1. rész - Ayame

  Nem hittem volna, hogy egyszer eltűnik az az űr belőlem, ami már több éve bennem van. De ez a pillanat most véget ért. Vagyis már egy jó ideje. Mikor barátokra leltem. Sosem voltak barátaim. A szüleim nem engedték meg. De ha mégis valakivel közeli viszonyba kerültem, akkor a szüleim az undokoskodásukkal a sírba (legalábbis el) kergették.
  Apa miliomos, anya pedig csak úszik a pénzében. Tudjátok milyen az, ha nem törődnek veletek? Én igen. Egész életemben magányos voltam. Egy bábunak éreztem magam, aki csak áll,lélegzik,és nézheti a háttérből, ahogyan a szülei fontoskodnak. Nem kaptam szeretetet, így inkább próbálok segíteni másoknak. Nem tartottunk se szüli, se név, se más ünnepnapot sem. A szüleim így teljesen eltávolodtak maguktól, tőlem, és a külvilágtól. Csak a pénz volt számukra a fontos.
Nem gondoltam volna, hogy lesznek barátaim. De most már látom, hogy tévedtem. Akkor talált rám, amikor nem is számítottam rá.
  Éppen dolgoztam a város egyik cukrászdájában. Nem valami szép, nem is nagy, de kellemesen elfér mindenki, nyugodt a környezet, és ami a legjobb, finomak a sütemények. Hogy miért kell egy ilyen gazdag lánynak dolgoznia? Ezt majd máskor vitassuk meg.
  A csendes idilli pillanatot puska dörgése szakította félbe. Mindenki felkapta fejét, csak én nem. Egyszerűen nem törődtem vele. Ez úgy is csak egy újabb öngyilkosság, vagy valami hasonló. Na jó, lehetnék humanistább is. Jól van, az vagyok! Érdekelt a dolog, hogy mi is történt valójában, de éppen dolgoztam.Ha elvonja valami a figyelmemet, képes vagyok leönteni valakit teával, vagy forró kávéval.
A pult mögé léptem, rákönyököltem, és egy sóhajtással megtámasztottam kezeimmel a fejemet, és elkezdtem rajzolgatni a jegyzettömbömbe. Nem is figyeltem oda, hogy mit rajzolgatok, csak jöttek a vonalak egymás után. Itt egy vékony, ott egy vastag, egy kis radírozás itt, és ott sem árt egy. Mire feleszméltem, egy lobogó tűz került a lapra. Egy nagy, gyönyörű, lobogó tűz.
  Még elgondolkodni sem volt időm ezen, új vendégek léptek be a cukrászdába, és helyet foglaltak. Három férfi volt az.
  Az egyikőjük egy sápadt, szőke hajú fiú volt. Szőke haja mégis ősznek tűnt. Lehet, hogy az is volt, csak én látom szőkének? Ki tudja. Mai divat szerint bármi megeshet. Múltkor például egy pink hajú nőt láttam az utcán sétálni. Ő volt a legalacsonyabb, és a legfiatalabb. (?) Arcán komorság ült.
  A mellette araszoló fiú jóval magasabb volt. A legmagasabb hármójuk közül. Izmos test, barna tincsek, és barna szempár. Hm... Nem is néz ki rosszul. Hány éves lehet? Húsz? Nem is érdekel, akkor meg minek kíváncsiskodom?
  A harmadik fiúnak ében fekete haja volt, és ugyan ilyen színű szemei. Olyan gyönyörű, hogy úgy éreztem elveszek a fekete szemeiben, mikor belenéztem. És a teste... A teste olyan volt, akár egy Adoniszé. Hjó, volt rajta póló, de még így is feszült rajta a póló, és az izmai is domborodtak rendesen. Nem. Az úgy gusztustalan. Boccs. Ez a barna hajú izomzata. Neki is volt, de mégis gyengének látszódott. Sebaj, a lényeg, hogy gyönyörű szemei vannak. És a teste ennek ellenére is isteni volt.
  Zsebre vágtam a jegyzettömbömet, majd odamentem újdonsült vendégeinkhez. - Üdvözlöm Önöket a cukrászdánkban. Hozhatok valamit? - mosolygok rájuk kedvesen.
  Az ősz (vagy mégis szőke) hajú fiú rám néz. Ilyesztő tekintet. Ha nem én lennék az, aki ott állna, a pincérnő biztosan elfutott volna. - Két kávét, és muffint, meg egy teát.
  - Már is hozom. - még közelről végig mértem magamnak Adoniszomat, majd még nagyobb mosolyra görbült a szám, és elmentem a pult mögé, hogy kiszolgálhassam őket.
  Láttam, hogy valamiről beszélgetnek, és a fekete hajú fiú mérgesen püfölné meg a mellette ülő barna hajú fiút, de mivel nem hallottam semmit, és szájról sem tudok olvasni, így nem tudtam miről beszélgetnek. Csak néha hallottam meg egy-két szót.
  Mikor visszamentem, az alacsony ősz fiú leszólított. - Aya-chan ugye?
  A nevem hallatára összerezzentem. Igen, tudom, hogy csak leolvasta a névtáblámról, de akkor is. Nem ez volt az, ami felállította a hátamon a szőrt, hanem az, ahogyan mondta. Rideg, mégis kedves hangon. Fura volt.
  - Igen? - mosolyogtam rá ismételten.
  - Mondja csak kisasszony, maga szereti a tüzet? - kíváncsiskodott.
  - Miért érdekel? - vetettem oda neki. Eddigi jókedvem hamar elszállt.
  - Csak úgy. - mosolyogott nyugodtan - Érdekes az a rajz. - bök a kötényemre tűzött jegyzettömbre, amin a rajz félig-meddig kilátszott.
  Sóhajtottam - Csak enyhe pirománia. Ennyi az egész. Meg amúgy is. Ez semmi. Semmi, ami fontos lenne. - sóhajtottam ismét - Kérnek még mást?
  - Köszönjük nem. A számlát hoznád? - kérdezte kedvesen a jóképű fekete hajú srác.
  - Persze. - bólintottam, és már mentem is a számláért. Bepötyögtettem mindent a gépbe, majd mikor kinyomtatta már vittem is. - Tessék. - tettem le az asztalra, és vártam a fizetést. Na meg persze a borravalót.
  Mikor a barna hajú fiú kinyitotta a pénztárcáját,láttam, hogy nem igazán van benne pénz. Éppen hogy kifutotta. Letette az asztalra a pénzt,majd felállt. - Végre. Menjünk már!
  Két barátja követte példáját, majd mind a hárman kimentek a kávézóból.