|
Egy gyűrű története
Tudom, elég szokatlan, hogy egy tárgy, jelen esetben egy gyűrű mondjon el egy történetet. De kérlek halgassátok meg. Nem fogjátok megbánni.
Olaszországban készítettek. Tizenhatos méretben készültem. Elég vékony vagyok. Belém pedig díszétésként egy apró lila szív alakú követ olvasztottak belém, ami a fény felé úgy csillog, mintha egy igazi drágakő lenne. De ez csak a látszat.
Miután elkészültem, egy ékszeres boltba vittek. Nagyon szerettem ott lenni. Hetente egyszer megtisztítottak. És az ottani gyűrűk is nagyon barátságosak voltak. Mindenkinek voltak álmai. Volt aki jeggyűrűként egy gazdag nő ujjain akarta leélni további életét. A legtöbben erre vágytak. Ugyanis ez az ékszeres üzlet nem a legolcsóbbakhoz tartozott. Volt aki azonban megelégedett egy egyszerűbb emberrel.
Éveket töltöttem a boltban. Sok barátomat addigra elvitték, és soha nem láttam őket viszont. Néha elgondolkodtam azon, hogy mi is lehet velük. De aztán jöttek helyükbe újak, és azoknak az ábrándozásai kötötték le a figyelmemet.
Hogy engem miért nem vittek el? Az örökre rejtély marad. Talán mert túl vékony voltam. Vagy mert nem volt bennem több kő, vagy az az egyetlen sem volt elég nagy. Lehet, hogy túl egyszerűnek tartottak. Többször is felpróbáltak, de csak némán visszatettek, vagy megjegyzést fűztek a kövem színére, vagy alakjára. Pedig csak véletlenül lett lila, és szív alakú. Eredetileg rózsaszín kör lett volna. De amikor belém akarták illeszteni, megsérült a kör alakja, és mivel egy töröttet csak nem tehettek belém, így átformálták szívre. Ami a színét illeti, nem tudom, hogy hogyan lett belőle lila. Talán a sors akarata.
Egyik nap azonban...
- Beppe, pakold össze az akciós gyűrűket. Azok már nem kellenek a kutyának se. - szólt ki az üzlet főnöke.
Segítője, a Beppe névre hallgató fiatal világos barna hajú, barna szemű fiú felém, és társaim felé közeledett.
Hát igen. Az akciós gyűrűknél voltak azok a gyűrűk, akikben találtak hibát, vagy az én esetemben sose vették meg ez idő alatt.
Figyelmeztettek, hogy ez lesz, ha nem adnak el. Épp ezért féltem, hogy mi lesz ez után.
Beppe némán elvitt minket a raktárba, és ott hagyott minket. Munka végeztével azonban visszatért. Felkapcsolta a lámpát, és minket nézegetett.
- Lássuk csak... - mindegyikünket felpróbálta a kis ujjára - Te jó leszel. - állapodott meg nálam - Úgyis be akarnak olvasztani, hogy újat csináljanak belőled.
Hogy én? Mire? Minek? Persze örültem, hogy engem választott, és hogy nem olvasztanak be újra, de attól még nem értettem semmit se.
Zsebre tett, majd elindult hazafelé. Előtte hallottam, hogy kifizetett, hisz a kassza csendült. Út közben még elővett. Forgatott, és nézegetett. - Tökéletes lesz a barátnőmnek. Remélem tetszeni fog neki. - sóhajtotta, és ezzel visszatett zsebébe.
Áh, szóval a barátnőjének kellek. Biztossan ünnepelnek valamit.
- Beppe, tudod mennyit vártam rád? Már három órája itt dekkolok. - hallottam egy nő hangját ahogy egyre közeledtünk hozzá.
- Szervusz Alda. - köszönt neki, majd egy cuppanós hangot hallottam, aztán Beppe leült - Bocsáss meg a késésért. Csak a főnök tovább tartott bennt.
