December. A hó már lassan a térdemig ér. És ha jobban belegondolok, már lassan egy éve annak, hogy ismerem Noda Megumit, vagy ahogyan ő becézi magát: Nodamét.
Ilyen lányt ritkán látni. Egyáltalán nem nőies. Nem törődik a higiéniájával, perverz, és valami nem stimmel a "kerekeivel" sem. Hogy ezt miért mondom? Lássuk csak: Képes napokig nem mosdani. Meglesi a másikat amikor öltözik. Fizetős pornó oldalakra megy fel, amit persze a másik gépén nézeget. Folyton azzal jön, hogy ő a feleségem.
De könyörgöm! Ki az az ép elméjű, aki elvenné ezt a lányt? Még főzni se tud! És folyton a másik nyakán lóg, amivel kikészíti őt.
Holnap karácsony, és Nodamét már napok óta nem láttam. Lehet, hogy rosszul van? Vagy történt vele valami? Mit ehet mostanában? És árulja már el valaki, hogy miért jutott most ez eszembe? Semmiközöm hozzá! Nem járok vele, és még csak nem is a barátom! Csak és kizárólag a szomszédom. Bár néha azt kívánom ne lenne az. A trutyi, amit ő lakásában tart, néha átfolyik az én térfelemre. Gusztustalan! És folyton a lakásának a szagát kell elviselnem. Viszont van jó oldala is annak, hogy a szomszédom. Esténként mikor átjön, és megvacsorázik nálam, mindig leül a zongora elé, és szorgalmasan gyakorol.
Úgy vélem Nodame egy csiszolatlan gyémánt. Sokszor mondtam neki, hogy hogyha komolyan venné tanulmányait, elmehetne zongoristának.Azonban őt ez nem érdekli. Óvónő akar lenni. Még egy zongora darabot is írt a könyvéhez, amit előadhatna a gyerekeknek. De én mondom... Ép elméjű szülő nem bízná rá a gyermekét! Gyerekes, és felelőtlen. Az ő felügyelete alatt a gyerekek még kárt is tehetnek önmagukban.
Most belegondolva zongorázni sem hallottam már jó ideje. Amikor gyakorol, úgy érzem libabőrös lesz tőle az egész testem, és már-már késztetést érzek rá, hogy kísérjem hengedűn, vagy zongorán.
Na nem mintha hiányozna, vagy aggódnék érte, de a vacsorából azért eltettem számára egy nagyobb adagot, ha esetleg ma átjönne újra. Vártam, egész sokáig. Azonban ezt hamar meguntam. Fogtam az edényt, és bekopogtattam nála.
Egy darabig semmi reagálás, majd tompa léptek zajára lettem figyelmes. Az ajtó nyitódott. - Chiaki...? - nézett fel rám fáradt tekintettel.
Már szinte megijedtem tőle. Beesett szemek, és agyon nyúzott arc. Nem alhatott valami sokat. - Mi... Mi történt veled?
- Nodaménak csak sok a dolga. Szóval... - csukta is már be az ajtót.
Azonban én ezt nem hagytam. Lábammal ktámasztottam az ajtót, így nem tudta becsukni az orrom előtt. Fura. Eddig mindig ha meglát a nyakamba ugrik, és fura szavakat használ. Most azonban teljes letargia. - Hoztam neked vacsorát. Gondolom megint nem ettél normális ételt. - nyújtottam neki a dobozt - Tessék.
- Ezt... Nekem...? - nézett felrám csillogó szemekkel.
Így már mindjárt jobb. Kezd régi önmagához hasonlítani. - Igen. Amúgy is mi dolgod van? Had menjek be! - erősködtem.
- Nodaménak most takarítania kell. Nem lehet. - nyúlt a dobozért. Ujjain ragtapaszok éktelenkedtek.
Tessék?! Jól hallottam? Takarítani? Ez beteg? Ő és a rendrakás? Ráadásul egyedül? A szobája álltalában olyan, mint egy disznóól. Nem. Még ők is rendezettebbek nála. Mindene amije csak volt, vagy dobozban, vagy a földön hevert.
- Hát jó. - sóhajtottam - Akkor megyek is vissza.
- Rendben. - ezzel be is csukta az ajtót, amint lehetett.
Furcsálltam az aznap estit, de ráhagytam. Elvégre ő Nodame. Kiszámíthatatlan.
