Mint mindig, reggel most is korán keltem. Nehéz döntés előtt álltam. Meghalni, vagy csatlakozni úgy, hogy többé nem láthatom az ismerősöket?! Inkább az utóbbit választottam. Elvégre nem találtam meg még a tökéletes férfit, aki olyan szenvedélyesen csókol, hogy elájuljak tőle. Most mit nevettek? Mindenkinek vannak álmai! Nekem ez az! Legalábbis az egyik. Ugyanis több van. Köztük egy párizsi út, focicsapatra való kölyök, és egy gyönyörű esküvő. De ezek semmiségek. Várjunk! Hiszen már megtaláltam a tökéletes pasit! Még hozzá Chou szerény személyében. Csak éppen ő nem kedvel. Sebaj. Megoldható az ügy, csak egy kis női báj kell hozzá. Vagy nem?
Nyújtózkodtam, felvettem tegnapi ruhámat, és kimentem a szobából halk léptekkel, nehogy felébresszem Chou-t. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni.
Mikor kiértem a házból, futásnak eredtem. Nem, nem gondoltam meg magamat. Csupán haza kellett mennem pár dolog miatt. Volt egy tervem.
Hazaérve felszaladtam a szobámba. Fura. Gazdagok vagyunk, mégsincs a házban egy kamera, vagy őr sem. A szüleim elég magabiztosak ilyen téren. De ő dolguk. A szobámba érve ékszeres dobozomban nyakláncok után kutattam. Igaz volt egy nyakamban, de az nem volt elég. Szükségem volt még egyre. Az asztalom utolsó fiókjába kezdtem el kutatni, amiben a pénztárcáim voltak. Amennyi pénzt csak találtam, mindet zsebre vágtam, hátha szükség lesz majd rá. A szobámhoz tartozó fürdőmbe mentem, ahol pár dobozhoz nyúltam. Ezekben hajfestékek, színes kontaklencsék, és pót hajak voltak találhatóak, amik farsangról maradtak ki. A hugomnak, és nekem voltak ugyanis ilyenkor bizonyos korszakaink, így mindig bekészültünk. Mindent, amit hirtelen találtam, és úgy gondoltam, hogy szükségem lesz rá bele vágtam egy kisebb hátizsákba, aminek a mintája ezernyi masniból állt. Ez után már csak egy dolog volt hátra. Búcsú a szüleimtől, és a hugomtól.
Halkan nyitottam be mindenkihez. A szüleimet annyira nem sajnáltam. A hugomat annál inkább. Ő kapott csak egyedül egy búcsú puszit a homlokára. Nem, nem ébredt fel rá. Elég mélyen szokott aludni. És még amúgy is csaj hajnali fél négy volt. Általában kettőkor szokott lefeküdni. Én már csak tudom. Mindig hallom a muzsikáit a másik szobában.
Elhagytam a házat, és az ahhoz tartozó emlékeimet is. Mikor visszaértem a fiúk lakásához,egyből a konyhába ültem. Magam mellé letettem táskámat, és elkezdtem egy gyertyával égetni az egyik nyakláncot. Ami az imént még a nyakamban volt. Az helyett egymásikat vettem fel, amit a hugomtól kaptam. Miután rendesen megégettem az ezüst nyakláncot, nehezemre esett, de végül elfújtam a gyertyát. Pedig olyan szépen égett.
- Mit keresel itt? Mit csinálsz? És mi ez a táska? - faggatózott Io.
- Égettem. Ugyanis veletek ellentétben van egy tervem. Amihez neked semmi közöd. És ez az én táskám. Ami szintén nem rád tartozik. - ezzel felálltam - De most mennem kell. Nemsokára jövök.
- Nem muszáj vissza jönnöd. - intett Io.
- De, vissza jövök, ha tetszik, ha nem. - öltöttem nyelvet, és már ki is viharoztam a házból a megégetett nyaklánccal. A színhelyre értem, ahova tegnap elvittek az elrablóim. Nem volt ott senki. Négy órakkor ki lett volna ott? A nyakláncot bedobtam, a rajtam lévő pólóból egy kicsit letéptem, megégettem, és a raktár elé helyeztem el. Már csak reménykedni tudtam, hogy elhiszik, hogy tényleg meghaltam. Miután elintéztem mindent, új hazámba értem vissza. Io még mndig a konyhában volt.
- Aludnod kéne. - közöltem vele - Miattam kár fenn lenned. Látod, hogy visszajöttem.
- És ha beáriltál valakinek minket? - nézett rám gyilkolóan.
- Én? Kinéznéd belőlem? - néztem rá ártatlanul - Nem tennék ilyet. Már csak egy valamiért sem. - ezt már kár volt kimondanom. Inkább elnéztem pirulva.
- És miért?
- Nem kötöm az orrodra! - ezzel bementem a fürdőbe a táskámmal. Kinyitottam az otthonról hozott cuccokkal gazdag táskát, majd kipakoltam belőle mindent. Most, hogy "meghaltam", át kell alakítanom a külsőm, hogy ne ismerjenek rám.
