Gyűlöltem anyát amiért ilyet tett. Nem hittem el, hogy képes volt elküldeni. Hogy helyettem döntött. Úgy döntöttem jobb, ha most nem szólok hozzá. És ha apa hazaér, akkor hozzá sem. Nem hiányzik nekem egy veszekedés sem a családommal.
Folyton Souta mondatai jártak a fejemben. „Értettem. Ne aggódjon. Se a fia, se Ön nem fog többé látni.” Hogy tehette ezt? Miért nem köszönt el normálisan? Szóval el kell felejtenem őt?
Nem bírtam ki. Megőrülök, ha nem láthatom. Muszáj találkoznom vele. Beszélni akarok vele, és szeretném, ha megölelne. Ha csókkal borítaná be mindenemet. Bármit megteszek ezért.
Az ablakra néztem. Egy jó ötletem támadt. Legalábbis abban a pillanatban jó ötletnek tűnt. Mivel nem akartam se találkozni, se beszélni egyik szülőmmel sem, így csak kinyitottam az ablakot, és az ereszcsatornán kimásztam a szobámból. Ahogy leértem, elindultam Souta panziója felé. Eszembe se jutott felhívni az egyik „LEBSTER” tagot, vagy egyik ismerősömet, hogy vigyen el, vagy adjon kölcsön, ugyanis még pénzt se vittem magammal. Úgy gondoltam, hogy ez az én problémám, úgyhogy egyedül is oldom meg. Órák hosszat gyalogoltam azon az úton, amin Souta mindig is vitt magához.
Mentem, és mentem. Nem is foglalkoztam semmivel sem.
Már esteledett, mikor éreztem, hogy éhes, és fáradt vagyok. Zuhogott az eső, de már több kilómétert gyalogoltam. Nem fordulhattam vissza. De ezek nem érdekeltek. Az egyetlen dolog ami a szemeim lebegett, az az volt, hogy Souta-t újra láthassam.
Ahogy gyalogoltam, éreztem, hogy elhagy az erőm. Ugyan azt éreztem, amikor Souta-val találkoztam. A koncert után, amikor hazafelé gyalogoltam. Meg kellett állnom egy villanyoszlopnál. Neki dőltem, és szinte kapkodtam levegő után. Már szédültem is. Az utakon jövő-menő autók fényei összemosódtak. Éreztem, ahogyan elhagy az a kevés erőm is, ami maradt. Összecsuklottam, akár egy marionett bábu.
Elvesztette az eszméletemet. Mikor viszont felébredtem, egy fehér szobában találtam magamat.
- Hát felébredtél. – hallottam egy ismerős hangot magam mellől.
A hang felé néztem. Souta ült az ágyam mellett. Láttam rajta, hogy meglepődött, hogy kinyitottam a szemem. Egy darabig nem tudtam megszólalni, csak arcát fürkésztem – So-chan?
- Inkább csak pihenj. Már hívtam a szüleidet, hogy hol vagy. Nemsokára ide érnek ők is. Halálra aggódtuk miattad magunkat. Ilyet többé ne csinálj!
Lassan felültem. – Saj…
- Nem megmondtam, hogy pihenj? – vállamnál fogva visszalökött az ágyra. Úgy maradt. Fölöttem támaszkodva a vállamnál fogva. Mélyen szemeimbe nézett – Bolond…
- Én csak látni akartalak téged. – suttogtam elszégyellve magamat. Kissé mintha el is pirultam volna, ezért elfordítottam róla a tekintetemet.
- Bolond. – ismételte meg, majd egy csókot nyomott a homlokomra.
Ránéztem ismét. Többet akartam belőle. És ezt éreztettem is vele. Úgy tűnt sikeresen, ugyanis megcsókolt, amit én készségesen viszonoztam is.
Ekkor azonban a szoba ajtaja nyitódott, és nagy lármát csapva a szüleim beléptek.
- Hogy merészeled?! Azonnal távozz a fiam közeléből! – hallottam anya hangját.
Souta engedelmesen meg is tette. Azonban láttam rajta, hogy még folytatta volna. Ahogyan én is.
- Megmondtam nem? – folytatta anya – Ha meglátlak még egyszer a közelében…
Apa a vállára tette a kezét nyugtatás képen – Hálával tartozunk neki. Elvégre ő hozta be Rent. És ha nem hívott volna fel minket, hogy hol van most, továbbra is aggódhattunk volna miatta.
