Mikor este megcsörrent a telefonom, nem akartam felvenni. Azonban amikor láttam a számot, egyből felcsillantak a szemeim. Félve, de felvettem. A telefon túloldalán egy kedves férfi hang hallatszódott. Nem akartam hinni a fülemnek. 

A meghallgatás, amin részt vettem pár napja, sikerrel zárult. Felvettek. Ezek szerint mégis lehet még belőlem híres színésznő, ha beleadok mindent. Hirtelen nem tudtam, hogy kinek árulhatnám el örömömet mikor letettem a telefont, és felocsúdtam a meglepettségből.
Mindenkit fel akartam hívni. Ám nem tudtam, hogy kivel is kezdhettem volna. A névjegyzéket kezdtem el lapozgatni. A, B, majd a többi betű mellett is elhaladtam. Már majdnem a végére értem, mikor az S-hez értem. Csak egy ilyen ember volt. Sekai. Az aznapi után nem kívánta a jelenlétemet. Legalábbis én ezt hittem.
Telefonomra néztem, nem tudtam mit tehetnék. Inkább egy meggondolatlan mozdulattal kikapcsoltam. Ledőltem az ágyamra, majd a párnámat ölelve próbáltam elaludni, s ezzel felejteni.
Másnap reggel újra mentem iskolába. Döntöttem. Nem hagyhattam, hogy tovább fajuljanak a dolgok kettőnk között. Kiakartam Sekai-al békülni. És ami azt illeti, más tervem is volt vele kapcsolatban. Elszántságomat semmi sem gátolhatta meg.
Mikor beértem a terembe elfoglaltam a helyemet. A padomra ültem, és az ajtót fürkésztem, hogy Sekai mikor lép be.
Nem sok volt már a becsöngetésig, és Sekai még sehol sem volt. Már azt hittem, hogy nem is jön iskolába, mikor a terem ajtaja nyitódott, és belépett rajta „Ő”.
- Sziasztok! – köszönt mindenkinek, egyeseknek még külön is mikor elhaladt mellettük. Azonban mikor odaért a helyére, azaz mellém, egy szó nélkül leült a székére, és előkészülődésbe kezdett az első órára.
- Szia. – köszöntem neki nagy mosollyal az arcomon. Nem hagyhattam, hogy ilyen kis semmiség, mint a „némasága” meggátoljon tervemben. Azonban láttam arcán, hogy zaklatott – Valami baj van? – kérdeztem aggódva. Lecsúsztam a székemre, így egy magasságba kerültem vele.
- Nincsen. – válaszolta köszönést mellőzve – Csak fáradt vagyok. Miért? Nem lehetek fáradt? – vont morcosan kérdőre.
Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen állapotban lássam, így persze, hogy még jobban aggódtam miatta – Csak kérdeztem. Nem kell leharapnod a fejemet! – mosolyogtam rá bátorítóan. Vártam volna a válaszát, de gondolkodás nélkül folytattam – Nézd. Sajnálom a tegnapit. Nem is tudom, hogy miért mondtam ilyeneket. – arcomról a mosoly továbbra sem fagyott le – Képzeld! Voltam egy meghallgatáson ugye. És… És… - az izgatottságtól nem tudtam tovább folytatni a mondatomat.
- És összejött, ahogy látom. Remek, akkor már biztos, hogy abbahagyod a sulit. – sóhajtotta – Tök mindegy. Ezentúl nekem sem lesz semmire sem időm, szóval… Nincs is jelentősége. – ezt pont úgy mondta, mintha már az életnek nem is lenne jelentősége számára. Életunt hangnem, komor arc. Ez is ritka tőle.
- Igen, és nem. Képzeld, fizetik az iskolázottságomat. Az igazgatónak nagyon szimpatikus voltam, épp ezért segítenek nekem. Azt mondták, hogy egyelőre minimálbért kapok. De aztán ha bejövök a közönségnek, akkor egyre többet kapok fellépésenként. – mivel Sekai arckifejezése továbbra sem változott, így arcát kezdtem el bökdösni gyengéden – Miért vagy ilyen harapós ma? Haragszol rám azért, mert hallottam amit anyának mondtál? És mi az, hogy nem lesz időd semmire sem? – sóhajtottam – Most tényleg nagyon haragudhatsz rám. – szontyolodtam el, és még a bökdösését is abbahagytam – A sulit is mellőzni fogod?