Csak három teljes órámba került, mire elkészült az új külsőm. Lapockáig érő barna hajamat szőkés barnára festettem, amibe bele dolgoztam szőke, és világosbarna tincseket is a természetes hatás miatt. Mivel a póthaj sokkal hosszabb volt, így úgy tűnt, mintha most derékig érő lenne a hajam. A hosszabb haj soványította az eddig kissé kerek arcomat, így elégedetlen voltam magammal. Ezért is sütöttem be a hajamat, hogy dúsabb legyen. A zöld szemeimet egy virító kék kontaklencsével lepleztem. Mindig is kék szemeket szerettem volna. Már csak a ruhán kellett változtatni. Mivel más ötletem nem volt, így reménykedve, hogy valamelyik fiúnak van, vagy éppen volt nője, aki itt lakott egy darabig, hagyott itt ruhát. De ennek az esélye tizenöt százalék volt. Egyik sem tűnt olyan hú de romantikus, csajozós stílusúnak. Na jó, talán Chou, de ő belőle sem tudom kinézni.
- Io, van itt valahol női ruha? - mentem ki a konyhába.
Enyhe sokkba esett Io, mikor meglátta az új Aya-t. Egy darabig nem szólt, csak méregetett. - Miért lenne? - förmedt rám végül.
- Mert... Tudom is én... Mondjuk mert volt barátnőtök, és hagyott itt ruhákat.
- Nem volt. Na jó, Chou egy időbe hozott fel ide nőket. - ez azért rosszul esett. Gondoltam, hogy ez lesz, de még nem álltam készen a tudatra, hogy az én édes kis görög Istenhez sem hasonlítható fiúkám már volt nővel. (Ki gondolta volna?) - Ha van is, akkor a padláson nézd meg.
- Oké. Köszi! - (ezt nem kell elolvasnod!!!!!!!!!!!!!!!----->) felrohantam a padlásra, és kutatni kezdtem. Egy dobozban is kerestem a végén. Az alján találtam is egy-két ruha darabot. Nem volt valami divatos, amihez hozzá voltam szokva, de elment. Felvettem egy fehér toppot, fölé egy fehér rövid ujjú blúzt, és kigombolva hagytam mell részig. Találtam egy rakott mini aljat is, ami fekete színű volt. Vagy inkább sötét szürke? Ez a szerelés pont ment a fekete magassarkúmhoz, így körülbelül titkárnős beütésem lett. Még a hajamat is feltűztem kontyba.
Ez után már nyugodtam lementem, és készítettem a ház lakóinak reggelit, amből én nem ettem, mert minek? Fogyózok, és amúgy sem kívánom mostanában a reggeliket. Még azt sem, amit én készítek.
Boa ébredt fel legelőször Io után. Mikor leért a konyhába kissé meglepődött - Aya?
Ránéztem,és egy kis mosollyal köszöntöttem - Elintéztem mindent. Már "meghaltam". Mehetünk is a izére, amire mennünk kell. - kissé zavarban voltam.
- Tessék? Ilyen hamar? És hogyan?
- Az nem fontos. - a nyakamban lévő nyakláncot forgattam - A lényeg az, hogy készen állok. Szóval... És ez számomra amúgy sem volt korán. Elvégre minél előbb eltávolodok tőlük, ráadásul búcsú nélkül, talán akkor nem fog annyira fájni a "szakítás".
- Értem. - tűnődött el.
- Készítettem reggelit is! Szóval nyugodtan egyetek!
- Én nem eszek. - rázta fejét.
- Rendben, akkor mehetünk? - izgatotság tükröződött a hangomban.
- Io? - nézett Boa a fiúra.
- Én el nem kísérem! - tiltakozott igen hevesen.
- Nem akarok úgysem veled menni. - öltöttem nyelvet neki.
- Akkor meg kell várnod, míg Chou... - de már rohantam is fel Chou-hoz, így nem bírta bfejezni a mondatát.
- Chou! - rázogattam gyengéden - Kelj fel! Reggel van! - és tényleg. Reggel hét óra.
- Ne, anyuci, még két órát hagyj. Aludni akarok. Ma nincs suli. - nyüszögte álmos hangon. Olyan kis édes volt. De kénytelen voltam felkelteni.
- Chou, nem vagyok az "anyucid"! Gyerünk, pattanj! Menni kell a nem tom hova!
Chou próbálta kinyitni szemeit.Még túl fáradt volt, így elég lassan sikerült neki az ébredés. Mikor meglátott, egyből felült, és hátrált tőlem - Ki vagy te? Miért van olyan hangod, mint Aya-nak? És egyáltalán hogya jutottál be?
Szekrényéhez léptem, és ruháit kezdtem nézegetni - Én vagyok Aya. - nevettem. Találtam pár szimpatikus ruhát abba a nagy rendetlenségbe, így rádobtam azt Chou fejére, de persze csak finoman - Vedd ezeket fel, aztán menjünk a szertartásra. - mosolyogtam rá.