- Tszha! Na mindegy. Miért kellett ide jönnöm? Van jobb dolgom is, mint hogy veled ünnepeljek ezen a szép napon. Mint például elmenni vásárolni a barátnőimmel.
Valahogy nem szimpatikus ez a nő. Túl nagyra van magával.
- Gondoltam én is megköszöntelek. - nyúlt zsebébe - Boldog születésnapot! - nyújtott át neki.
A nő egy hosszú szőke hajú szintén fiatal agyon sminkelt lány volt. Méreg drága ruhákat hordott, és az se takart sokat. Hosszú, hegyes szépen kidekorált műkörmével nyúlt felém. Megnézett magának. Minden porcikámat megvizsgálta azokkal a nagy zöld szemeivel. Egyszer sem mosolygott. Csak húzta a száját.
- Beppe, édesem... - szólalt meg végül cseppet sem kedves hangon.
- Igen cukor mázam? - mosolygott rá kedvesen a fiú.
- A legdrágább ékszerüzletben dolgozol, és csak egy ilyen satnyaságot tudtál hozni nekem? És a doboza hol marad? Arra már lusta voltál?
- De édesem, hiszen tegnap is megkaptad tőlem azt a méreg drága szőrmét. Ennél többre most nem futotta. - szontyolodott el.
- Hát drágám így jártál. Nekem ez nem kell. - dobott át háta mögött.
- Nade... - szólt Beppe, de a sokktól nem tudott.
Ez után nem tudom mi történt, ugyanis egy táskában landoltam. Minden esetre örülök neki, hogy nem az ő kezén kell díszelegnem. Egy önző, magának való "pláza cica".
A táska amiben voltam lassan emelkedett. - Menjünk drágám, nemsokára indul a gépünk. - egy idős nő hangja hallatszódott. De nem olasz volt. Valami fura nyelven beszélt. Felvette a táskáját vállára, majd felállt.
- Rendben. - mondta a párja, egy szintén idős férfi.
Amíg a géphez nem értek, addig beszélgettek. Olaszország nevezetességeiről, meg mondtak olyat is, hogy máskor is vissza szeretnének jönni ide.
A repülőn hosszú időkig mind a ketten némán ültek egymás mellett. Majd amint hazaértek, a nő a táskájában kezdett kutatni. Így talált rám.
- Nézd szivem, mit találtam! - mutatott meg neki.
- Ez meg hogy került hozzád? - értetlenkedett.
- Nem tudom. Itt találtam a táskámban. - nézegetett - Nagyon szép, igaz?
- Igen. - bólogatott az úr.
- Adjuk oda a kis unokánknak, Ino-nak. - vetette fel az ötletet az idős hölgy - Úgyis szeretett volna egy gyűrűt mindig is.
- De még nem lesz jó rá.
- Igaz. De majd elteszi, és évekkel később előveszi. Akkor már talán...
Ezt megbeszélve eltettek egy kis ékszeres dobozba. Másnapig abban voltam.
- Tessék kincsem. - hallatszódott az idős hölgy hangja.
A kislány izgatottan kinyitotta a dobozomat - De széép! - azonnal fel is próbált. Minden ujjára nagy voltam, ami lelombozta.
- Ha megőrzöd, és évek múlva felpróbálod, már jó lesz. - mosolygott rá nagymamája.
- Rendben. - ezzel visszatett a dobozra, rám zárta a tetjét, majd eltett.
Egy ideig minden nap elővett, és felpróbált, de aztán ahogy tellt az idő egyre jobban rám unt. A tíz éves Ino már felnőtt, mikor újra a kezébe kerültem.
- Nézd anya mit találtam! - mutatott meg édesanyjának.
- Ezt nem a nagyitól kaptad kilenc éve?
- De. - szontyolodott el - Kár, hogy már nem él. - próbált fel - Milyen kár, hogy kicsi rám.
- Add oda az egyik barátnődnek. - vetette fel az ötletet.
- Nem hiszem, hogy jó lenne rájuk is. Megtartani meg felesleges. És ha eladnám? Beváltanám egy újért.
