Ami azt illeti, nem szeretek magamról beszélni. Túl sok az információ áradat, amit megtudnátok rólam. Majd a részek közben úgyis minden kiderül. (Vagy sem.) Naaaa, ne haragudjatok rám!
Hát jó, ha annyira szeretnétel, elárulok magamról pár dolgot. Élő-halott vagyok. Az 1800-as években születtem. Tizenhét évesen haltam meg egy gyilkosságban. Azt, hogy hogyan lettem mégis élő, nem tudom. Vagy mégis. Akkoriban volt egy bizonyos szeretőm. A nevét nem árulhatom el, mert akkor nekem is könnybe lábadna a szemem. (Vagy sem.) Minden esetre őt szerettem a Világon a legjobban, és mint ahogyn az kiderült, ez viszonzott is volt. Mikor újra éltem hála neki, sok év telt el. Mikor ő már hatvan volt, én még mindig ugyan úgy néztem ki, mint mikor meghaltam, csak épp ősz lett a hajam. Sok évszázad telt el. Emberek milliói haltak meg a közelemben. Borzasztó látvány volt eleinte, de már megszoktam. Már a haldokló emberek nem is rémisztenek meg, mint eleinte.
Évek múltán, miután visszatértem az életbe, egy... jobban mondva több száz kígyó áll a rendelkezésemre. Valahogy úgy érzem, hogy ők már a részeim. De ez ha úgy vesszük, természetes is. Elvégre ők az én kis állatkáim. Igen, van aki kutyát, macskát, és más "dögöt" tartanak otthon, én kígyót. Ez többeket megrémít, de én is elég rémisztő vagyok. Illenek hozzám ezek a kis drágaságok.
Nem rég, úgy húsz éve megalakult egy szervezet. Ha jellemeznem kéne, talán így tenném: Fiatalok, akik bűnöznek folyton-folyvást. Kis... Jobban mondva fiatal bérgyilkosok. Szép mi? De ez van. Hozzájuk szegődtem. Azt hiszem társaságra vágytam. Ezért is csatlakoztam hozzájuk. Eleinte ez is furcsa volt, hogy fószerokat kellett gyilkolnom, de már ez is az életem részévé vállt. De azt hiszem azért is jelentkeztem, mert ha teljesítek minden rám ruházott feladatot, akkor a végén teljesítik egy kívánságomat. Ez mindenkire vonatkozik. Hogy mit kérnék? Ez jó kérdés. Azt hiszem azt, hogy végre meghaljak. A szeretteim mind már örök nyugalomra leltek. Csak én nem. Nem akarok több szenvedést. Nem akarok még több fontos embert elveszteni. Elég volt.
Io-val és Chou-val csak nem rég ismerkedtem meg. Io-val három, Chou-val pedig két éve. Szeretem őket, mint csapattársaimat, de psszt, ezt nekik nem kell tudniuk.
Io a maga bunkózós és egoistás módján egy igen rendes fiú. Chou pedig bár gyűlöli a gazdagokat és a nőket, ő is elég normális. Mindkettejüket érdekes módon ismertem meg. Io-t például egy banda verte agyon épp, mikor megmentettem tőlük. Mikor felajánlottam, hogy csatlakozzon hozzám, egyből igent mondott. (Fura.) Chou-t pedig együtt mentettük meg a rendőrség elől. Ő már kissé habozott, mikor megkérdeztük csatlakozna-e, de végül igent mondott. És most megtaláltam a csapat utolsó tagját, Aya-t. Kíváncsi vagyok, ő is igent mond, vagy életemben egyszer egy leendőbeli társamat meg kell ölnöm? Mind ez kiderül a folytatásban!
