Mit vétettem, hogy eztérdemlem? Miért kellett nekem elárulnom Chou-nak, hogy szeretem? Ennél jobban még ha akartam volna se tudtam magamat kínos helyzetbe hozni. És máson sem járt az eszem, csak a történteken.
Reggel mindenkit én ébresztettem. Mindenkihez bementem, és mondhatni kirángattam az ágyból. Kissé ingerült voltam. De csak is a tegnapi miatt. Én hülye... De hát mit tehetnék, visszavonni már nem tudom.
Chou szobáját hagytam legutoljára. Őt már tényleg kirángattam azágyából szegényt.
- Chou! Kelj fel! Nem hallod? Most! Ki az ágyból! - rángattam - Ne lustálkodj! - sóhajtottam. Beteg lenne? Ilyenkor már rég leordítaná a fejemet, és morogva megpróbálna tovább aludni. De most csak tűr. - Rendben... Akkor ne kelj fel. - elindultam ki, de aztán mégis visszafordultam - Felejtsd el a tegnap estit, rendben? Hülye voltam. Nem kellett volna. Jó? Még ha komolyan is gondoltam... Te csak felejtsd el! Más dolgod nincsen! - ezzel egyedül is hagytam őt. Lementem a konyhába reggelit készíteni. A gyomrom görcsben állt. Tessék, még hülyébbé tettem magamat. Más nem is hiányzott.
Io és Boa lejöttek a konyhába. Boa elé letettem szokásos teáját, Io pedig habzsolni kezdett.
- Jó reggelt Aya! - köszönt kedvesen Boa.
Én ezt nem tudtam viszonozni. Sajnos túlságosan feszült voltam hozzá. - Reggelt. - szinte ráförmedtem. Pedig nem direkt, esküszöm!
- Valami baj van? - kíváncsiskodott.
- Nem. Semmi. Hagyjuk! - morogtam továbbra is magam elé.
- Igazán befoghatnád. Mellesleg hol van Chou? - Io megint pimasz volt. Mint mindig.
- Honnan tudjam? Gondolom a szobájában! - mutattam fel.
- Ooooké! Libákkal amúgy sem jó beszélgetni most.
- Mit mondtál? Ki a liba, te seggdugasz? - kiáltottam utána, de Io már fent is volt az emeleten, valószínűleg Chou szobájában.
- Szóval? Mi történt?
- Nem mindegy? - horkoltam le Boa-t - Semmi olyan, amihez neked közöd lenne! - nem volt rá jogom, hogy így beszéljek vele. Elvégre ő csak segíteni szeretett volna. De ha egyszer olyan nehéz bármilyen problémámat is megbeszélni vele!
- Ezt vehetem annak, hogy Chou miatt viselkedsz így?
Sóhajtottam - Igen. - sokáig nem bírok úgy sem titkolózni.
- Mit művelt?
- Ő most semmit. Inkább én mit műveltem.
- Ugyan... Csak nem olyan rossz.
- Igaz. Nem lenne az, ha Chou tenne is valamit, nem csak fenn ülne a szobájában!
- Szóval? Mi történt?
- Bevallottam neki. Megmondtam neki, hogy én igen is szeretem őt! De ő erre mit csinált?
- Mit?
- Semmit! Ez az, hogy semmit! És még mindig. Ül a fenekén, és néz ki a fejéből. Még csak annyit sem mondott, hogy "jól van". Vagy valami! Semmit! Érted? Aggasztó! Ráadásul furcsán viselkedik, mióta haza értünk.
- Én nem vettem észre.
- Mert nem vagy vele olyan sokat, mint én.
- Erről már igazán nem én tehetek.
- Nem is mondtam.
- Miért viselkedett furcsán?
- Azt akarta, hogy béküljünk ki. Rendesen viselkedik velem. Nem gonoszkodik! Tudod milyen nagy kín ez nekem? Azért szerettem bele szinte, mert ilyen kis undok dög volt! Most meg...
Chou lépett a konyhába álmos fejjel. Szó nélkül elvette a neki szánt reggelit, aztán fel is ment vissza szobájába.
- Egyre normálisabb velem. Miért érdemeltem én ezt ki? - tudom, más lányok örülnének neki, ha a kedvesük aranyos lenne velük a bunkó viselkedés helyett, de... Kedves fiú annyi van, mint égen a csillag. A bunkó pedig ritka. Talán épp ezért kedvelem az ilyesfajta fiúkat. Mint amilyen Chou is. Vagy lehet, hogy szimplán mazochista vagyok? Bármelyik is legyen, Chou rendessége aggaszt.
Boa inkább nem szólt semmit sem.
Az emeletről hangok szűrődtek le. Valami történt... Felmentem. A hangok Chou szobájából hallatszódtak. Benyitottam. Io-val Chou veszekedett épp. A reggelin ráadásul.
- Chou, Io, mit műveltek?
- Nem ad belőle! - nyafogott Io.
- Meg akarja enni a szeretettel készített reggelidet! - próbálta Io-tól távol tartani ételét Chou.
- Io, te már ettél. - próbáltam igazságot teremteni - Mi lenne, ha...
- Igen, de neki úgy sem kell.
- Ezt ki mondta?
