A vidámparkban végül rövid ideig maradtunk, de jól szórakoztunk Io-val. Legalábbis én jól szórakoztam Io-n. Miután Io jól leszidta Aya-ékat, elmentünk egy standhoz, ahol lőtt nekem egy plüss kígyót. Igaz, nem előszörre sikerült. Hanem hatodjára. Vicces volt. A nagy Io, aki katonának készül, mindig vétett a célbalövésnél.
Otthon azonban szokatlanul szomorúnak éreztem magamat. Nem tudom miért. Eszembe jutott Aya, és Chou. Olyan boldognak tűntek.
Io-val leültünk a konyhába beszélgetni, míg én a teámat ittam.
- Valami baj van? - kérdezte.
Felnéztem rá - Nem. Nincs. Miért lenne?
- Még nem kezdtél bele a tea ivásba.
És tényleg. Eddig csak néztem a császében lévő italt.
Io leült velem szembe. - Mi a baj? - kérdezte aggódóan.
- Semmi. - nem néztem rá.
- Nekem nem kell hazudnod. - nézett rám komolyan.
- De...
- Boa... Egy ember képes a barátját, társát, ismerősét kiismerni egy év alatt. Mi nem egy éve ismerjük egymást, hanem jóval több ideje.
- Szóval úgy hiszed, hogy ismersz?
- Nem hiszem. Tudom. - mosolyogott rám kedvesen.
- De akkor sem mondhatom el.
- Szóval mégis van valami bajod.
Hallgattam. Ez eddig mindig bejött. Ha nem szólok hozzá, akkor befejezi a kérdezős-ködést. De ez most nem vált be. Io folytatta.
- Mi az? Boa, bennem megbízhatsz!
Kénytelen vagyok benne megbízni. Hiszen épp hogy olyanról van szó, ami valamilyen szinten rá is tartozik. És ha ezt más megtudja, akkor nagy bajban leszek.
- Nem árulom el senkinek sem, ha arról van szó.
Io túl aranyos ahhoz, hogy ellenálljak neki. Ránéztem. - Tényleg nem mondod el senkinek sem? - néztem rá bizalmasan.
- Nem.
- Noss... - mondtam volna, de aztán mégsem - Á, nem... Nem, és nem, és nem. Nem tehetem. - néztem magam elé.
- Oké, akkor legalább azt áruld el, hogy mi körül forog az a nagy titok.
- Nem. Sajnálom. Nem tehetem.
- Oké. Akkor ne mond el. És ha én találnám meg? Mondjuk "véletlenül"?
Még mindig hallgattam. Miért nem lehet azt felfogni, hogy nem akarom, hogy megtudja, hogy miért érzem magamat pocsékul?
- Akkor találgatok.
Vállat vontam. Úgy sem fogok válaszolni, hiába erősködik.
- Talán egy kutyáról van szó? Egy növény? Újság? Á, tudom már! Az egyik megbízásunk igaz? - végig figyelte a mimikámat - Ez az! Az utolsó!
Megint csak ránéztem. Honnan tudhatta? Ekkor lenéztem kezemre. Ujjaim a fürtjeimmel szórakoztak. Na szép, csak elárulom magamat. - Io, ne...! - de késő, Io már rohant is fel a szobámba.
Sóhajtottam, magam elé meredtem. Már csak idő kérdése, hogy lelepleződjek. Mit fognak ehhez szólni a többiek? Az egyetlen, igazi megbízásom...
Io már le is csörtetett. Kezében egy papír volt. - Ez mégis mit akar jelenteni? - csapta le az asztalra a papírt.
Hát mégis megtalálta. A megbízásomat.
- Mégis miért csinálod ezt?
Rá, majd erőt véve magamon a szemébe néztem. - Mert meg akarok halni. Nem egyértelmű? Már meghaltam! Nem iskéne élnem! Mégis... Élőhalottként járom a Világot!
- Ezért inkább feláldozod a társadat?
- Te nem tudod milyen érzés ilyennek lenni.
- Igazad van. Nem tudom. De azt igen, hogy milyen elárulni egy barátot. Én sem szeretem Ayame-t, de gondolj bele! Chou szerintedmit fog érezni?
- Nem érdekel! - fakadtam ki - Mielőtt meghaltam tudod miket műveltek velem? Nem, nem tudod, és nem is akarod tudni! De én most elárulom neked! - hangom elég zaklatottba váltott át - Elkaptak, kiraboltak, ott ütöttek, ahol csak tudtak. Ez után még meg is késeltek. Eltörték szinte az összes csontomat! Olyan fájdalmakat éltem át, amit addig sohasem! És végre, mikor már vízbe folytottak, örültem neki, hogy nem kapok levegőt! Hogy végre a másvilágon lehetek! Hogy nem vár rám, csak a nagy semmi! És erre, évekre rá felélesztettek! Tudod milyen kín ez nekem? Hallottam, sőt még mindig hallom azokat a hangokat, amiket halálom előtt hallhattam! Álmaimban pedig folyton azt látom újra meg újra, amit annak idején megéltem már! És folyamatosan vissza térnek rémálomként. Tudod milyen érzés ez? Hát persze, hogy meg akarok halni! Mindenki meg akarna halni, ha ilyen lenne, mint én!
- Lehet, hogy te meg akarsz halni, de a szeretteid ezt nem engednék. Ők nem akarják, hogy meghalj. Vegyünk például engem, és Chou-t.
- Önző vagyok, tudom, de nem érdekel!Száz éve várok Aya-chanra. Száz éve! Nekem ez csak egy pillanat, de nektek ez hosszú idő! Amikor megtaláltak a bölcsek, azt mondták, hogy csak azzal a feltétellel helyeznek örök nyugalomba, ha megtalálom nekik a kulcsot. A kulcsot, ami nekik mérhetetlenül nagy hatalmat ad át. És ez a kulcs, egy ember. Vagyis farkas. A lényeg az, hogy Aya. Sajnálom, de ez van. Nem érdekel.
- Már hogy ne érdekelne! - kiabálta le a fejemet - Ne mond, hogy nem érdekel! Kedveled Ayame-t! És ezt nem is kell tagadnod. Más különben nem segítenél neki mindig.
- Jó, oké, igen! Kedvelem őt! De magamat jobban! - ezt én sem gondoltam komolyan.
- Szóval te képes lennél úgy meghalni, hogy ahhoz egy másik embernek is életét kell vesztenie? Mert én nem hiszem. - nézett rám.
Hallgattam egy darabig. - Hagyj békén! - ezzel fel is mentem a szobámba. Leültem az ablakba, és csak néztem ki rajta. Elgondolkodtam azon, amit Io mondott az imént.