- Fogok suliba járni, ne aggódj. Én nem vagyok olyan, mint te. Ezentúl más dolgaim lesznek. Ennyi az egész.
- Más dolgok?
- Zenét csinálok, stúdióban éneklek, és persze fellépek. Meg ilyenek. – vont vállat.
Erre azonnal felcsillantak szemeim – Komolyan? Elfogadtad? Aláírtad? Jézusom, annyira büszke vagyok rád! – nem bírtam ki. Megöleltem – Nagyon örül neki!
Sekai nem viszonozta az ölelésemet, inkább eltolt magától – Ne ölelgess. Amúgy én is örülök. Mind a kettőnknek.
- Igen, de ez annyira jó! Úgy örülök! Végre rászántad magad! És biztosan sikered lesz!
- Ne legyél benne olyan biztos.
- Ne legyél már ennyire pesszimista! Igen is sikeres leszel, és kész. Mikor lesz az első koncerted?
- Erre a hónapra terveztük Saku-channal. Majd ő szervezkedik helyettem is.
- Értem. Akkor majd drukkolok. És szólj, ha kell segítség.
- Nem fog kelleni. Inkább foglalkozz magaddal. Ahogyan én teszem.
Ismerős szavak. Én mondtam ezt neki. De legyen. Ha ő így, akkor én is – Mint mindig. De rendben van. Ahogy gondolod. Attól még támogatlak, elvégre nekem köszönheted, hogy felfedeztek. Alap, hogy követem majd fejlődésed útját.
- Nem miattad fedeztek fel. Az emberek voltak azok, akik meghallgatták a számaimat. Te csak támogattál. Ezentúl azonban nem kell. Nincsen rád szükségem. – nem nézett rám.
Szavai szívembe fúródtak. Rosszul esett az amit mondott, és ahogyan azt kimondta. És az a tekintet olyan volt, mintha nem is ő lenne.
- Ezt most vegyem úgy, hogy teljesen el akarsz távolodni tőlem? Pedig én attól még, hogy tegnap olyanokat mondtam, még… - nem fejeztem be a mondatot. Nem volt még erőm kimondani neki. Addig nem, míg ő nem be nem vallja nekem. A szemembe nem mondja. – Nem kellene ilyen undoknak lenned. Ez ugyanis engem sért, és bánt.
- Veheted annak, engem nem érdekel. És tegnap engem is sértett, és bántott. Azok után amit tegnap mondtam, te továbbra is ugyan úgy viselkedsz. Ezt pedig gyűlölöm.
- Sajnálom, hogy elutasítottam az ötletedet.
- Mondtam neked, hogy segítek bármiben, amiben tudok, de te ezt is elutasítottad. Innentől kezdve pedig nem érdekel, hogy mennyire sajnálod.
- Akkor… - elhallgattam, ölembe néztem, majd vissza rá – Most utálsz?
- Nem, nem utállak. – nézett mélyen szemeimbe, majd inkább elnézett.
- Akkor jó. – derültem fel.
Már nem bírtam magammal. Késztetést éreztem arra, hogy hozzábújjak. Végigsimítottam pólón keresztül mellkasán. Majd orrommal végigsimítottam arcán egészen addig, míg ajkaim nem érintették az arcát, amit végül simogatóan végighúztam az imént említett felületen. Ajkához hajoltam, és egy puszit adtam rá. Azonban ez nem volt elég. Eddig félig lehunyt szemeimet teljesen becsuktam. Nyelvem pedig átfurakodott Sekai ajkai között. Átkaroltam nyakát kezeimmel.
Nem ellenkezett, nem is reagált rá. Mintha ledermedt volna. Kezdett eljutni a tudatáig, hogy mit is csinálok vele. Átkarolta a derekamat, és az ölébe húzott egy hirtelen mozdulattal. Úgy ölelt, mintha sohasem akart volna elereszteni. És a csókot is viszonozta.
