A hétvége hamar eltellt. Hétfőn pedig amikor beértem az iskolába, csoda történt. Motoko nem ült a helyén. Ilyen csak ritkán esett meg. Ha fekete gyerek esett az égből, Motoko még akkor is eljött minden egyes tanítási napra. Igaz kelletlenül, de legalább itt volt.

Leültem a helyemre. Még gondolkodnisem volt időm, mire Tex hátrafordult hozzám.
- Mo-chan hol van? Nem jöttsuliba? Megbetegedett? Tudsz róla valamit?
Nem tudom mi köze lenne pont neki hozzá, és főleg azt nem tudom, hogy honnan vette azt, hogy én bármit is tudok róla, de azért válaszoltam neki illedelmesen.
- Nem tudom. Lehet, hogy... - ekkor ugrott be a hétvégi incidensünk - Áh, nem. Azért biztosan nem. - de ahogy Motoko-t ismertem - Vagy mégis?! Áhh... - nem tudtam mit higgyek.
- Talán mert te vagy a legjobb barátja, onnan kéne tudnod. Mi lenne, ha inkább beszélnél vele? - vonta fel szemöldökeit, és úgy nézett rám.
- Jólvan, majd felhívom. - morogtam magam elé, majd piszkálásába kezdtem - Neked egy szavad sem lehet. Úgy szétáztál, hogy rossz volt nézni,szóval ne oktass ki.
- Én azonban nem pia, hanem nő ügyben oktatnálak. Nem mindegy. A pia nemszájal vissza, csak a legritkább esetben. Szóval neked csak csönd!
- Dekinyílt a csípád, kölyök! - néztem rá rosszallóan.
- Nem vagyok kölyök, szóval fejezd ezt be! És hívd fel a kis szerelmedet!
- Nem a szerelmem, csak a barátom.Felfoghatnád már végre.
- Aha... Persze... Hát hooogyne. - nyújtotta el válaszát.
- Jó, mindegy. - nem kötözködtem vele tovább, ugyanis becsöngettek - Úgy látom az a perverz szemét dög se jött el. Pedig kedvem lett volna bemosni neki egyet.
- Szerintem őt hagyd békén. - nézett rám gyilkolni kész tekintettel.
-Na nehogymár! Te még mindig véded? Bolond vagy? Az a kishímkurva! - dühöngtem halkan, nehogy meghallja a tanár - Mindenkivel ezt csinálja! Miért ne verném meg??
Tex nem szólt egy szót sem. Bár benn voltatanár, őt ezt egyáltalán nem izgatta. Megfogta a pólómat a nyakamnál, és az által húzott fel szem magasságba magához. Ekkor bevert egy akkorát, hogy csodálkoztam rajta,hogy nem tört be az orrom.
Vérző orromhoz kaptam. - Mi a...? Megvesztél?! - nem hagyhattam annyiban. Akkor hova lett volna férfiúi mivoltom?! Megragadtam a grabancát, és lekevertem neki két istenes nagy pofont.
Tex azonban nem hagyta ennyiben. Folytattuk a verekedést, hiába kiabált velünk a tanár.
- Idióta! – szóltam rá fenn hangon – megragadtam nyakánál, és fojtogatásába kezdtem. Mikor erőtlenné vállt levegő híján a fejét a falba vertem, és ezzel a mozdulattal a földre is terítettem. Ráültem, és úgy vertem tovább a fejét, hogy meg ne sántuljon.
Tex azonban kibújt alólam. Egy hirtelen mozdulattal belém rúgott, egyenesen a falnak.
Nekem se kellett több, ismét neki rontottam volna, de ekkor már csak azon kaptam magamat, hogy a folyosón állok Tex-el. Kezeinkbe egy-egy cetli, ami beutaló az igazgatóhoz.
- Mi ütött belénk? Én nem vagyok ilyen vadállat. – saját magamat is megleptem ezzel.
- Te bajod. – vont vállat a szőke fiú – A szerelem teszi ezt. Te csak ki akartad pártolni a szerelmedet.
- Most magadról beszélsz?
- Nem. Rólad. – emelte ki – Vagy talán mind a kettőnkről.
- Nem vagyok beteg, Csak szerelmes. Talán… Épp ahogyan te is. – vigyorgott rám – Ez van, ezt kell szeretni. Nem kell tagadnod, felesleges.
- Én nem tagadom! Én tényleg nem vagyok szerelmes!
- Még Mo-chanba se? – nézett rám kérdőn – Akkor miért küldöd neki a jeleket? Szegény lány. – szontyolodott el.