Anya láthatóan megnyugodott, de kezeit ökölbe szorította, mintha bármelyik rossz vagy óvatlan mozdultban képes lenne behúzni egyet Soutanak, vagy épp bárkinek.
Felültem újra. Anyáékra, majd Soutara néztem. Szóval ő hozott be ide, és hívta fel a szüleimet. De miért tette meg az utóbbit, ha tudta, hogy ez lesz belőle?
- Még mindig nem érti igaz? – sóhajtotta Souta. Kezeit zsebre tette, fejét lehajtotta, és szemeit is behunyta – Maga szerint miért szökött meg a fia? – nézett fel anyára.
- Mi köze magának ehhez? Azonnal menjen el innen! – hangját folyamatosan felemelte.
- A fiát nem kellett sokat győzködni, hogy belém szeressen. – folytatta nyugodt hangon – Eleve tetszettem neki. Már az első találkozásunk óta.
- Nem, ez hazugság! – anya szinte már kiabált a dühtől.
- Nem, nem az. – szóltam bele én is a vitába. Nem bírtam ezt tovább nézni – Souta igazat mond.
- Na ugye! – mondta félvállról Souta – És amúgy is, mit érdekli magukat az, hogy Ren kikhez vonzódik? Nem mindegy az maguknak? Elvégre ígyis-úgyis Ren a maguk fia. És ezen semmi nem változhat. Az pedig, hogy ő nem a lányokat szereti, úgyis egyéni problémája nem?
- Hé! – szóltam rá Soutara. Már sértett, ahogy félvállról veszi a dolgokat.
- Mi bajuk származna abból, ha hagynák, hogy továbbra is szeressen engem? Nem lehet unokájuk? Nem baj, örökbe fogadunk egy gyermeket! Nem lesz magának „lánya”? Van egy nővérem, akit minden bizonnyal sokszor fognak látni, ugyanis folyton a nyakamon csüng. Esetleg attól félnek, hogy szegény családból származok? Jövedelmező állás mellett egy szállodaláncot vezetek a nővéremmel. Nem mondhatom azt, hogy szegény vagyok, mégis szerény a lakásom.
Elpirultam a meghatódottságtól. És ahogyan láttam, anya is.
- Noss szívem? Mit szólsz ehhez? – nézett apa anyára.
- Hát… Jól van… - sóhajtotta anya.
- Ezek szerint engedélyezik, hogy továbbra is élettársak lehessünk? – kissé köhintett, majd helyesbített – Azaz annál többek.
Anya csak felvonta az orrát – Csináljatok amit akartok. – megragadta apa kezét, és kimentek a szobából.
Soutara néztem. – Hogy értetted azt, hogy annál többek? – döntöttem oldalra a fejemet.
Souta lenézett rám. Leült az ágyam szélére, majd magához vont egy hirtelen mozdulattal – Én nem csak az élettársad akarok lenni, hanem mindened. Amid csak lehetek. Barátod, szeretőd, szerelmed, élettársad, és ha lány lennél azt mondanám, hogy a férjed. Nem… Még így is… A férjed akarok lenni.
Eltoltam magamtól, és felnéztem rá csillogó szemekkel. Elképzeltem, hogy tényleg elvesz, és megtartjuk az esküvőt. Persze már hallottam meleg házasságról, de ez akkor is viccesen néz ki. Kissé elmosolyodtam, majd adtam neki egy puszit a szájára, mire ő egy szenvedélyes csókká alakította. Lehunytam szemeimet. Éreztem az ujjamon valami hideget. Elszakadtam tőle, és oda néztem. Kikerekedtek szemeim. Az ujjamon egy gyűrű csillant fel.
- Ezt igennek vettem. – nevetett fel Souta.
- Te…Te...Te… - néztem fel a gyűrőről rá - Komolyan gondoltad?
- Ühüm. – bólintott. Úgy vigyorgott előttem, mint egy jól lakott óvodás.
Megrebbentek ajkaim, és szemeimből is könnyek buggyantak ki. Nyakába ugrottam örömömbe – Szeretlek, szeretlek, szeretlek…
Souta csak egy szoros öleléssel viszonozta érzelmeimet. Nem mondta ki, de tudtam, hogy ő is engem. És nem is kellett ezt kimondania. Nekem ennyi is bőven elég volt.
Tudtam, hogy innentől kezdve soha semmi és senki nem fog közénk állni, és hogy ő is örökre szeretni fogjuk egymást. Nem csak én, de ő is ugyan úgy szeret. És ez nekem már elég. Biztosan boldog, és csodás életünk lesz.