Álmodnék? Vagy ez tényleg megtörténik velem? – gondoltam magamban.
Körülöttünk a lányok, akik a „Sekai rajongói clubb-ba” tartoztak, úgy néztek rám, mintha gyilkoltam volna. Bár ezt csak éreztem. De biztos vagyok benne, hogy ezt is tették, ugyanis hallottam fél füllel ahogyan összesúgnak, és morgolódnak.
De ez abban a pillanatban cseppet sem zavart. Nem akartam, és nem is volt hozzá erőm, hogy attól akit ennyi éven át titokban szerettem, és most megkaptam, ebben a pillanatban eltaszítsam magamtól. Túl sokat szenvedtem ahhoz, hogy eljussak idáig. És féltem attól, hogy hogyha abba hagynánk, akkor talán felébrednék, és az ágyamban találnám magamat.
Azonban levegőt is kell kapni valamikor. És ez pont becsöngetéskor történt meg. Én azonban nem távolodtam el tőle. Továbbra is az ölében ültem, és öleltem.
- Motoko, ugye tudod, hogy még mindig az osztályteremben vagyunk? – kérdezte zavartan, ugyanis észrevette ő is, hogy mindenki minket néz.
Engem azonban nem érdekelt. Ki akartam élvezni a helyzetet. – Nem baj. – simítottam végig nyakán az orrommal – Nem tud érdekelni.
- Engem viszont igen. – kitett öléből, a helyemre ültetett. Egy darabig még le sem lehetett vakarni arcáról a mosolyát, majd hirtelen tekintete megváltozott. Zavart… Nem is… Inkább kétségbeesettnek tűnt.
Szóval ő sem álmodik. Ez akkor tehát csak is a valóság lehet.
Bármennyire is boldog voltam, ezt nem mutattam ki. Komor arccal néztem magam elé. Elővettem a füzetemet, a hátuljánál kinyitottam, ceruzát fogtam a kezembe, és rajzolásba kezdtem.
Először csak egy nemtelen testet kezdtem el rajzolni. Majd ahogy egyre jobban megrajzolódtak fejemben a vonalak menetei, átalakítottam egy fiúvá. A lap közepén állt. Karjai felhúzva, mintha fogna valamit. Még pontosan én sem tudtam mit akarok. Rárajzoltam egy nadrágot, aminek a gombját kigombolva hagytam. Kilátszott a boxerének széle. Majd felső ruházatot is rajzoltam rá. Egy pólót. Ennek szélét a kezéhez igazítottam, így úgy tűnt, mintha felhúzná a pólóját. Ez után a feje következett. Kócos haj, behunyt szemes mosollyal „tekint” a rajz nézőjére. Fejére még rajzoltam két cica fület. Jobban megnézve rájöttem, hogy hasonlított valakire. Nem is akárkire. Összehasonlítottam az eredetit a rajzolt figurával. Kétség kívül hasonlított rá. Már csak meg kellett mutatni neki.
Sekai elé toltam a füzetet. Amint meglátta kitágultak pupillái, és úgy meredt rajzbéli hasonmására. Rám nézett – Cseszd meg. – nyögte ki végül gondolatait.
- Szerintem aranyos.
- Szerintem meg beteges.
Nem foglalkoztam vele, és a véleményével. Visszahúztam a füzetet magam elé, és a „cica Sekai” mellé odarajzoltam magamat apróba, ahogyan épp elolvadok rajta a szó szoros értelmében.
- Édes lennél macskafülekkel. – kitéptem neki, és elé csúsztattam.
Sekai egy darabig nézte, majd eltette a táskájába.
- Ki mondta, hogy elteheted?
- Enyém. Nem adom vissza. – nézett el.
- Oké, te tudod. – kuncogtam rajta magamban.
- Nem is tudtam, hogy ennyire perverz vagy. – közölte velem a szünetben.
