|
Bevezetés 2.
Az iskolában mindenki ismeri Sekait. Engem, mint jobb kezét, senki sem. Én amolyan visszahúzódó szürke egérke vagyok. Nem szeretem a feltűnőséget. Állandóan fekete ruhákba járok. Nem azért, mert rocker vagyok. Csak úgy gondolom, hogy ez illik a személyiségemhez.
Mondjuk ez miatt sokan betegnek vélnek. Nem csak szellemileg, hanem testileg is. Elvégre sápadt a bőröm. Fekete hajam, és ruhám pedig ezt még ki is emelik. Ráadásul a szemem színe alapból lila.Születésem óta. Senki sem tudja, hogy miért lehet ez.
Családi életem nem olyan egyszerű. Egyke vagyok. A szüleimpedig sosincsenek velem. Anyukám azért, mert a kórházban "éli" minden napjait, apa pedig folyton a kocsmákat járja. Bár munkanélküli, mégis talál olyan cimborákat, akik meghívják egy-egy rövid italra.
Egyszer szeretném, ha minden rendben lenne. Ha normális családi életem lenne, mint Sekai-nak. Persze ők sem gazdagok. De neki megadatott a szerető szülők közelsége.
Bárhogyan is, boldogok vagyunk. Van egy csodás barátságunk, amit sosem fog tönkre tenni semmi sem. Legalábbis ebben reménykedem.
Sekai-t ugyanis már pólyás korom óta ismerem. Az anyukáink ugyanis nagyon jó barátnők voltak. Szinte egyszerre szültek is. Sekaipár hónappalidősebb csak nálam.
Ami kiskoromból megmaradt a fiúról, az az, hogy folyton húzgálta a hajamat. Mostanában is rászokott erre. Mikor mondom neki, hogy levágatom, amit mellékesen sose mernék, akkor pedigmefenyeget. Ha kellett, mindig kipártolt. Olyan volt, akár egy testőr. És ezazóta semváltozott. Persze én kedvességét próbálom viszonozni. A sok viszonzásnak viszont ára lett. Majdnem tönkretettem ezzel barátságunkat.
Az utolsó pillanatban kaptam észbe. Már harmadikos voltam. Valentin napon egy szív alakú csokival akartam neki kedveskedni. Ezzel nem lenne semmi baj. Csakhogy én nem barátság unk záloga ként akartam neki adni az édességet. Csak akkor kaptam észbe, mikor Sekai közelében túl sok lány legyeskedett ugyan olyan okok miatt, mint amiért én. Ekkor éreztem először azt, hogy a szívem nem bírja sokáig. Szépen visszavonultam inkább. Azóta a csoki a szobám egyik polcán van, az érzéseimet pedig még mindig lelkem egy kis cellájába tartom.
Szebbnél szebb lányok álltak sorba. Én fel sem érhetek hozzájuk. Sekai mégsem - bár elfogadta a csokikat mivel édesszájú - viszonozta ezt nekik. Onnantól kezdve ez minden egyes évben megismétlődött.
Nekem pedig eszemben sincs mégegyszer csokit készíteni, és odamerészkedni hozzá. Elvégre mi barátok vagyunk. Az milyen lenne már. Pedig lenne rá alkalmam. Egy középsuliba járunk. Mindig is együtt voltunk. És mindent megteszek, hogy ez így is maradjon. És ha ahhoz az kell, hogy nem vallom be neki azt, amit érzek iránta, akkor megbékélek a gondolattal, és inkább csak távolról csodálom. Mint ahogyan ezt eddig is tettem.
Mellesleg említettem már, hogy Sekai-nak nagyonjó hangja van? Olyan jó, hogy hiszem, hogy sok pénzt kereshetne vele. Ezért is nyaggatom őt, hogy próbálja meg űzni ezt a szakmát. Akkor nem csak sok pénze lehetne, hanem szép barátnője is. Olyan, akit megérdemelne.
Úgysem tudja, hogy mi akar lenni velem ellentétben. Én ugyanis tudom, hogy színésznő akarok lenni. Nem azért, mert sokat keresnek, szimplán azért, mert szerintem van hozzá tehetségem. És szeretem látni az emberek arcán ülő mosolyt. Még ha én nem is sokszor, az ő mosolyuk olykor felvidít.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