- Mégis milyen jeleket? Nem csinálok én semmit sem. – sóhajtottam. Már megbeszéltük ezt párszor, de ezek szerint újra el kell neki mondanom – Rendben van, megadom magamat. Szeretem őt. Nagyon szeretem őt. De túlságosan hosszú ideje vagyunk barátok. Csak barátok. Ez miatt nem akarom elveszíteni. Mert ha esetleg nem működne ez a kapcsolat, akkor utána nem tudnánk egymás szemében nézni. Mint most. Jobb ez így.
- Te hülye vagy. – keresztelt el ezzel Tex – Ha jó barátok vagytok, akkor még ha szakítanátok is, mind a ketten közös döntés alapján tennétek nem? Mert tudom is én, kiderül, hogy ez nem működik úgy, ahogyan Móricka csak úgy elképzelte. És ha így lesz… Már pedig így lesz, akkor nincs is miért haragudnia rád.
- Ez mind szép és jó. Azonban ha összejönnénk, akkor minden megváltozna. És ha szakítanánk, nem tudnék vele egy légtérbe lenni. Mert az fog járni a fejemben folyamatosan, hogy mit tettem vele, és miket tehettem volna meg még vele amiket már évek óta kiterveltem erre az eshetőségre.
- És ha nem szakítanátok? Megtörténhet ez is. Lehet, hogy ő a „nagy Ő” az életdben.
- Igen, megtörténhet, de nem hiszem, hogy megérné kockáztatni.
- Megérné akkor is. Kockázatok nélkül az élet unalmas.
- Viszont mit érek olyasfajta kockáztatással, amivel tönkre tehetem az életemet? Nem. Jobb ez így nekem.
Tex egy darabig nem szólt semmit – Próbáld meg, én azt mondom.
- Miért hallgatnék rád? Talán neked olyan jó lenne a szerelmi életed? Te biztosan mindent tudsz, igaz?!
- Pontosan. – vigyorgott még mindig – Nekem a legjobb, szóval hallgass rám, és valld be neki érzéseidet. Meglásd, hálás leszel egyszer még érte nekem.
- Aha… Biztos. – ezzel megráztam a fejemet – Nem fogom neki elmondani. Ki tudja. Lehet, hogy ő nem úgy érez irántam. Minden esetre bocsánatot kell kérnem tőle. Tegnap mondtam neki dolgokat, amiket nem gondoltam komolyan. Biztosan megbántottam.
- Remek. Tedd azt. – veregetett hátba.
- Azt is fogom. – elővettem mobilomat, és megcsörgettem, de semmi. Nem vette fel. Tíz percig folyamatosan hívtam, de semmi – Mi a… - csodálkoztam. Ilyen még egyszer sem volt. Motoko mindig elérhető – Lehet, hogy csinált valamit magával a hülyéje? – elgondolkodtam – Képes rá. Makacs liba. – a gondolattól kirázott a hideg, és kétségbeesésemben már mindenre gondoltam – Áh, biztos nem. Lehet, hogy csak dolga akadt.
Azonban ez a kijelentés nem volt valami meggyőző. Egy darabig még álltam az igazgatói előtt, majd Tex-et megbízva pártfogásommal elmentem Motoko-hoz. Nem törődve azzal, hogy van csengő, az ajtaján kezdtem el dörömbölni vadul. Túl nagy erővel dörömböltem. Majdnem betörtem.
Mikor kinyílt az ajtó, Motoko teljes valóját láttam magam előtt. Végig mértem. A fürdőszobából rohant le hozzám. Bőrén még lepergett a víz. Testét csak egy törölköző takarta.
- Szia, beszélnem kell veled, de… Mi lenne, ha előbb felöltöznél?
- Szi…a… - köszönt meglepődötten Motoko, majd mikor felfogta, hogy milyen állapotban is „rontottam” be hozzá, elpirult. – Oké. - vágta rá, és ezzel ott hagyva az ajtóban felment szobájába.
Beljebb mentem, becsuktam magam után az ajtót, majd a nappaliba mentem. Leültem a kanapéra, és akaratlanul is elképzeltem Motoko-t a törölköző nélkül.
Ekkor jött le a lány egy fekete farmerban, és egy kinyújtott szürkére kopott agyon használt fekete pulcsiban. Még mindig vizes volt a bőre, így a ruhája rátapadt.