- Én ugyan nem. – asztalra könyököltem, így azzal a kezemmel megböktem a fiú arcát – Szóval tetszik.
- Miért tetszene? Ez csak egy pasi…
- Egy pasi?! – háborodtam fel, és az asztalra csaptam – Ez nem egy pasi! Ő te vagy! A kettő közt óriási különbség van! Egy pasi csak egy pasi. Te viszont egy álom pasi vagy.
Sekai-nak hatalmas mosoly jelent meg ajkain- Ez előtt miért nem tudtál ilyen aranyos lenni?
Pirulva néztem rá.
- Zavarban vagy?! Nahát! Jó látni, hogy ilyen aranyos is tudsz lenni.
- Hagyj békén! – tettem kezeimet arcomra, hogy ezzel is hűtsem égő arcomat – Nem is vagyok aranyos! – nem vártam meg, hogy kötekedjen. Téma elterelést alkalmaztam – Nincs kedved elmenni valahova ma? – mivel csak három óránk volt megtartva, így a nap hátralevő részében csak unatkoztam volna.
Sekai továbbra is mosolygott rám - Te most elhívsz egy randira?
- Ne nézz rám így! És ha igen???
- Ha igen, akkor természetesen igent mondok.
- Bár ez a te dolgod lenne, de igen, randit ajánlok fel.
- Akkor ez esetben elfogadom. És legközelebb, ha egyáltalán lesz legközelebb, akkor majd én foglak elhívni. Így megfelel?
- Persze. – bólintottam – És hova menjünk?
- Nekem mindegy. – elnézett, és úgy folytatta a mondatát – A lényeg, hogy veled legyek.
- Dög meleg van. – néztem el, hogy ne lássa folyton a piros arcomat – Miért nem megyünk el strandra?
- Jó, akkor strand. – nem vitatkozott. De én meg adtam neki a lehetőséget.
Ránéztem – Papucs. – öltöttem rá nyelvet – Nekem azonban még be kell szaladnom dolgozni egy-két órára, szóval utána találkozhatnánk nálunk.
- Oké, ez így megfelel. – elgondolkodott – Hm. Ez az első randink. Ezek szerint hivatalosan is járunk. – ismét vigyorgás tört úrrá rajta.
Nem akartam elrontani a pillanatot, de gondoltam jobb, ha tisztában lesz a következményekkel – Ezzel lehet, hogy kevesebb hölgy fog rajongani érted, ha ezt beírják egy újságba, ugyanis te „foglalt” leszel. És ezzel én is több ellenséget fogok szerezni magamnak.
- Ez hülyeség. Túl sok szappanoperát nézel. Ilyen a valóságban nincsen.
- Dehogynem! Én tudom! – erősködtem.
- Akkor rosszul tudod.
- Majd meglátod. – fújtam fel az arcomat.
- Te fogod meglátni, hogy nekem van igazam. – kócolta össze ezzel a hajamat.
Mindig is piszkálta a hajamat. Már kiskorom óta. Épp ezért már hozzászoktam a jelenethez.
- Édes vagy ebbe a beletörődött fejjel.
- Mást úgyse tudnék tenni. – vontam vállat – Nemsokára tavaszi szünet. – nézegettem a naptáramat – Már alig várom. Végre nem kell tanulni. Van valami terved, hogy mit fogsz csinálni?
- Nem sok. Gondolom ha jól sikerül minden, akkor lesznek fellépéseim. De ez mellett munkát is szeretnék vállalni.
- Milyenre gondoltál?
- Fizikaira természetesen. Mondjuk valamilyen építkezésen, vagy raktárban.
- Az egész jó. Szerintem én is dolgozni fogok. Debütálok majd a színházban, mint mellékszereplő.
- Jól hangzik, bár az szerintem nem igazi munka.
- Nem baj. Fő, hogy jól teljesítsek, és akkor kaphatok egy nagyobb szerepet.
- Nagyszerű. De akkor sem munka.
- Okos enged, szamár szenved. – ezzel lezártam a témát.