- Rendben. Tiéd, azt csinálsz vele, amit szeretnél.
- Akkor majd jövök. - adott anyukájának egy puszit, majd elindult velem.
Már megint itt tartunk. Ismét bekerülök egy polcra.
Az ékszerésznél beváltottak, majd bekerültem a többi ezüst gyűrű közé. Ugyan az volt, mint születésemkor.
Itt sokkal több volt a vásárló. De úgy tűnt itt sem akarnak megvenni. De egyszer az egyik unalmasan kezdődő napon egy fiatal fiú lépett be az üzletbe. Kinnt tél volt. Havazott. Fekete hajában és kabátján ott csillogtak még a hópelyhek. A pulhoz ment.
- Jónapot kívánok! Ezüst gyűrűt szeretnék a barátnőmnek.
Az eladó elővette az összes ezüst gyűrűt, ami volt neki, így engem is.
A fiú mindegyikőnket megnézte, majd eljutott hozzám. - Ő méretben pont jó. - mosolygott - és nagyon szép is. Tetszik rajta a lila szív alakú kő. Pont illik hozzá. Különleges. Akár csak ő.
- Szóval ez lesz? - vett el tőle.
El sem hiszem. Annyi évig vártam erre a pillanatra, és most végre megtörtént. Kíváncsi vagyok milyen lesz a viselőm.
- Igen. És kérnék még hozzá dísz dobozt.
- Rendben. - hátatfordított nekünk. Egy fiókban kezdett el kutatni. Van ezüst, arany...
- Lila színű nincsen?
- De, van. - vett is elő egy kis lila dobozt, amin egy halványabb lila színű szalag díszelgett.
- Köszönöm. Mennyi lesz így?
- 12050 yen.
Kifizetett,majd elindultunk. Kilincset megfogta, lenyomta, majd ahogy nyílt az ajtó, a csengő megszólalt. Még bement egy üzletbe.
- Jónapot! Miben segíthetek?
- Jónapot! Erre a... - vette elő a dobozomat - gyűrűre szeretnék rágravíroztatni két nevet. - nyitotta ki a fedelét a doboznak.
- És mi lenne az?
- Egyik felére azt, hogy Motoko, másikra pedig, hogy Sekai. És ha lehet a két név fogja közre a szivet.
- Rendben. Ez megoldható.
- Ha lehet még ma kellene. Mikorra lenne kész?
- Olyan fél óra múlva már jöhet is érte.
- Rendben, köszönöm. - ezzel ott hagyott, de fél óra múlva már jött is értem. Kifizette a fáradozást, majd ismét a dobozba tett, és elment.
Pár napig még nála maradtam. De azokban a napokban is mindig elővett, és nézegetett. Néha még mintha nekem beszélt volna. Folyton a barátnőjéről áradozott. Még egy dalt is írt neki.
- Holnap lesz a nagy nap. - sóhajtotta. Eltett a dobozba, majd azt kabátja zsebébe tette.
Másnap azonban telefonjának csörgésére ébredt.
- Koszinusz tétel: c2=a2+b2+2abcosƴ... Hogy mi? Szia Motoko! Tessék...? Idő? - egy darabig nem válaszolt - Persze, hogy oda érek. Vagyis lehet, hogy kicsit késnifogok. De odaérek, ne aggódj! - mikor letette a telefont sietősre fogta - Basszus, ezt nem hiszem el! Nem ébredtem fel az ébresztőre! Én hülye!
Több órás utazás után végre meghallottam új gazdám hangját.
- Szia Motoko. - köszönt a lánynak jelenlegi gazdám, Sekai - Nagyon sajnálom. Hidd el, tényleg! - várt még egy picit, de a lány még mindig nem szólalt meg - Ugyan Motoko. Szólalj meg! Ordíts velem! Pofozz fel! Csinálj amit szeretnél, csak szólalj meg!
- Nem foglak se leordítani, se bántani. Még azt sem érdemled meg.
