Mikor felébredtem, már este volt. Egy kórteremben találtam magamat. Felültem. Velem szemben Boa ült keresztbe tett lábakkal, és újságot olvasott.
- A látogatásnak vége. Kérem hagyják el az épületet. - néztem Boa-ra szúrósan.
- Áh... Felébredtél? -mosolyogva nézett rám.
- Igen. De... Megmondtam, hogy ne hozzatok ide. Máris rosszul vagyok. Ez a szag... Fúj...
- Már pedig itt fogsz maradni. Az orvosok ellátták a sebeidet, úgyhogy már csak pihenned kell. - nézett rám immáron szúrósan.
- Itt semmi esetre sem fogok maradni. - kászálódtam ki az ágyból - Hol vannak a ruháim? És egyáltalán ki merészelt levetkőztetni? - gyűlölök mindent, ami a kórházhoz kötődik,így az ott lévő hálóingeket is.
- Dehogynem! - tuszkolt vissza az ágyba - Nem kell félned, az orvosok voltak olyan "gonoszok", hogy meg tudjanak vizsgálni. A ruháid pedig jó helyen vannak.
- A ruháimcsak akkor lennének jó helyen, ha rajtam lennének. De nincsenek rajtam!
- Akkor is maradj itt, kérlek. - sóhajtott.
Szóltam volna, hogy már pedig nem akarok, de jobb ötletem támadt - De ki kell mennem mosdóba. - álltam fel megint. Kilóméter hiányom van, oké?
- Rendben. Kórteremmel szemben van egy pont.
- Megtaláltam volna. - mentem ki a szobából, bementem a mosdóba, de egy másodpercig maradtam csak ott, hogy ne hazudjak olyan nagyot, majd elindultam a kijárat felé.
Gyűlölöm a kórházakat. A bejárati ajtó természetesen zárva volt. Remek. Ablakot viszont nem használhatom. A hajamból kivettem egy hajtűt, ami szerencsére mindig volt a hajamban, ha kell, ha nem. Volt egy exem, aki betörő volt, és egy-két trükkre megtanított, így könnyedén ki tudtam nyitni az ajtót, és már mentem is utamra, ami nem tudom hova vezetett. Csak mentem az orrom után.
Sajnos nem tartott sokáig az örömöm. Chou ugyanis már utánam is jött. Vörös volt a feje az idegtől. Nem akarok még meghalni, így aztán gyorsítottam lépteimen. Mind hiába. Chou már meg is ragadta a kezemet.
- Mégis mit képzelsz? Hova mész? - szinte kiabált velem.
- Mégis mit képzelsz? Mit csinálsz? - próbáltam szabadulni szorításából.
- Te csak maradj inkább csendben. Boa már mindenütt keresett. Utánad küldött.
- Fölöslegesen. Nem megyek oda vissza! - de már húzott is magával - Azért lehetne finomabban is, még vannak ám fájdalmaim!
Chou azonban nem szólt semmit, míg a kórterembe nem értünk. Ott leültetett az ágyra. - És most szépen alszol. - nyomott le fekvő helyzetbe.
- Mi? Nem! Én...
A fiú azonban gyilkoló pillantásokatvetett rám, amire én kissé megszeppentem, és úgy maradtam. Ekkor ő kiment Boa-hoz. Még bentről is hallottam, hogy mit beszélnek.
- Vigyázhattál volna rá jobban! - vetette oda neki Chou - Mi lett volna, ha elmegy megint? Vagy valami őrültséget csinál? Kitelik tőle, te is tudod!
- Idő után úgyis vissza jött volna. Vagy ha nem, akkor visszahoztam volna. Nem jutott volna úgy sem messzire. - sóhajtotta Boa.
- Mindegy. Majd én itt maradok most már vele.
- Rendben.
Chou ekkor belépett a szobába, leült Boa előző helyére, és meredten nézett rám.
Én pedig felültem, így szemeibe tudtam nézni. Jaj, azok a gyönyörű szemek! Imádom őket! De csak a szemeit! Mert egyébként ha jobban megismertétek, rájöttök ti is, hogy ő egy gonosz felfuvalkodott önző és bunkó hólyag! - Felesleges itt maradnod. Nemsokára úgyis elmegyek. - csak nem tudok a fenekemen maradni. Már megint próbáltam szökéssel.
- Nem mész te sehova sem! - termett mellettem, megragadta kezeimet, lefektetett, betakart, és leült az ágy szélére. Még mindig fogta a kezeimet, nehogy megint megpróbáljak felülni.
Elpirultam - Makacs dög vagy!
- Tebeszélsz? Ha valamit kitalálsz, addig nem nyugszol, míg végbe nem viszed.
Mondjuk van benne valami. De ő a makacssága mellett gonosz is!