Suli után elbúcsúztam Sekai-tól, majd  még mielőtt bementem volna dolgozni, vettem egy fürdőruhát magamnak, ugyanis a régit már kinőttem. Rég voltam már strandon. Négy éve is lehetett már annak.
A munkaidő lassan tellett. Bár a kávézóban, ahol pincérnőként dolgoztam csak úgy hemzsegtek a vendégek, úgy éreztem, mintha sosem tellene le az az egy-két óra.
Azonban miután végeztem, felszabadultan siettem haza, hogy előkészülhessek első randevúmra. Először is átöltöztem. Felvettem a fürdőruhát, ami fölé felvettem egy fehér strandruhát. Ez után kezdtem csak összepakolni. Tettem el a táskámba egy törölközőt, sampont, tusfürdőt, fésűt, és egyéb kellékeket. Miután a pakolással végeztem, lementem a táskával a konyhába, és a szendvicsek készítésének kezdtem neki.
Ekkor kopogtattak. Tudtam, hogy ki az, hiszen egyértelmű volt. Csak egy olyan ember létezik, aki a csengő helyett kopog, ráadásul ilyen türelmetlenül.
- Nyitva van! Nem érek rá, szóval gyere be. – mivel a kezem vajas volt, így nem akartam összefogdosni semmit sem.
- Milyen házigazda vagy te? – jött be, majd becsukta maga után az ajtót – Nem érsz rá nekem ajtót nyitni? Így kell fogadni egy vendéget? Vagyis pontosabban a fiúdat? – egy darabig nem szólt semmit – „Fiúdat”. Hm… Ezt még szoknom kell. Jó kimondani nem?
Inkább nem szóltam semmit sem, csak nevettem rajta. Ránéztem.
Sekai mint mindig, most is döglesztően nézett ki. Narancssárga, oldalt két fekete csíkos fürdőnadrág volt rajta, ami elment akár halásznadrágnak is. Felső testén csak egy fehér ing volt, amit nem gombolt be. De igaza volt. Felsőteste tökéletes, miért is szégyellné? Ráadásul meleg volt. Alig bírtam levenni róla a szememet.
- Bo…Bocsi, sok a dolgom.
- Milyen sok dologról beszélsz? Csak szendvicseket csinálsz! Egy szendvicsfontosabb, mint én?
Ránéztem – Ne beszélj ostobaságokat. – ezzel el is készültem az utolsószendviccsel – Mehetünk is. – vettem hátamra a táskát, a szendvicseket pedig egy szatyorba vittem.
Mikor kiértünk, csak akkor jutott eszembe valami. – Fogd csak meg! – adtam Sekai kezébe a szatyrot, majd a táskában kezdtem el kotorni a telefonomért. Kikerestem a megfelelő nevet, majd már hívtam is.
- Nem fogod rám sózni! – de ekkor már késő volt, a kezébe adtam a szatyrot.
Mivel a „Hívott szám pillanatnyilag nem elérhető” volt, ezért csak írtam neki egy SMS-t, majd visszatettem a táskába, és visszavettem Sekai-tól a szatyrot. – Köszönöm.
Szerencsére a strand nem volt olyan messze, így busszal tíz perces utazás után odaértünk.
A bejáratnál egy velünk egykorú fiú állt. Magasabb volt mind a kettőnknél. Lapockáig érő barna haja össze volt kötve hátul. Barna szemeivel pedig szigorúan nézett mindenkire, aki csak elhaladt mellette.
- Jun! – szaladtam oda hozzá – Köszönjük szépen. – öleltem meg, majd három puszit nyomtam le az arcára köszönésképpen.
- Ugyan, semmiség. – Sekai-ra nézett ölni tudó tekintettel.
- Ő Sekai. – mutattam be neki – Sekai,ő Jun.
- Örvendek. – vetette oda neki Jun.
- Hello. Sekai vagyok, örvendek. Motoko még semmit sem mesélt rólad. – vigyorodott el. Máris elkezdtek balhézni, pedig ez az első alkalom, hogy találkoznak egymással.