- Szeretlek. Nagyon szeretlek. Sajnálom.
- Szerinted ez így megéri? Havonta egyszer találkozni, és akkor is csak egy fél órára?
- Mire akarsz ezzel kilyukadni? Csak nem...?
- É-én találtam magamnak már egy fiút. Aki kedves, helyes, cuki, és tudunk minden nap találkozni. És szeretem. Legalábbis azt hiszem.
- Értem. Akkor... Viszlát.
Amikor újra elővett már egy vonat állomáson volt. Felnyitotta a doboztetőt. - Tudom, hogy hazudott. Tszha... - elnézett - Ekkora hülyeséget. Hogy is képzelhettem... - ezzel a dobozzal együtt elhajított a sínek felé.
Nagyon szerethette a lányt. Látom rajta.
Kigurultam a dobozból, és ott maradtam a hóban.
Napokig a hó alatt feküdtem, míg nem egy kutya rám nem talált. Belekotort orrával a dobozba, majd úgy vitt oda egy emberhez.
- Mit találtál? - kérdezte egy lány. Elvette a kutyától a dobozt. Kinyitotta.
Karamella színű haj, és zöld szemek.
- De szép! - nézegetett, és egyből fel is próbált. Pont illettem az ujjára, bár kissé nagy voltam az ujjára.
Folyton engem nézegetett, miközben elindult hazafelé. - Anya! Anya! Nézd mit talált a mi jó kiskutyánk!
- Oh, ez nagyon szép. Motoko és Sekai...? Azok kik? - értetlenkedett.
- Nem tudom. De ugye megtarthatom! Ugye? Ugye?
- Hol találta a kutyád?
- Az állomás melletti kertben sétáltattam, de átszökött az állomásra, és az egyik sínnél. Nem volt a közelében senki sem. Naaa!
- Hát mivel nem tudjuk ki lehet a gazdája, hát legyen.
- Köszönöm anyu! - ölelte meg.
Ezzel lett egy új gazdám. Egy Nitta névre hallgató lány. Évekig ő hordott, amikor elment nagyapjához, történt valami, amit sosem hittem volna.
- Nagyapa! Olyan jó, hogy újra látlak! - ölelte meg.
A nagyapja egy ékszeres volt, így szerettem odajárni. Most is munkahelyén látogattuk meg őt. Segíteni jöttünk a boltban.
Az öröm nem tartott sokáig. Egy fiatal lány lépett be az üzletbe. Hosszú fekete haja, és lila szemei voltak. Talán kontaklencsét hordott? Nem hiszem. - Jónapot!
Ismerős hang. De honnan?
- Jónapot kívánok! Segíthetek valamiben? - kérdezte Nitta a pult mögül.
- Csak nézelődök. - nézegette az üveg pulton keresztül az ékszereket. Amikor is észrevett Nitta ujján - Elnézést, de megkérdezhetem, hogy hogy hívnak?
- Ömm... - bátortalankodott - Persze. Az én nevem Nitta.
- A gyűrűdön az áll, hogy Motoko. És Sekai. - láttama a lányon, hogy könnyek gyülemlenek szemeiben.
- Igen. A kutyám találta egy állomáson. Olyan tavaly karácsony táján.
- Mennyibe kerül? - kérdezte elhaló hangon.
- Tessék? - nézett a vevőre értetlenül.
- Mennyibe kerül a gyűrűd?
- Nem eladó. - ragaszkodott hozzám.
Sok szép emléket éltünk át, de van egy olyan érzésem, hogy ő az igazi gazdám. Akinek szántak.
- Én vagyok Motoko. Az a gyűrű számomra nagyon fontos. Kérlek! Bármennyit megadok érte! - hangja megremegett.
- Bizonyítsa be!
- Ismered Sekai Eiju-t? Az énekest?
- Hát persze! Ki ne ismerné?
- Az ő barátnője voltam.
- Persze, mindenki ezt mondja. - nézett el unottan.
