Hónapok telltek el az óta, hogy a harcnakvége, iskolánkat pedig elhagyták a vámpírok. Azóta én és az igazgató próbáltuk rendbehozni az iskola állapotát. Már egy újabb tanítási év is elkezdődött.
Ugyan az a terem, ugyan azok a diákok, és persze a kolesz semváltozott. Ismét én lettem az új prefektus. Bár most már nincsenek éjszakás diákjaink, a szokás ugyan úgy megmaradt. Egyedül űzöm az ipart.
Mindenki élte a kis életét. Még én is. De éreztem, hogy ez így nincs rendjében. Valami hiányzott az iskolából, az életemből. Amit eddigidegesítőnek tartottam, most nagyon is hiányzik. Hiányzik a veszekedés, a folytonos törődés, a kedves mosoly amivel minden reggel köszöntött, és ejjelente búcsúzott. Még a nyafogás is hiányzik. Mikor elbúcsúztunk, nem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni.
De nem tehetek ez ellen semmit. A vámpírokkal valóhar továbbra is folytatódik. Nem hiszem, hogy ennyivel beérték volna. Nekem erre kell öszpontosítanom, nem pedig erre. Vámpírvadász lennék, nem szabad meginognom. A földönmég élnek vámpírok, akik arra várnak, hogy megtámadjanak egy-egy embert. Így is úgy érzem, hogy túl gyenge vagyok. Edzenem kell, hogy ez ne így legyen.
Valamilyen szinten azonban nehéz harcolni ellenük tudván, hogy az a lány is vámpír. De megígértem neki. Én leszek az, aki végez vele. Hiszen ő már nem olyan, mint régen volt.
Célom, hogy minden démoni lényteltávolítsak a Föld felszínéről. És ebben még ő sem gátolhat meg. De mi lesz akkor, ha vele kerülök szembe?! Még nem tudom mit tennék. De abban biztos vagyok, hogy az ösztöneim azt súgnák, hogy öljem meg. De a szívem tiltakozna ez ellen. De még ha ez így is lenne, nem tehetnék akkor sem ellene. Elvégre ő mást szeret. Az egyetlen saját testvérét. A bátyját. Bár búcsúzásunk során megtudta mit is érzek iránta, őt úgy látszik ez nem zavarja.
Tíz éve ismerjük egymást. Mikor rám találtak aházunkban, az igazgatóhoz vittek. Ekkor találkoztam először vele. Véres, kétségbeesett, dühös, és zárkózott voltam. Ennek ellenére ő mégis kedvesen fogadott. Mindenben a segítségemre volt. Én mégis undokul viselkedtem vele.
Próbáltam neki ezt viszonozni. De mégsem tudtam megakadályzni, hogy vámpírrá váljon. Igaz, hogy ő eleve az volt, és szenvedett is emiatt, mégis...
Mindkettőnknek jobb lenne, ha nem látnánk többé egymást. Mégis, azt kívánom "Bárcsak..." Önzőlennék? Lehetséges. De ha nem látom őt, úgy érzem megőrülök.
Nem tudtam aludni, így az ablakhoz léptem. A telihold megvilágította az egész eget. Csillagok borították be a felhős eget. Kívülről zajra lettem figyelmes. A holdról lenéztem az udvarra, ahova épp egy fekete hintó hajtott be, amit két ében fekete ló hajtott.
Nem érdekelt, hogy kik jöttek, és hogy mit is keresnek itt, így nemis foglalkoztam vele tovább. Visszanéztem az égboltra, majd inkább visszakullogtam az ágyamba, és próbáltam elaludni.
Az ajtómon azonban pár perc múlva kopogtattak. Az órára néztem. Nemrég értem haza őrjáratról. Még nagyon korán volt, így furcsálltam is, hogy ilyenkor zavarnak.
Felkeltem, és az ajtóhoz mentem. - Megyek már. - morogtam. Majd nyílt az ajtó, és az igazgató fülig érő mosolyával szembesültem - Mit keresel itt ilyenkor? - horkoltam le csendesen.
- Mivel prefektus vagy, kötelességed az új diákot körbevezetned.
- Aki az imént érkezett? - néztem rá életunt fejjel.
-Áh, szóval láttad?
- Nem, csak a megérkezését. - ezzel a szobában lévő székhez mentem,felvettem az egyenruha zakóját. Mivel csak azt vettem le eddig, és persze a nyakkendőt, így nem kellett sokat bíbelődnöm az öltözködéssel. A nyakkendőt nem kötöttem meg, csak a nyakamba tettem. Visszamentem az ajtóhoz, ahol az igazgató várt.
- Áh, Zero, kisfiam, igazán rendbe tehetnéd magadat. Így akarsz bemutatkozni az új diáknak? Mi lesz rólad az első véleménye? - szemeiből már potyogtak is a könnyek, és tárta ki karjait, hogy ölelhessen meg.
- Egy: Nem vagyok a fiad. Kettő: Szállj le rólam. - tartottam távol magamtól homlokánál fogva.
Az igazgató bár fiaként nevelt, én sosem tekintettem rá úgy, mintha az lenne. Inkább csak egy bohókás férfi, aki nem veszi komolyan az életet. Hogy lehet egy ilyen alakigazgató akkor? Ráadásul ha jól tudom, annak idején ő is vámpírvadász volt, mint most én. Egy különbséggel: Ő még ember.
- Inkább menjünk. - engedtem el, és elindultam irodája felé, ahol az új diákokat fogadjuk. Mikor kinyitottam az ajtót, csak egy lányt láttam, aki az igazgatói irodával szemben ült. Hosszú barna haja volt. Nem láttam az arcát, csak mikor az ajtó nyílására hátra fordult. Egyenesen rám nézett nagy barna szemeivel. Teljesen ledermedtem. Egy ismerős arc. És a szaga... Nem lehet, más csak ő.
Felállt, és szembe fordult velünk. - Jó látni újra... - mért végig - ...Zero.
- Mit keres itt? - néztem az igazgatóra.
- Itt fog tanulni. - ment el mellettem - Hát nem csodás? - állt meg közöttünk - Olyan leszünk újra, mint egy nagy boldog család! - karolta át a nyakunkat,és úgy húzott magához ezzel is átölelve minket.
- Nekem nincs családom. - söpörtem el az igazgató kezét magamról - És nem is lesz. Főleg nem egy vámpír tagú család. - néztem a lányra lenézően.
Láttam rajta, hogy ez rosszul esett neki, de nem foglalkoztam vele.
- És ha most megbocsátotok, nekem mennem kell. - ezzel el is indultam ki a teremből. Vissza se néztem. A folyosón még hallottam, hogy az igazgató magyarázkodni kezdett.