- Nem mindegy? Ugyan! Adj már belőle!
- Megőrültél?
- Fogjátok be! - már elegem volt belőlük - Úgy viselkedtek, mint két óvodás kölyök! Io, te menj ki! Senki sem kíváncsi a korgó hasadra! Ez amúgy is Chou adagja. A sajátodat már megetted.
Io sértődötten, de engedelmesen elhagyta a szobát.
Én pedig Chou-ra néztem. - A helydben gyorsan megenném, mielőtt vissza jönne. - ültem le mellé az ágyra.
- Kössz, de még nem.
- Gondolkodtál azon, amit mondtam?
- Min?
- Ugye próbálod elfelejteni! - néztem rá édesen.
- Próbálni megpróbálom, csak épp nem megy. És nem is akarom.
- Miért? - értetlenkedtem.
Ő azonban témát váltott. - Miért jöttél ide? Mi csak veszekedni tudunk. Semmi értelme beszélgetnünk. Úgyis kiabálás lenne a végén a beszélgetésből.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Ugyan már. Ez eddig így volt. Miért lenne most másként?
- Talán pont a tegnapi miatt. - néztem el pirulva.
- Tszha... - nézett el ő is. Nem igazán hitt nekem. Ezt szeme is elárulta.
- Rendben. Akkor próbáljuk meg. Ha nem sikerül beszélgetnünk, akkor soha többé nem szólok hozzád. És ez mindenkinek jó lesz. Nem de?
- Talán...
- Remek. Akkor dobj fel egy témát. - öleltem meg.
- Én? Miért én? - értetlenkedett - Hiszen te kezdted ezt az egész +ó"beszélgessünk show"-t.
- Igaz. Rendben. Akkor mesélj a múltadról.- enyhén hozzá bújtam bátorítás képpen.
- Mit akarsz róla tudni?
Nem ellenkezik? Ez nekem új. - Mondjuk a családodról pár dolgot.
- Az anyám elhagyta apámat, aki pedig folyton felhordta a szukáit magához. Egy alkoholista dög volt.
- Szóval nem is hiányoznak? - bújtam jobban hozzá.
- Egyáltalán nem hiányoznak.
- Ez szomorú. Tudod én még csak nem is ismertem a szüleimet. Vagyis igen, de több, mint tíz éve nem láttam őket. Az anyám alkoholista volt, apám pedig drogozott. Vagy még mindig folytatják. Ki tudja... Ezért is kerültem a nevelő szüleimhez. De ez lényegtelen, igaz?
- Nem igazán. - mosolygott rám.
Mi van? Érdekli, amit mondok? Lázas? Vagy egyéb problémája van? - És nem szeretnéd őket látni?
- Nem. Miért akarnám látni?
- Mert a szüleid! Igazán érdekelhetne a kilétük.
- De sajnos nem érdekel. Hát ez van.
Egy darabig elhallgattam. Szomorúnak véltem, hogy nem érdekelte a saját szülei. De ebbe már igazán nem szólhattam bele. Észbe kaptam. Igazán közel kerültem Chou-hoz. És még csak nem is ellenkezett. Érdekes. Olyan jó illata van a bőrének! Éreztem, hogy egyre jobban vörösödöm. Fejemet Chou kulccsontjához fúrtam, de ez csak rosszabbította a helyzetet. Jobban megkívántam, és már nem bírtamtovább. Nyakához hajoltam, és annak csókolgatásába kezdtem.
A fiú meglepődött a tettemen. Kezeimnél fogva eltolt magától - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.
Szemeibe néztem - Miért nem? Félsz? - csókoltam meg gyengéden.
- Nem. De ha ezt tovább folytatod, nem vállalok felelősséget a továbbiak miatt.
Elmosolyodtam. Kis perverzség csillant fel szemeimben - Nem is kell. Vállalom a felelősséget saját részemről is. - csókoltam meg ismét, de most már szenvedélyesen.
Tarkómnál egy szorítást éreztem, a következő pillanatban pedig már azon kaptam magam, hogy Chou alatt fekszem.

A történtek után alig akartam felocsúdni. Olyan jól éreztem magamat. Igaz alig aludtunk, de megérte. Nagyon is. És ezt úgy tűnik nem csak én élveztem.
Reggel arra ébredtem, hogy Chou csókolgatja a nyakamat.
- Mit szeretnél? - dünnyögtem alig hallhatóan.
- Hát nem egyértelmű?
- Én viszont nem akarok még egy menetet. Elég volt négy is.
- Igazat megvallva csak három volt. De feltornázhatjuk ötre. - vigyorgott rám.
Kissé elmosolyodtam, de aztán eszembe jutott valami - Chou?
- Hm? - bújt jobban hozzám, miközben szorosabbanmagához ölelt.
- Szeretném látni a szüleimet. Falazol nekem, míg távol leszek?
- Érted bármit. De ígyis-úgyis megtudják, hogy elmentél, és akkor utánad mennek.
- Ez igaz. Hm... Akkor beszélek Boa-val, és rábeszélem!
- Rendben. Tedd azt. Én meg addig alszom még.
- Oké. - ezzel le is mentem. A nappaliban találtam meg Boa-t.