izgultam. De ki ne tenné ezt az én helyemben. Hiszen én sem hittem volna, hogy ilyen hamar visszaérnek. Hamar… Hm… Ez azért nem igaz. Hat éves korom óta itt vagyok. És nemrég halt meg a nagyi is. Úgy két éve.
- Izgulsz? – néztem fel rá.
- Miért tenném? Te jó ember vagy. És nem a szüleidet kell szeretnem, hanem téged. Persze fontos, hogy ők is szimpatikusnak találjanak, de nem hiszem, hogy bármi baj is történhetne.
- Jó neked, hogy te nem remegsz az idegességtől. – rázott ki a hideg is ahogy belegondoltam a lehetőségekbe.
- Nem kell félned. – nyomott egy csókot a homlokomra – Semmi baj nem lesz.
Kissé elmosolyodtam – Szeretlek. – bújtam hozzá.
- Igen, tudom. – simított végig a hátamon.
A szüleim repülője leszállt. Nemsokára pedig a szüleim is feltűntek.
Édesanyám mint mindig, most is nagyon csinos volt. Lapockáig érő hosszú fekete haját összefogta. Fehér blúz, fekete miniszoknya. Magassarkújának lépteit már messziről hallani lehetett. Amint meglátott, egyből odaszaladt hozzám, és egy anyai ölelésbe zárt. – Édes kicsi fiam! – zokogott a vállamon.
Ez elég kínos volt nekem. Mintha én megbántottam volna… Pedig nem. – Örülök, hogy végre itthon vagy. – viszonoztam ölelését.
- És? Hol van a kis barátnőd? – kapta fel fejét, és körbe-körbe nézett, de csak Souta-t találta. Egy darabig nézett rá, majd elmosolyodott. Ez az a nézése volt, amikor is nagyon tetszett neki egy fiú. Bármikor felismerem.
Eközben apa is odaért hozzánk. Mindenki szerint rá hasonlítok jobban. Ugyan az a haj és szemszín, az arcunk, a orrunk, az alkatunk, még néha a hajunkat is ugyan úgy hordjuk. Belsőleg viszont inkább anyára emlékeztetem a család ismerőseit. Előnybe részesítem másokat, mint magamat, segítőkész, és kedves vagyok mindenkivel. Ez apáról nem mondható el. Őt csak a cége, és a pénz érdekli. Anya mégis őt szereti a világon a legjobban. – Lesz még épp elég időtök a beszélgetésre, otthon!
- Jaj, hagyd már! – legyintett anya – És? Ki a kis barátod? – nézett csillogó szemekkel még mindig Souta-ra.
Souta olvasztó mosollyal köszöntötte szüleimet. – Örvendek. A nevem Souta. Engedjék meg, hogy segítsek vinni Önöknek a csomagjaikat. – Nem várta meg a választ. A nehéz bőröndöket könnyedén felemelte, és már vitte is kocsijához.
- Kedvelem a barátodat kicsim. – búgta fülembe anya – Jóképű, erős, és igazi úriember. – kuncogta.
- Oh… Igen… Noss… Ő már csak ilyen. Mellesleg… Ő a…
Ekkor apának megcsörrent a telefonja. Egyből felvette. Mindenki ránézett. Persze hogy nem szerettük ezt a részt. Ha szól a telefon, ő elmegy. És ez most sem volt másként.
- Sajnálom, de be kell mennem az itteni céghez. Valamit elszúrtak ezek a barmok. – morogta mérgesen.
- Rendben. De azért siess haza. – bújt anya apa mellkasához, és egy kisebb csókkal útjára engedte, majd felém fordult – Noss? Hol a barátnőd? Mesélj róla! Hogy néz ki? Hogyan ismerkedtetek meg?
- Noss… Anya… Az igazság az, hogy… - közben a kocsihoz értünk. Souta a vezető ülésnél ült, míg én és anyukám beültünk hátra.
- Hogy…? – kíváncsiskodott továbbra is.
- Nekem nincsen barátnőm. – pirultam el.
Souta a visszapillantó tükörből nézett rám bátorítóan.
Anyában mintha egy világ tört volna össze – Tessék? De akkor miért pirultál el?
- Mert… Van valakim… De ő nem lány.
Anyát ez sokként érte. – Tessék? Akkor ezt értsem úgy, hogy…
- Meleg vagyok. – néztem szemeibe szégyellve magamat.
Egy darabig feszült csend honolt az autóban. Már félúton voltunk a háztól.
A csendet végül anya szakította meg – Nem hiszem, hogy én így neveltelek volna téged! Hogy aztán a végén szégyent hozz ránk, és… és…
- Anya… Én… - próbáltam megnyugtatni.
- Nem akarom hallani. Ki az a srác? Péppé veretem! Hogy merészeli az én kis drágámat elferdíteni?
Souta leparkolt a ház előtt. A tükörből még mindig minket nézett. Épp szóltam volna, mikor közbevágott. – Én voltam az. – fordult hátra hozzánk – Sajnálom.
Anya elfehéredett – Maga…?
- Nem tehet róla a fia. Én erősködtem nála az érzelmeimmel.
Anya felháborodtan kiszállt a kocsiból. Mi csak követtük a példáját, de kár volt. – Ide figyeljen… URAM – nézett fenyegető szemekkel Souta-ra – Most azonnal tűnjön el a szemem elől! És ha meglátjuk a fiam körül, vagy én, vagy más, akkor gondoskodom róla, hogy az élete romokban heverjen!
Souta mindvégig anya szemeibe nézett. Mikor befejezte monológját kissé lehajtotta fejét – Értettem. Ne aggódjon. Se a fia, se Ön nem fog többé látni.
Szemeim kikerekedtek. – Tessék? Na de So-chan…?!
Souta rám nézett. Megnyugtató, mégis rideg szemeit megcsillantotta a nap fénye. – Viszlát Ren-chan. Örültem, hogy megismerhettelek. – ezzel el is indult a kocsijához, de még visszafordult. Azt hittem hogy meggondolja magát, de nem. Tévedtem. – A cuccaimért még a nap folyamán engedelmükkel vissza jönnék.
- Tszha…! – Ez anya szavaival élve „Felőlem”-et jelentett.
Souta ezzel ismét elindult a kocsi felé. Nem nézett rám. Beszállt a járműbe, és gyorsan elhajtott. Nem nézett vissza. Próbálta titkolni, de én tudtam, hogy a történtek őt is megviselték.
Megszólalni sem tudtam. Sokként ért, hogy Souta nincs többé. Hogy elhagyott, és többé már nem láthatom. Anyára néztem. – Hogy tehetted ezt?
- Egyszer még meg fogod ezt köszönni nekem. – vonta fel z orrát, majd sóhajtott, elém lépett, és kezeivel közrefogta az arcomat – Találunk neked egy szép lánykát. – mosolygott rám édesen.
Nem érdekelt se ő, se más véleménye. Szerettem, szeretem, és bármit csinálnak, akkor is szeretni fogom Souta-t. – Hagyj. – söpörtem el anya kezét magamról – Látni sem bírlak. – sebes léptekkel elindultam a szobámba. Magam után bezártam az ajtót is. Látni sem akartam a családom egyik tagját sem.