- Had halljam, mi volt az olyan nagyon fontos dolog, ami miatt ilyen sürgősen be kellett rontanod hozzám. – ült le ő is a kanapéra. A pulcsija ujját ujjbegyéig felhúzta, és úgy tette támasztás ként kezére arcát. A kanapé háttámláján könyökölt, és oldalazva ült, hogy szemeimbe tudjon nézni.
- Igazából csak bocsánatot akarok kérni a tegnapi miatt. Mondtam olyanokat, amiket nem akartam. És komolyan sem gondoltam. Szóval ne haragudj rám.
- Ezért felesleges volt eljönnöd. Tudtam, hogy nem gondolod komolyan. De attól még rosszul esett. – hangja a szokásosnál is komorabban csengett.
- Ne haragudj. Egy bunkó vagyok. Szemét dög. Ne is figyelj arra amit mondok. Tudod jól, hogy nem akarnálak sose bántani. Legalábbis… Remélem, hogy tudod.
- Sajnálom, de már késő. – nézett el – Ezt már jó párszor eljátszottad, és kezdem unni.Nem hiszem, hogy bírnám ezt tovább, hogy folyton csak szekálsz, és sértegetsz. Inkább ne szólj hozzám. Vagy tudod mit? Még csak találkoznunk sem kell. – sóhajtott egyet – Nemsokára úgyis abba hagyom a sulit. Úgysem tudom tovább az iskola költségeit fenn tartani tovább. Apa elissza azt a kevéske pénzt is, amit hazahozok a munkából. Szóval... Ez így lesz a legjobb. A koncertjeidre majd elmegyek, ha a főtéren lesz. Az úgyis ingyenes.
- Micsoda? Ezt mikor döntötted el? És csak az apád miatt?! Ezt nem fogom hagyni. Ha megteszed Motoko.. Neked nem lesz így jövőd.
- Sekai, hagyd ezt abba. Én is tudom, de nem potyog az égből pénz, de még ha ezt meg is történne, akkor sem fogadnám el. – sóhajtotta - Apa elől nem lehet elrejteni a pénzt. Megtalálja, aztán már megy is a kocsmába. Én pedig nem tarthatom magamnál, mert akkor veszélyben érezném magam, és nem, másnak sem adnám oda - kis szünetet tartott - ráadásul anyát is LEHET kiengedik, de ha ez megtörténik, akkor itthon kell maradnom, és vigyázni rá. Szóval így se-úgyse maradhatok. Úgyhogy hagyd ezt abba! Én bízom magamban, és tudom, hogy majd lesz valami.
- Mi ez a felelőtlenség? Mi az hogy „majd lesz valami”?! Nem, nem lesz semmi. Miért nem beszélsz apáddal? Jó, tudom, biztos nem hallgat rád meg hasonlók. De ha csak bajt csinál akkor küld el melegebb éghajlatra. Nehogy már tönkretegye az életedet. Ezt nem engedheted! Ha kell, akkor adok kölcsön. Segíteni fogok, csak ne hagyd abba a sulit. - És ne hagyj el.. Tettem hozzá magamban. Ezt bocsátottam volna meg neki legutoljára, ha megtette volna.
- De... De... nem! Megmondtam, nem fogadok el pénzt, apát meg inkább elküldeném elvonóba, de az is pénz kérdése. Ami nincs. Úgy hogy...Ha elküldeném, akkor meg még nagyobb bajba kerülne. Nem akarom. Inkább szenvedek. – makacsolta be magát – Szóval légy szíves, hagyd ezt abba. Nem akarok erről beszélni, és amúgy is döntöttem. A sulit egy hónap múlva abbahagyom. És a színházban felvételi lehetőség van... Jelentkezni fogok... Sokat keresnek... Egy alkalommal is már szinte gazdagok... Szóval...
- Álmokat dédelgetsz. Szerinted hova vesznek fel egy gyereket, aki még a középiskolát se fejezte be? Ha meg esetleg fel is vennének akkor sem kapnál olyan fizetést mint a profik. Mert nem vagy az. És igenis szekálni foglak ezzel, mert nem hagyom hogy tönkre tedd a cseszett életedet. Megígértem magamnak, hogy vigyázni fogok rád. Szóval kérlek engedd meg, hogy segítsek neked.
- Elég volt! – csattant fel - Fejezd be! Foglalkozz csak inkább a saját dolgaiddal! Ahogyan ezt eddig is tetted! Szóval...
- Nem, nem foglak békén hagyni! Soha a büdös életben nem fogok lemondani rólad. Ne is kérj ilyet, nem fogom megtenni!