Jun erre inkább nem szólt semmit sem. Csak bevitt minket, így még jegyért sem kellett fizetni. Adott egy puszit búcsú képen, majd ahogy elbúcsúzott tőlem, el is tűnt. Sekai-al nem foglalkozott.
- Hol telepedjünk le? – fordultam Sekai-hoz, majd egy plakátot vettem figyelembe – Maradhatnánk éjszakára is. Éjszakai fürdőzésre. Koncerteket adnak majd.
- Mindegy hogy hova. És a koncertekre is maradhatunk.
- Lehet, hogy még te is felléphetnél. – csillantak meg szemeim.
- Mi van?? – lepődött meg Sekai.
- Mit mi van? – néztem rá értetlenül – Múltkor is olyan ügyes voltál.
- Na nem! Én nem! Az csak neked szólt! Nem pedig egy egész seregnek!!!
Éreztem, ahogyan arcom egyre jobban elvörösödik – Ne szerénykedj! – terítettem le a pokrócot egy fa árnyékába - Ügyes vagy és kész!- zártam le ezzel a vitát – Ne szervezkedjek? Abban jó vagyok. – vetettem fel az ötletet.
- Az nem úgy megy, hogy csak odaállítasz, és a két szép szemedért majd felengednek engem oda. Ennyire buta még te sem lehetsz! Inkább menjünk a vízbe! – fogta meg a kezemet.
Én azonban nem hagytam magamat. Kicsúsztattam kezemet övéből – De szeretnéd nem? – kérdeztem miközben levettem a ruhámat, így csak a fürdőruha maradt rajtam.
- Amit szeretnék, az csak egy hideg víz, amivel lehűthetem magamat.
- Előbb kenj be légy szíves! – nyújtottam neki az előkotort naptejet.
Sekai levette az ingjét, és ledobta a pokrócra – Kend be magadat. Én mentem fürödni.- ezzel ott hagyott.
Csak pislogtam utána, sóhajtottam egy nagyot. Bekentem a karjaimat, vállamat, arcomat, nyakamat, majd mellkasomat, és hasamat. De a hátamat már nem tudtam. Körbenéztem. Körülöttem nem volt senki, csak egy fiatalember. – Elnézést?! Megtenné, hogy bekeni a hátamat? – mosolyogtam rá aranyosan.
- Persze. – vigyorodott rám. Amint mögém lépett nyomtam a kezére naptejet, és már el is kezdte bekenni a hátamat. Nem csináltattam volna meg mással, ha Sekai nem hagyott volna ott. Gondolkodtam el, de ekkor azon kaptam magam észre, hogy a férfi keze másfelé kandikáltak.
Hátrafordultam, és lekevertem neki egy pofont. Miután lehordtam, és ezzel levezettem minden dühömet, majd egy negyed órás napozással lenyugodtam, csak az után mentem megkeresni Sekai-t. Bementem a medencébe, ahol ő tartózkodott.
- Sokáig tartott. – fekete haja nem csak kócos, de már vizes is volt. Csak félig nézett rám.
- Azért, mert napoztam. És bekentem magamat. Neked is be kéne magadat kenni. Így hamar le fogsz égni. De a te bajod lesz. – nevettem ki előre is.
- Majd bekenem magam. – nézett rám végül – Amúgy ki neked az a Jun gyerek?
- Hogy jön most ez ide? – néztem rá értetlenül.
- Csak eszembe jutott, hogy öleléssel, meg puszival váltatok el.
- Féltékeny vagy? – csillantak meg szemeim. Még senki sem volt miattam féltékeny. Jól esett.
- Tudtam, hogy ezt fogod kérdezni. – sóhajtott – Más az eszedbe se jutna.
- Ez nem igaz! Én csak kíváncsi vagyok! Amúgy egy barát.
- Azt gondoltam. De pontosabban… ki ő?
- Anyának van egy nővére, akinek a férje még fiatal korukban meghalt, ezért örökbe fogadta őt. Persze azóta már lett egy másik férje, és Jun nem lakik velük, mert van egy „öccse”, de kiskorunkban nagyon sokszor találkoztunk. – szemeibe néztem – Boldog vagy?
