A napok csak telltek-múltak. Észre sem vettem, és máris Valentín-nap lett.

- Nézd, ott van! - hangzott a mondat amint beléptem az osztályterembe.
Értetlenül néztem a lányra, majd inkább nem is foglalkozva vele leültem a helyemre.
- Noss, eljött a várva várt Valentín-nap. - ült le mellém mosolyogva Yuuki.
- Nem igazán érdekel. - vontam vállat.
- Szerinted most ki lesz, aki idén a legtöbb csokit kapja?
Vállat vontam - Honnan tudjam? Nem érdekel. Az estisek elmentek. Nem hiszem, hogy lenne még más lányok szemében normálisnak mondható fiú, aki megérdemelné a csokijukat.
- Nem így kéne hozzáállnod. Ez egy ünnep!
Életunt fejjel néztem a lányra - Ez engem mikor érdekelt...?
Yuuki csak szomorúan nézett rám - Ilyenkor nagyon tudlaksajnálni, tudod?
- És...?! - egy kis hallgatás után folytattam végül - Te is adsz csokit nem?
- Pontosan.
- Kaname eljön érte?
- Lehet.
- Megint te csináltad...?
Yuuki megszeppenve nézett rám - Miért...?
- Mert akkor ajánlatos Kaname-nak a csokid mellé adni egy fájdalom csillapítót! - hunytam le szemeimet sóhajtva.
- Most miért vagy ilyen gonosz? - csattant fel - Amit tavaly csináltam, az igenis finom volt!
- Megkóstoltad? - nyitottam ki félig egyik szememet. Úgy néztem rá.
- Öö... Nem. - ismerte be.
- Én viszont igen. Ha elfelejtetted volna.
- Nem felejtettem el! - pirult bele.
Halványan elmosolyodtam. Olyan aranyos volt. Szeretem, amikor zavarbajön.

Iskola után úgy döntöttem, hogy nem maradok tovább annak területén, így elindultam fel a kollégiumba.
Ott azonban nagy meglepetés várt. A fiú szállás előtt egy csomó lány állt. Mindegyik kezében egy-egy csokoládé volt.
Az egyik lány amint észrevett, elkiálltotta magát - Nézzétek! Itt van!
Megtorpantam, és meredtem a lányok tömegére, akik elindultak felém. Körbevettek, még csak menekülni sem tudtam. Így aztán hallgathattam őket.
- Zero-kun, fogadd el a csokoládémat!
- Ne! Az enyémet!
Ahogy hallgattam őket, annál jobban felszökkent a pumpa a fejemben.
- Haggyatok már békén! Nem kell egy csoki sem! Egyáltalán miért adnátok? Fele társaság nem is ismer! Akkor meg minek? Csak azért van ez, mert elmentek az estisek, és nincs kinek adni? Szánalmasak vagytok. - sóhajtottam,majd utat törtem a kollégium bejárata felé.
Miután elhaladtam a lányok mellett ők csak összesugdolóztak.
Nem érdekelt, hogy mit gondolnak. Én csak egy kis nyugalmat szerettem volna.
- És akkor most mi legyen a csokoládékkal?
- Egyétek meg. - szóltammég hátra, majd felmentem a szobámba.
Pár lány nem adta fel, és odaáig követett. Percenként kopogtattak, míg a szobámban tartózkodtam. De amerre jártam, mindenhol megtaláltak. Próbálták nekem adni ajándékaikat, én azonban kegyetlen módon minduntalan visszautasítottam.
Az utolsó kopogtató az esti órákban zavarta meg a nyugalmamat, mikor visszaértem az őrjáratról.
- Mit akartok?! Hagyjatok már végre békén!
Az ajtó előtt Yuuki állt. Megszeppenve nézett rám.
- Csak te vagy az? Mit akarsz...?
Mellettem bement a szobámba.
Becsuktam az ajtót. - Noss... Had halljam...
- Miért vagy ilyenmorcos? - húzta száját.
- Nem lennék mocos, ha nem kerestek volna fel tíz perenként olyan lányok, akiket életembe ha egyszer láttam sokat mondok, és még csokit is akarnak adni.
- Ááá, szóval neked készíttt minden lány csokoládét?
- Azért szerencsére nem minden lány.
- De én is közéjük tartozom.
- Huh...? - értetlenül néztem rá.
Yuuki nem szólt semmit. Elővett a zsebéből egy piros csomagolópapírba tekert szív alakú csokoládét, és az asztalomra helyezte.
Nem tudtam erre mitmondani. Még mindig értetlenül néztem magam elé, Yuukira.
A lány nem várta meg míg felocsudok értetlenségemből. Fogta magát, és elment saját hálókörzetébe.
Miután már a kollégimból kilépett, csak akkor mentem az asztalhoz és néztem meg a csokoládét. Nem vártam tőle semmiféle csokoládét. Épp ezért lepett meg a dolog.
Tavaly csak egy véletlennek köszönhetem, hogy kaptam tőle. Nem gondoltamvolna, hogy ez most másként lesz.
Elmosolyodtam magamban a csokoládén, ami ugyanolyan szétszórtan volt becsomagolva, mint az, akiadta. Nem ettem meg. Nem azért, mert tudtam, hogy rossz, hanem azért, mert nem akartammegenni. Meg akartam őrizni örökre. Épp ezért tettem el egy dobozba a szekrényemben.