- És ez most jut az eszedbe? Hogy vigyázz rám? Vagy hogy megmond mit tegyek? Eddig mindig csak magaddal foglalkoztál! Most is tedd azt! – ezzel felállt, és karomnál fogva kezdett el kihúzni házából.
- Nem fogom, és ne mond ezt - hiszen eddig is mindig csak védelmeztem. De ő ezt honnan is tudhatná? Nem volt ott. Nem tudhatja - Fontos vagy nekem, hogy tehetném? Ha kell akkor.. Bármit megteszek, csak ne tedd ezt. – igazat megvallva nagyon bepánikoltam, hogy elveszíthetem a legjobb barátomat. Vagy nem is… A lányt, akit szeretek. Épp ezért nem engedtem magamat kitolni. Mozdulatlanul álltam.
- Bármi alatt mit értesz? - felvont szemöldökkel nézett rám. - Miattam mondjuk aláírnád a szerződést, és adnál hamarosan koncertet?
- ...Igen, akár. Megtenném érted.
Láttam rajta, hogy gondolkodóba esett. A válasz azonban elkeserített - Nem. Még akkor sem. – ezzel kitolt, és rám csapta az ajtót.
Idegességemben rácsaptam, majd belerúgtam az ajtóba – Akkor… - morogtam el a mondat végét. Nagy feldúltság közepedte elindultam haza. Abban a percben még a nap is hibás volt, hogy miért kell sütnie.
Nem bírtam tétlenül nézni ezt az egészet. Muszáj volt beszélne valakivel. Irányt váltottam, és elindultam a kórház felé. Odaérve felmentem Motoko anyukájának a kórtermébe.
- Jó napot… - nyitottam be halkan, hátha alszik.
- Szia, Sekai! – fogadott a nő vidáman – Gyere csak be! Mi járatban vagy erre?
- Igazából… - mentem ágya mellé – A lányáról szeretnék beszélni.
- Igazán? Mit vétett szegény lány? Az az aranyos barátja még megvan neki?
- Az igazat megvallva már nincs meg a fiúja. És az a srác amúgy sem aranyos. Csak egy szánalmas bolond. De tényleg nem azért jöttem hogy mást ócsároljak. Hanem… Motoko abba akarja hagyni az iskolát. Gondolom nem kell mondanom hogy a férje alkoholista. Elissza Motoko-chan keményen megkeresett pénzét. De nem is ez a legfontosabb. Tudom, hogy minden okkal történik, ezért sem neheztelek a férjére. Csak segíteni szeretnék Motoko-channak, de ő eltaszít magától. És én már nem tudom, hogy mit tehetnék. Teljesen megrémít a tudat hogy elveszíthetem emiatt. Tudom, hogy nem vagyok a legtökéletesebb, és hogy sokszor megbántom, de szeretem őt és nem akarom elveszteni. – nem néztem a nőre, csak magam elé néztem. Éreztem, hogy a hangom is megremegett - Mégis mit kéne tennem..?
- Tudod kincsem mindenki a maga hibájából tanul. Ha Mo ezt akarja, had tegye, később rájön milyen buta volt. A férjemmel kapcsolatban pedig az lenne a legjobb, ha lekotorna az egyik szeretőjéhez... De... Valahogy nem akar tőlem elszakadni... Szerelmes, és Mo is az. Csak épp ő próbál távol maradni attól a fiútól, hogy ne okozhasson neki csalódást. Azt hiszi, hogy nélküle boldogabb lehet az a fiú.
Végighallgattam türelmesen – Értem, de mégis mit kéne tennem? Csak hagyjam? És aztán mondjam neki hogy „én megmondtam”? Ha tehetek valamit akkor tenni is fogok. Nem akarom h Motoko élete tele legyen megbánással.
- Mo kiszámíthatatlan... Talán tényleg hagyni kellene.
- Azt mondja hogy hagyjam? De ez röhej. Én nem tudom, hogy mit tehetnék érte, de az biztos, hogy nem fogom békén hagyni. Az nem lenne helyes.
- Azt mondtad szereted? – jutott el tudatáig mondatom - Igaz? Mégis hogyan?
- Hát... – kezdtem volna bele, de időben megállj parancsoltam a számnak - Hogy jön ez most ide!?
- Csak tudni szeretném... – mosolygott rám.
Egy darabig nem szóltam semmit, csak néztem rá. Végül egy sóhaj után megszólaltam - Szerintem nagyon is jól tudja, hogy hogyan értettem azt hogy „szeretem őt”.
- Nem, nem tudom. A szeretetnek sok fajtája létezik. Ugyan... Mond csak el.