- Miért lennék boldog? Csak azon gondolkodtam el, hogy miért nézett rám úgy, ahogyan. Szerintem ő nem barátként tekint rád.
- Szerintem de. Te csak félt… - inkább nem fejeztem be a mondatot, tudtam, hogy Sekai nem szereti ezt a szót – Nem akarja csupán, hogy bajom essen. Ennyi az egész. Nem bízik meg benned, mert nem ismer. Mindenkivel ilyen. Nála ilyen a természetes.
- Veled is ilyen volt?
- Amíg nem ismert? Igen. – gondolkodtam el – Mindig lenézett rám, és kötözködött. Ezen kívül elvette a játékaimat, és széttépte a rajzaimat.
- Szóval ő az a hajhúzogatós fajta?! – kis gondolkodás után inkább ismét hozzám fordult kérdéssel – Bekensz?
- Miért rágod magad ezen?
- Nem rágom magam. De hagyjuk is ezt, mert a végén felfújod ezt az egész ügyet. – hasalt le a pokrócra.
- Én nem csinálok olyat. – nyomtam kezemre egy kis krémet, majd belemasszíroztam Sekai fehér bőrébe – Nagyon fehér a bőröd! – fejeztem be a hátának bekenését.
- Tudom. Szerinted is szép a bőröm? – felkapta fejét – Hé?! Ezzel mi lesz? – fordult hátára, és mellkasára mutatott.
- Te nem tudod magadnak? – nevettem el magamat - Örülj neki, hogy bekentem a hátadat. De lásd kivel van dolgod, bekenem neked. – nyomtam mellkasára egy szívecskét, majd azt kezdtem el beledörzsölni – Én miattad másnak a segítségét kértem. Elég kellemetlen volt egy vad idegent megkérni erre. Majdnem lefejtette rólam azt, ami volt rajtam. – ez enyhe túlzás volt bár, de tény és való, hogy megpróbálkozott vele.
- Tessék?! – pattantak ki lehunyva tartott szemei, és úgy meredt rám.
- Mi az?
- Azt mondtad, hogy lefejtette rólad a fürdőruhát.
- Nem teljesen így mondtam.
- Az teljesen mindegy. Hogy értetted pontosan?
- Azt mondtam „majdnem”. Nem kell aggódnod.
- Kérdeztem valamit. – ült fel. Tekintete rideggé vált.
- Nem kell ennyire felhúznod magad. Az idegesség nem gyakorol jó hatást a szervezetre. És amúgy is lehordtam már.
- Most idegesítesz fel a legjobban. Miért nem tudod egyenesen kimondani, hogy mi történt? Pedig máskor milyen nagy a szád! Ha kérdezek valamit, akkor ne adj kitérő válaszokat, mert tudod, hogy ettől a falra mászok.
Sóhajtottam egy nagyot - A kezei kicsit elkalandoztak a hátamról. A felsőnek amúgy is elől van a kapcsolója, és ezért...
- Ebből nem sokat értek. – szakított félbe - Nyögd ki érthetően!
- Megkértem, hogy kenje be a hátamat, erre ő nagy lelkesen meg is tette értem. Egy idő után meg úgy gondolta biztosan, hogy ez egy jó hecc lesz, vagy csak a perverz vágyait akarta kiélni, ezért a kezei elkalandoztak előre... - mutattam az útvonalat, csípőmről egyre feljebb, végül megállapodtam melleimnél pont ott, ahol a felső kapcsa van - De nem történt semmi, tényleg! Elvettem magamról a kezeit, szóval...
Sekai most ölni tudott volna a szemeivel - Igen? Ilyeneket csinált? És pontosan hol is van most? – kérdezte nyugodt hangon.
- Nem figyeltem merre ment. Nem tudom hol van. Miért?
- Rendben, akkor majd én megkeresem. - állt fel ezzel, hogy elindulhasson megkeresni.
Követtem. Féltem, hogy a végén még valami őrültséget csinál majd. Képes rá. - Azt se tudod, hogy hogy is nézett ki! Amúgy is, mit akarsz vele?