 

- MEEEEEEEEEEEEEEEEEGJÖTTEM! -kiálltotta el magát Io, mikor hazajött. Mivel éppen egy meghitt beszélgetés kellős közepén voltunk a kígyómmal, így kissé összerezzentem. De miért, azt nem tudom. Már megszokhattam volna. Öt perc után már dörömbölt is az ajtómon. A szobámban sötét van, így nem igazán látom, hogy merre megyek. Fel is buktam az ajtónyitás közben egy kukában. - Szia. Hallottam, hogy megjöttél. Chou még nincs itthon?
- Nincs. Legalábbis én nem láttam, neméreztem, és nem hallottam.
- Fel kéne hívni. Lehet, hogy baja esett. Szerinted? - néztem rá.
- Ugyan már! Mi baja lehet egy olyan kis törpének, mint neki? Chou kemény fejű, undok, bunkó, és verekedős.
- Hát igen. - néztem el aggódva.
- Várjunk azért egy órát. - tette kezeit karba, miközben a falnak dőlt. Öt perc múlva már kapta is elő a mobilját - Oké, letelt! - elkezdte tárcsázni Chou számát.
Ki is csörgött, majd öt-tíz perc múlva felvette - Mit akarsz?
- MI AZ, HOGY "MIT AKARSZ"? HOL VAGY? - ordibált vele idegesen.
- Egy autón csüngök. - felelte higgadtan Chou a telefon másik végéből.
- MI VAN? - akadt ki Io. - MIT CSINÁLSZ TE OTT?
- Azt a lányt követem. - morogta.
Egy darabig morott Io, de aztán hamar lenyugodott - Hjó. Mindegy. Gyere haza. Megtudtunk róla pár dolgot. - ezzel Chou letette, Io pedig ismét felém fordultam.- Ezzel is megvolnánk. - mosolygott rám.
- Aaaaaha... - vontam vállat.
Nem sok idő telt el (csak úgy 2 óra) és Chou haza is tért. Io és Én ekkor már a konyhában ültünk, és teázgattam. Mindketten egyszerre néztünk az érkezőre.
- Hát megjöttél? - kérdeztem kedvesen. Hallatszódott a hangomom, hogy aggódtam érte.
- Amint látod. - vágta le magát Chou Io mellé - Mit derítettél ki? - nézett rá.
- Aya... Vagyis... Ayame... Egy a cukrászdához közeli iskolába jár, aminek még mindig nem tudom a nevét. De egy gazdagoknak épült suli, ahol tiszta stréberek járnak.
- Nem tűnt annak. - vont vállat Chou.
- Annak? Minek annak?
- Hát strébernek.
- Lehet, de az is, hogy téged csak elvarázsolt.
Felnevetett. - Ez hülyeség.
Végig hallgattam őket. Elgondolkodtam, hogyan is lehetne rávenni a lányt, hogy csatlakozzon hozzánk. Majd eszembe jutott.Teáscsészém mögül rájuk mosolyogtam. - És még valami érdemlegeset is tudsz róla?
- 16 éves, gazdag, és mindent megtudtam, amit nem kellett volna. Kész rémálom ez a lány. Alergiás a csokira, de amint elhallgattam a munkatársát, romantikus stílusúnak tűnt. Elég tré. De ez van. - vont vállat Io.
- Hmmm... Rendben. A terv a következő: Io, te mint testnevelés tanár jelentkezel az iskolában. Amilyen izomzatod van, biztosan fel fognak fogadni. Chou pedig lesz az elveszett, kedves, és jómódú lányok álma az iskolában. Így ha minden felvonod magadra a figyelmet. Ennél fogva Ayame is rád fog figyelni, és próbál veled kapcsolatot teremteni. Ha nem válik be, akkor semmi baj. Majd erőszakkal rákényszerítjük, hogy csatlakozzon hozzánk.
- Boa, ez nem valami szép megoldás. - figyelmeztetett Io - De tetszik! - mosolyodott el ördögien.
Chou csak sóhajtott - Remek. Még egyszer kijárhatom a kilencediket. - nézett maga elé unottan. Szúrósan nézett rám az ötletem miatt.