Motokonak nevezett lány elővett egy képet. A képen Nitta előtti gazdám, Sekai volt, és ő, ahogyan ölelkeznek, és csókolóznak.
Szóval ő volt Sekai barátnője, akinek vett?
Nitta a kezébe vette a képet, és alaposan megnézte. - Hát jó. - vett le ujjáról - A tiéd. - csúsztatott elé.
- Mennyi lesz? - nyúlt Motoko pénztárcájáért.
- Ingyen a tiéd.
- Komolyan?
- Szerencsédre nagy Sekai rajongó vagyok. És hallottam az új számát. Biztos vagyok benne, hogy neked szól. És ha ez segít abban, hogy boldog legyen, a tiéd ingyen.
- Nagyon szépen köszönöm. - vett fel. Ő az első gazdám, akinek jó voltam az ujjára. Motoko elköszönt, majd elindult.
Most biztos hazamegy. Vagy Sekai-hoz?
Út közben felhívott valakit - Hello?! Yuu-chan? Kérlek hívd fel Sekai-t, és mond meg neki, hogy kapcsolja be a rádiót. Köszi!
Tévedtem. Nem hazament, hanem egy rádióállomás felé vitte útja. Felment az emeletre, ahol felvették a műsort. Az ajtón még csak nem is kopogtatott, berontott csak úgy.
- Mit keres Ön itt? Ide idegeneknek... - figyelmeztette a műsorvezető.
- Pofa be. - nézett rá gyilkolni kész tekintettel, majd a mikrofont magáévá tette, bekapcsolta, és már beszélt is - Elnézést, hogy félbeszakítom a műsort, de fontos bejelenteni valóm van. A nevemet nem mondanám meg. Akinek ez szól, az úgyis tudja, hogy ki vagyok. Legalábbis remélem. - nyelt egy picit - Sajnálom, hogy szakítottam veled. Egy nagy barom vagyok, tudom. És megbántam. Nagyon is. Kis korunk óta ismerjük egymást. Én már elég régóta szeretlek. És az évek múltán egyre jobban erősödött bennem ez az érzés. Tudom, hogy sokszor veszekszünk, és olyanokat mondok, amiket nem kéne. Mert meggondolatlan vagyok. És mert egy nagy hülye is... De... Hidd el, én tényleg sajnálom. Sajnálok mindent. Nem várom, hogy újra befogadj, azt se, hogy beszélj velem. Bőven elég, hogyha ezt a kis üzenetet meghallgattad. - elengedte a mikrofont. Körbenézett a stábon, majd kiment az ajtón, amin berontott.
A rádiósok mind értetlenül, és könnyes szemekkel néztek utána.
Motoko lassan ment le a lépcsőn. Közben pityergett. Mikor leért a bejárati ajtóhoz, megtorpant.
A lépcsősor előtt egy fekete hajú, kék szemű fiú állt. Leizzadt, haja pedig kócos volt. Lihegett egy sort. - Hallottalak. - mondta két lihegés közt.
- Sajnálom. Sekai, én annyira sajnálom! - borult nyakába.
- Motoko... - ölelte viszont ő is.
- Találtam valamit, ami... A tiéd lehetett. - engedte el.
A fiú csak értetlenül nézett rá.
Motoko felemelte kezét, és megmutatott neki. - Ez lenne az. Vagy tévednék?
Sekai egy pillanatig levegőt sem tudott venni - Nem. Egyáltalán nem. Hol találtál rá?
- Az most nem fontos.
Sekai félrehúzta száját.
- Sekai... Szeretném, ha adnál még egy esélyt. Szeretném újra kezdeni az egészet.
Sekai ajkai lassan mosolyra húzódtak. Válasza pedig csak egy csókvolt a lány ajkaira.
Innentől már nem is kell mondanom, hogy ők kettenismét egy pár. És sok szép emléket megéltek velem együtt. És most következhet a mesékben is felszólaló utolsó mondat: Ők ketten boldogan éltek, míg meg nem haltak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