- Szeretem őt, de nem úgy, mint egy barátot... – elnéztem - Szeretem.
- Szerelmes vagy belé?
- Én ilyen nem mondtam! – kezdtem heves tiltakozásba.
- De akartál.
- És ha kimondom akkor mi változik?
- Semmi. De akkor legalább tudni fogom az igazat.
- Rendben. Szerelmes vagyok... –csuklott el a szavam - a hülye lányába.
- Ezt akartam hallani. – mosolygott rám kedvesen.
- Többször nem fogom kimondani. Nem tudhatja meg! De most mennem kell. Jobbulást és köszönöm. - indultam ki, de ami ott kint várt, arra egyáltalán nem számítottam - ...Motoko...? – meredtem rá meglepődve.
Motoko egy szót sem szólt. Ugyan olyan meglepetten nézett rám, mint ahogyan én rá.
- ...Micsoda véletlen... Hát akkor szia – reméltem, hogy nem hallott semmit sem az iménti beszélgetésből -  Majd még dumálunk. – vettem sietősre lépteimet.
A lány azonban mindig elém állt, így nem tudtam sehova se menni. - Mit kerestél itt?
- Nem egyértelmű? Na, engedj.
- Kihúzta belőled. Azt mondtad, amit ő akart hallani. Sajnálom. - kis mosolyt erőltet ajkaira.
- Hallottad? Most már mindegy. Én azt mondtam amit akartam mondani, senki nem befolyásolt. De gondolom ez téged nem érdekel
- Nem érdekel? Ezt honnan veszed? Rólam volt szó! Rólam, és az irántam érzett... – pupillái kitágultak, és meredt rám. Végre leesett neki. - Te... szeretsz? De... Akkor... Most miért...? Neki...? Nem...? És mégis mikor...? És mikor...?
Még jó, hogy régóta ismerem, így tudom, hogy mit akart kinyögni. A hablatyolásának a fordítás: „Most miért mondtad el neki? Miért pont neki mondtad el? Nem nekem kellett volna? És mégis mikor estél belém? És mikor akartad ezt elmondani NEKEM?”
- Soha. Minek mondanám el egy olyan lánynak, aki azt hiszi nincs szüksége senkire? Akkor rám sincs. Plusz te sem mondtál nekem semmit. Most vagy azért mert viszonzatlan, vagy azért mert hülye vagy. Szóval egy szót se szólhatsz.
- Igaz, hogy ilyeneket mondtam, de ez még nem azt jelenti, hogy komolyan is gondoltam! – sóhajtotta - Tessék? Hogy nem mondtam? Oké... Tényleg nem mondtam... De viszont tettem rá utalásokat... És volt mikor be akartam neked vallani... Csak hogy akkor... – elnézett - Az egyik kis... - nagyot nyelt - …lány épp akkor fűzte az agyad... És akkor fogadtam meg, hogy... Ha te mégis viszonoznád, akkor...Majd te... Szóval... Annyira egy... És nem vagyok hülye! Inkább te vagy az, mert nem vetted észre... És... És... Mindegy! Vagyis nem az.. ! Mert... Mert... Te vagy a hülye! Te sem vetted észre! És nem érdekelnek a hülye kifogásaid. Ez van, fogadd el. – ekkor megenyhült hangja - Vagy ne fogadd el. Mindegy is. Ha tíz éven keresztül kibírtam nélküled, akkor ezután is menni fog. Én majd elleszek, te meg ha így folytatod akkor biztos hogy az utcán végzed.
- Mert igenis hülye vagy. Segíteni akartalak de megfogadom anyád tanácsát, és nem fogok veled törődni. Azt kezdesz az életeddel majd amit akarsz. Na hello. – kikerültem, és elmentem mellette.
- Te… te...te...te... Sekai! – követett, majd megállt.
Nem tudom mit csinált a történtek után, de nem is érdekelt. Mára ennyi belőle bőven elég volt. Még sok is.
Azonban amikor hazaértem, gondolkodóba estem.
Nem így képzeltem el, hogy így mondom el neki az érzéseimet. Igaz sose nem akartam neki elárulni, de ha el is mondtam volna neki, azt szemtől szembe tettem volna. És más helyszínen. Mondjuk a parkba. Annál a padnál, amibe belevéstem pár évvel ezelőtt a monogramunkat egy szívbe. De most már mindegy. Vissza ugorni az időben nem lehet. Pedig szívesen megtettem volna.
Sose fogok Tex-re hallgatni többet.