- Hna... Menj arrébb. Fáradt vagyok. Aludni akarok.
- Miért nem aludtál eddig? Csak nem buzultál Io-val? Az már nem az én bajom!
- Nem vagyok meleg! Csak beszélgettem vele!
- Vagy inkább baszélgettél vele? - szekáltam tovább.
- Szerintem jobban jársz, ha befogod. - lökött arrébb, hogy ő is beférjen az ágyba mellém.
- Ott a rengeteg ágy! - arcom egyre pirosabb lett - Miért nem fekszel le valamelyikre, az enyém helyett? - fordítottam neki inkább hátat, még csak ne is lássam.
- Mert - ölelt meg, és így magához is húzott - így legalább érzem, ha megint megpróbálnál megszökni. - hangján hallatszódott, hogy álmos volt. Ujjai körbefonták a csuklómat.
Szerencsére nem éber alvó, így ha meggondolnám magam, és meg akarnék szökni, simán megtehetem. - De én nem akarom, hogy itt aludj mellettem! Miért akarnám?
- Mert nem láttál még nálam jóképűbb fiút a világon?
- Egoista! Nem! Egyáltalán nem akarom! Nem bírom elviselni a képedet! Nem bírom, hogy ilyen bunkó, undok, és... Egyszerűen gyűlöllek! Miért nem bírod ezt felfogni?
Hazugságomat egy hosszadalmas csend követte. Belegondolva nem kellett volna így fogalmaznom. És főleg nem ilyen hihetően. De már a múlton nem tudtam változtatni.
- Ez igaz? - kérdezte szokottabbnál halkabban Chou tőlem. Megbántottam. Hallottam ahangján.
Jajj, gyűlölöm magamat! Hogy lehettem ilyen? De a női büszkeségem... Nem engedi, hogy válaszoljak. Ahhoz sem lett volna merszem, hogy bevalljam neki mit is érzek. Egyáltalán nem gyűlölöm. Csak néha az idegeimre megy. De amúgy kedves. És aranyos. És törődik velem. Hjó, nem úgy néz ki, de én tudom, hogy valójában aggódik értem.
- Értem. - ezzel elengedett, és visszaült a székre, ahol imént ült. Kissé elfordul, hogy minél kevesebbet kelljen belőlem látnia, és úgy aludt el.
Nekem meg persze maradhatott a lelkiismeret furdalás. Simán megszökhettem volna újra, de nem tettem. A mellettemlévő ágyról levettem a takarót, és az immáron alvó Chou-ra terítettem. Végül visszaültem az ágyamra, és alvás helyett inkább őt figyeltem. Néha kinéztem az ablakon.
Hajnalba már nem bírtam tovább. Túl sok minden nyomta a lelkemet. Elkezdtem neki mesélni mindenfélét. Ami viszont megragadt bennem, az az utolsó mondatok voltak.
- Lehet, hogy szívtelennek tűnök, de valójában én szeretek valakit. Már régóta. És szeretném veleleélni az életemet boldogan. - mondtam volna tovább is, de Chou felébredt.
Kinyitotta gyönyörű szemeit, ésrám nézett - Szeretsz? Mégis kicsodát?
Na már csak ez kellett. Most mit csináljak?Több variáció van. Vagy elmegyek egy szó nélkül, vagy megmondom neki az igazat, vagy ismét hazudok. Végül az utolsót választottam.
- Nem mindegy az neked?
- Nem! Jogomban áll tudni! - erőszakoskodott.
- És mégis miért?
- Mert társak vagyunk. És ezért! - kissé ideges volt.
- Ha annyira tudni szeretnéd, egy aranyos fiút szeretek. Aki kedves, és törődik velem. És ez nem Boa. - mosolyodtam el. Ha belegondolok nem hazudtam. Csak félre vezettem.
- Mégis mióta ismered? Mióta jártok? Énmiért nem tudok róla?
- Senki sem tud róla. És már elég régóta ismerjük egymást.
- Hol ismerted meg?
Hna itt kellett hazudnom. Különben talán rájött volna - A bárban ismertem meg, ahol dolgozom. Olyan kis édes! Ha látnád!
Gondolom magában szidta a nem létező fiúmat. De nem szólt semmit. Csak egy kisebb morgás után - Hjó. Csinálj amit akarsz. - ezzel ki is ment a teremből.
Utána néztem. Láttam, hogy az ajtóban még ott van. Támasztja. Sajnáltam, hogy hazudnom kellett neki. Bárkinek lelkiismeret furdalás nélkül tudok hazudni, de neki valahogy nem. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Nehezen megtaláltam a ruháimat, átöltöztem, majd kinyitottam az ablakot, és mint bundás lény kisurrantam. Mikor elhagytama kórház területét a város folyólyához tartottam (immáron emberként), ami átkelését egy híd segítette.