- Nem baj. Ha velem jössz, akkor majd úgyis kiszúr téged. - fogta meg a kezemet -  Majd meglátod hogy mit akarok vele.
Sóhajtva felnéztem, egyből kiszúrtam azt az alakot, és mivel nem akartam balhét, megtorpantam. Nem voltam benne biztos, hogy Sekai-nak tényleg oda kellene mennie. - Nem erre lesz. Női megérzés. Biztosan már hazament.
- Értem, szóval erre lesz, Motoko-chan? - mondta figyelemfelkeltő hangossággal, hogy mindenki ránk nézhessen.
- Nem akarok balhét. Gyere, inkább vegyünk egy fagyit!
- Nem fogok balhézni, tudod, hogy békepárti vagyok. Na melyik az? Csak mutass rá! – győzködött.
Nem tudtam mást tenni, csak édesen pislogni rá, hogy "tényleg ne csinálj semmi balhét", majd egy sóhaj kíséretében arra a fiúra mutattam.
-s: Rendben. – még mindig a kezemet fogta, úgy mentünk oda a férfi mögé. Megkopogtatta vállát, majd mikor felénk fordult, egy hatalmasat lekevert neki.
Ettől féltem.
A férfi csak hülyén nézett rá. Sokkal magasabb, és kigyúrtabb volt Sekai-nál. Dühbe jött - Mégis mi a...? Normális vagy, te kölyök?!
- Ő az enyém, ne merd még egyszer megérinteni. - ölelt magához.
- Tszha, nekem aztán nyolc. Jobb kurvát is szedtem már fel. Amúgy sincsen rajta semmi extra.
- Gyere Sekai. Vár a fagyi. – húztam el onnan.
- Na ha nincs rajta semmi extra, akkor hagyd is békén! Ő csak nekem lehet különleges! - mondta volna tovább, de még időben elhúztam onnan. - Ez egy szemét.
- Olyan aranyos voltál!
- Aranyos? Ez miért lenne aranyos? Szerintem nincs abban semmi aranyos, ha egy fiú felképek egy másikat.
- Nem arra értettem, hanem amit mondtál. - kuncogtam, majd észrevettem egy táblán a kocert időpontokat - Nézd csak?! Itt vannak kik lépnek ma fel – léptem oda - Az egyikhez az van írva, hogy elmarad. És nincs is olyan későn. – A fiúra néztem - Seeeeeekai!
Sekai nevét hallva rám, majd a táblára nézett - Na nem, felejtsd el! Tudom mire gondolsz, de nem! Soha!
- Naaaaaaaaaa! – karoltam át nyakát - A managered biztosan megengedné! Meg nincsenek is olyan sokan. Estére biztosan elfogynak
- Nincs lefixálva, nincs lebeszélve, nincs pénz érte, szóval nem.
- Nem szeretnéd, vagy félsz a manageredtől?
- Nem félek semmitől!
- Akkor miért nem szeretnél fellépni? Nem lehet, hogy félsz a tömeg elé kiállni?
- Mondtam, hogy nem félek semmitől. Biztos menne de… Akkor sem!
- Miért nem próbálod meg?
- Az nem úgy megy. Mondom, hogy meg kell beszélni. – sóhajtott.
- Akkor majd én megbeszélem velük. – néztem a rendezői sátor felé elszántan.
- Ha te csinálsz valamit, abból úgyis csak baj lesz. Inkább ne! Majd én. Ha ennyire akarod.
- Nem bízol bennem, és ha te nem akarod, akkor nem is kell. Én csak felvetettem az ötletet, szóval...
- De bízom benned, csak tudom, hogy… Mindig baj van belőle.
- Nem is! Na jó, talán igazad van.
- Jó, most tagadd le.
- Le is tagadom!
- Az lehet, hogy a jó szándék vezérel de akkor is baj szokott lenni. És nem az van hogy nem akarom, mert nagyon is akarom! Csak ez így olyan.. Nem jó ez így.
- Akkor beszélj velük te. Hajrá! - elkezdtem húzni maga után a szervezőkhöz.