20. rész

Közeledett a karácsony, és három barátnőm minden szünetben összeült. Nem tudtam miért, mert vagy kiközösítettek, vagy pedig hirtelen másról kezdtek el beszélni. Nagyon gyanús volt, de gondoltam majd kiderül, és inkább elmentem a könyvtárba, vagy máshova, ismerőseimhez.
Karácsonyi szünet előtt az osztály ajándékozást rendezett egymás közt, így mi is megleptük egymást.
Én Gabinak akkor egy rózsás fülbevalót, Mártinak egy kék nyakláncot, Yuménak pedig akkor egy mangát vettünk közösen Gabival.
Én pedig… Aznap reggel mikor kimentem a konyhába anyához, ő megkérdezett.
- Na? Szerinted mit fogsz kapni a lányoktól?
- Hm… - gondolkodtam el – Nemrég megjelent Dolhai legújabb CD-je. Szerintem azt.
- És ha nem?
- Figyeld meg, hogy azt fogom megkapni! – mentem biztosra.
Mikor rám került a sor, hogy Yume átadja az ajándékát, egy kicsi, négyzet alakú kis csomagot kaptam. Felcsillantak a szemeim. Tudtam, hogy Dolhai CD! Mikor kibontottam, nagyot néztem. „Emós Pókbanyák” – Miénk a Világ. Mi ez? Kik ezek? Még soka életemben nem hallottam róluk!
A CD alap színe fehér volt. Elején egy fekete paca volt, abból egy pókháló lógott le, annak közepén egy pók. A cím gótikus betűvel volt írva, és a fölött volt egy pink színű halálfej. A sarokban pedig pókhálók. A hátulján is volt a sarkokban pókhálók, és persze ott voltak a számok címei: Forró csoki tej nélkül, A világnak csak a felét látom, Miénk a Világ, Piros karácsony, és egyéb ökörségek. Nagyokat nevettem rajta.
- Na? Nem akarod meghallgatni? – kérdezte Yume.
- Van nálam lejátszó. – fokozta Márti.
- Kik ezek? – kérdeztem.
- Hát az „Emós Pókbanyák”. Nem igaz, hogy nem hallottál róluk, pedig nagyon híresek manapság! Ők az új emós lánybanda Magyarországon.
- Megelőztek minket? – kérdeztem.
Viccből ugyanis mindig azt tervezgettük, hogy alakítunk egy emós lány együttest. Én és Yume leszünk az énekesek, Gabi a dobos, Márti pedig a gitáros. Ez persze elég viccesen nézett volna ki, de akkor jót mulattunk ezen. Mellesleg nem vagyunk emósok. Szimplán volt olyan napunk, mikor őket utánoztuk. Legalábbis a stílusukat. Divat emósok voltunk, ahogyan az újságok írták.
- Úgy tűnik. – vont vállat Gabi.
Kinyitottam a CD-t, és hát mit látok? Belül a CD-n ott vigyorog rám Dolhai azzal a gyönyörű mosolyával. Azt hittem elájulok. Úgy örültem hirtelen, mint majom a farkának. Egyből ölelésbe zártam barátnőimet. – Köszi-köszi-köszi!
- Yume ötlete volt. – mondta Márti.
- A számok címeit együtt találtuk ki. – közölte Gabi.
- A CD borítóját pedig én csináltam meg. – dicsekedett Yume, de láttam rajta, hogy nem igazán volt megelégedve munkájával.
- Látom, nagyon köszönöm, nagyon jó lett! – szinte csak úgy csillogtak a szemeim.
- Van még egy meglepetésünk. – mondta Yume, azzal táskájába nyúlt, és elővett egy kockás lapot – Írtunk az egyik számhoz egy zeneszöveget.
- Na?! – kíváncsian vártam a dalt.
Gabi és Yume elkezdték énekelni kreálmányukat.
Már csak hirtelen pár sorra emlékszem, amik pont Zanere illettek: ”Szeretjük a homárt, mert mi is azok vagyunk!” ”Forró tűz ég bennünk, de nem tűz, hanem érzelem.” ”Fésű helyett vasaló.”
A kis piszkok újra meg újra előhozzák, hogy az első szerelmem nem egy hetero volt! Gonoszok! De azért jót nevettünk rajta közben. Nekem még a könnyem is megeredt.
Yume szeei kikerekedtek – Jézusom, ugye nem sértettünk meg? – meredt rám.
- Nem-nem… Ez nagyon jó! – nevettem, majd letöröltem könnyeimet. Tényleg nem azért sírtam, mert megbántottak volna, hanem azért, mert felidézték bennem, hogy milyen hülye is voltam. Már én nevettem a saját hülyeségeimen.