4. rész

Azon a napon még nem tudtam, hogy kit oszt mellém Fortuna. Már három hónapja jártam a középiskolába, és már szereztem pár barátot. Azt hittem ők tényleg az igaziak, akikkel majd még évek múltán is fogok beszélgetni. De tévedtem.
Épp ebédszünetvolt, mikor Gertrud felénk fordult, és elkezdte osztani az észt. Annyira nem figyeltem rá. Azon gondolkodtam, hogy Zane mit csinálhat. Már túltettem magam azon, hogy dobtak. Sőt, örültem is neki.
Gertrud ekkor felém fordult – Keiko, ugye szeretsz? – nyúlt felém virslis ujjaival.
Kikerekedtek a szemeim, és azonnal a menekülő utat kerestem. Ekkor elkaptam egy lány kezét, és magam mellé rántottam – Nem, nekem Yume a legjobb barátnőm. – nevettem el magamat.
Yume csak értetlenül nézett le rám.
Hát igen. Még egy szót sem váltottunk soha egymással, csak a nevét tudtam. Azt hittem róla, hogy egy elmebeteg, aki unalmasabb perceiben csak a padra, vagy a lapjaira firkálgat. Egyáltalán nem tűnt menőnek. Sőt, szánalmasnak nézett ki.
Gertrud félrehúzta a száját, és előre fordult.
Mai napig sem tudom, hogy miért pont Yumet húztam magam mellé. Ugyanis ott volt Drina, aki mellettem ült, vagy a mögöttem ülő három lány, akikhez Yume folyton járkált szünetekben.
Hát ezek szerint egy újabb baráttal bővültem.
Suli után Drinával az élen elindultunk haza. Mellettünk Yume mellett el.
- Hé, Yume! – szóltam oda neki – Nincs kedved velünk hazajönni? – mosolyogtam rá kedvesen.
Még hátranézett az iskola ajtajára, majd vissza rám. – De. Miért is ne. – ment mellém, és immáron hármasban elindultunk a buszmegálló felé.
- Mondd csak, te hol is laksz? – kérdezte Drina – A Hunyadi városba?
- Nem. A Műkert városban. – elég félénk volt. Nem tűnt valami beszédesnek.
- Szóval ott, ahol mi is? – csillantak fel a szemeim.
Eközben a buszmegállóba értünk, ahol Dave már várta a buszt.
Odamentünk hozzá, és ott folytattuk a beszélgetést.
- És a hármassal mész tovább te is oda?
- Igen. Nem szoktam buszozni, szóval egyelőre csak ezt, és a hármas buszt ismerem. – nevetett zavartan.
Drinával nem néztünk rá valami kedvesen – Éééértem. – válaszoltunk egyszerre.
- És mivel szoktál bemenni a városba? – kérdezte lenézően Drina.
- Nem szoktam otthonról nagyon kimozdulni, csak néha. Akkor is anyáék visznek be kocsival. – mosolygott ránk kedvesen. Ezzel is bátorította magát.
- És hova jártál suliba, ha nem a Műkerti suliba? – kérdeztem most én.
- Anyukám munkahelye közelében van egy suli. Oda.
- És hova jártál oviba? – kérdezte most Dave beszállva a beszélgetésbe.
- A műkerti suliba. Pont azzal szemben lakunk.
Mivel nem oda járt egyikőnk sem, így több kérdésünk egyelőre nem akadt. Mikor felszálltunk a buszra, csak akkor jutott eszembe valami, amire kíváncsi voltam. – Ismered Dolhait?
Yume úgy nézett rám, mintha kínaiul beszéltem volna – Kit? – értetlenkedtem.
Tátva maradt a szám. A kedvenc énekesemet nem ismeri? Hogy lehet ez? – Nem ismered? – meredtem rá.
Dave csak megcsóválta a fejét – Ez bűn. – fordította le a mondatomat - Nem ismerni Dolhait?!
Yume elszégyellve magát meghúzta magát a helyén.
Hogy tudja is kit nem ismer, előkaptam a mobilomat, és előkerestem egy zenét, amit Ő, Dolhai énekel. Lehalkítottam, és átnyújtottam a készüléket Yuménak.
Yume egy darabig hallgatta, majd felcsillantak szemei – Ez nagyon jó! – mosolyodott el – Bár nem az én világom.
- Miért? Te miket szeretsz? – kíváncsiskodtam.
- Japán számokat. Vagyis inkább anime openingeket.
Most én értetlenkedtem. – Anime?
Yume ezen meg sem lepődött, hogy nem tudom, hogy mi az – Az anime a japán rajzfilm. Csak hogy megértsd. Majd mutathatok párat, ha érdekel.
- Rendben. Majd akkor én is mutatok musical számokat. – lelkesedtem fel. Nem azért, mert egy új dolgot mutatnak meg nekem, hanem azért, mert megmutathatom másnak Dolhait, és a többieket.