- Mi van? - értetlenkedett. Szegénynek még lassú volt a felfogása.
Kimentem, hogy nyugodtan fel tudjon öltözni, és lementem a konyhába.
- Ne próbáld elcsábítani Rómeót! - figyelmeztetett Io.
- Milyen...? - aztán eszembe jutott - Hjaaa, hogy Chou-t! Nem kell félni, nem áll szándékomban. Nyugodtan tiéd lehet.
Io komoran nézett rám - Kac-kac.
Boa teáját iszogatta, látszódott, hogy a szája fülig ér, de hogy miért, azt inkább nem kérdeztem meg.
Chou ekkor lejött. Hát igen, remek ízlésem van. A ruha, amit választottam neki, írtó jól állt rajta! Mondjuk miben nem néz ki jól???
- Mehetünk? - néztem rá - Oh, ne, várj! Előbb egyél! - mutattam konyhaasztalon lévő tányérra. - Nem akarom, hogy éhen halj.
- Milyen... kedves. - felelte unottan, és leült az asztalhoz.
- Ízlik? - kérdeztem csillogó szemekkel.
- Ettem már jobbat is. - vont vállat.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy jobbat tudsz készíteni?
- Valami olyasmit. - megismételte mozdulatát.
Boa rosszat kezdett érezni biztosan, mivel inkább felállt - Nem kéne már mennetek?
- Hja, de! Gyere Chou! - indultam ki.
Nem volt ínyére az, hogy neki kellett kísérgetnie, így mielőtt bele szólt volna undok hangon, visszafogta érzelmeit, és szótlanul követett.
- Kérdezhetek valamit? - néztem rá, miután beért, és mellettem lépkedett.
- Mi lenne az?
- Ha teljesítetted a feladatokat, te mit kérnél?
- Ezt már kérdezted.
- Nem emlékszem rá. De mindegy. Szóval? Mi lenne az?
- Nem mindegy? Te mit kérnél?
- Nincs mit kérnem. Mindenem megvan. Szóval valószínűleg átadnám a szerelmemnek. Ha lenne. - zavart nevetés hagyta el a számat. Igen, tudom, hogy a fejezet elején regényt írtam, hogy mit szeretnék, de az semmiség. Azokat szorgos munkával bármikor meg bírom valósítani. Nem de?
- Ez hülyeség.
- Már miért lenne az?
- Tényleg ennyire hülye lennél, hogy egy kívánságodat elpazarolnád annak a személynek?
- Ne nevezz hülyének! A szerelem nem hülyeség! És ha ő ezzel boldog lenne, nem lenne pazarlás. De persze ez attól is függ, hogy milyen a helyzetem. Elvégre most nincs semmi panaszra méltó. De ha akkor lenne... Talán mégsem "pazarolnám el" a szerelmemnek...
Nem osztotta a véleményemet, de nem állt neki vitázni.
- Valami problémád lenne ezzel?
- Nem. - morogta - Nincs semmi. Te életed.
- Na ugye. - mosolyogtam rá.
Egy elhagyatott épülethez értünk. A bejárata járhatatlan volt, a sok oda szögezett deszka miatt, ami arra figyelmeztetett, hogy veszélyes a belépés, de mi mégis kis kerülővel egy hátsó bejrathoz értünk. Na jó, nem volt bejárat. Csak egy falba épített titkos ajtó, ami egy bizonyos tégla megnyomásával lett csak látható.
- Hölgyeké az elsőbbség. - nyújtotta ki kezét utat mutatva Chou.
- Nem-nem! Menj csak előre! Nem tudom az utat, és képes vagyok a saját lábamba is... - hiába a magyarázkodás, Chou egy mondattal leintett.
- Menj már! - és már lökött is be a sötétségbe.
- Értem! Szóval nincs is itt semmilyen szekta, csak szeretkezni akarsz velem. - kuncogtam. Hát persze, hogy vicceltem, de azért jó lett volna.
- Csakis. - válaszolta élet unt hangon.
Nemsokára egy kis fénypont jelent meg előttünk, ami egyre csak nőtt, majd már be is láthattunk az előttünk lévő gyertyákkal kivilágított terembe. Itt sok vénember állt egy kört alkotva. A padlóra egy mágikus kör volt rajzolva. Annak a szélén álltak a csuklyás öregek. Velük nem is foglalkoztam. Szinte már lázas voltam a kíváncsiságtól. Beléptem a körbe. Tudat alatt a közepén álltam meg.
Az egyik ember elém állt. Elmondatta velem az esküt, majd kezét felemelte mellkasomra, és szó szerint belém égetett egy jelet. Nem éreztem a fájdalmat. A lángokkal voltam elfoglalva. De ettől függetlenül hallottam Chou morgását, ami elég ingerült volt. Ugyan olyan jelet kaptam, mint amilyet Chou mutatott, csak éppen alatta más szám állt. Ezzel tagja is lettem a csapatnak.
Amint kiértünk az épületből, csak akkor fogtam fel a dolgot - Hivatalosan is tag lettem!
- Nem mondod. - undokoskodott Chou.