Reggel arra ébredtem, hogy a szomszéd ajtaja nyitódik, majd csapódik. A folyosón futva megy el valaki, a lépcsőkön pedig mintha ugrálnának lefelé menet.
- Nodame...? - pattantak ki szemeim. Felálltam, és az ablakhoz sétáltam. Elhúztam a függönyt, majd kinéztem az ablakon. Jól sejtettem. Nodame szaladt ki az utcára, és a városközpont felé sietett. De mit keres rajta Mikulás jelmez? A hátán egy nagy zsákot cipelt.
- Sose fogom megérteni. - sóhajtottam. Inkább átöltöztem, majd elindultam a központba, hogy vehessek vacsorának valót, és a ma meglátogató családtagoknak ajándékot.
Ahogy beértem a központba, az egyik áruház előtt nagy tömeg állt gyermekekből. Néhány felnőtt is volt velük.
Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá. - Jó napot! Elnézést?! - szólítottam le az egyik áruház dolgozóját, aki a gyerekeket próbálta csitítgatni. - Mi folyik itt?
A férfi rám nézett - Eljött ide a Mikulás. Egy kisebb előadás után pedig ajándékokat fog osztogatni a város gyermekeinek.
Egy Mikulás? Nodame...? De miért csinálná ezt? Mindegy. Nem érek rá ilyenekre. - megköszöntem az információt, majd elindultam a boltba vacsorához valót venni.
Ehhez nem is kellett olyan sok idő. Azonban most jöttek az ajándékok. Ez már nagyobb falat volt számomra. Nem igazán volt konkrét ötletem, hogy mit is vehetnék a szüleimnek. Ezért is tértem be szinte minden egyes üzletbe. Apának könnyedén megvolt. De anyának... Sehol sem találtam semmit. Végül egy ékszereshez is betértem. A pulthoz léptem, és ott nézegettem a kínálatot.
- Jó napot uram, miben segíthetek? - lépett elém egy fiatal hölgy.
- Valami kis csekélységet keresek. - néztem fel rá félig.
- Karácsonyra? Egy hölgynek igaz?
Csak bólintottam.
- És? Ki a szerencsés? A barátnője? Menyasszonya? Felesége?
Még csak az kéne. - fejemet ráztam - Nem. Az anyukámnak.
- Áh, értem. Sajnálom. Noss... - a nyakláncokhoz vezett - Ezeket tudnámajánlani. Fiatalosak, és nagyon szépek.
Mindet végig néztem. De egyik sem tetszett azok közül, amiket mutatott. Azonban amint félrepillantottam, megláttam valamit. Odamentem. - Megnézhetném azt is?
- Természetesen. - vette ki nekem a hölgy, és a kezembe adta - A fiatal lányok úgy viszik, mint a cukrot. Nagyon népszerű kis darab.
Egy ezüst lánc, amin egy rubint piros kőből készített szives medál lógott. A szív közepén egy ezüst hangjegy díszelgett. Foggalmam sincs miért, de a nyakláncról csak egy valaki jutott eszembe, de az nem édesanyám volt. - Ezt kérném.
A nő meglepődött, de engedelmesen eltette. - Becsomagoljam?
- Igen. Kérem. - bólintottam hozzá.
Miután ezzel is megvoltam, hazafelé tartottam. Az áruháznál, ahova Nodame is bement, még mindig nagy volt a tömeg. Szóval egy hamar nem fog végezni. Legalább lesz időm megcsinálni a vacsorát.
Délután négy felé értem haza. Azonnal bekapcsoltam a hifit, és el is indult Strezemann egyik régebbi CD-je. A konyhába mentem, és a vacsorát kezdtem készíteni. Végre egy kis nyugalom szállt a házra.
A nyugalmat csak a telefonomra érkező SMS hangok szakították félbe. Persze mindegyiket végig néztem. Mindet az S orkesztra tagjai küldték. Mindannyian boldog karácsonyt kívántak egyenként. Rendes tőlük. Egy SMS-t a szüleim is küldtek. Ez az üzenet azonban nem örömteli üzenet volt. Megírták, hogy közbejött valami, így nem tudnak ma eljönni hozzám. Pedig mennyit fáradoztam ezért az estéért.
Ledöltem aludni a kanapémra. Egyszer akartam kitenni karácsonykor a szüleim kedvéért, erre nem érnek rá.
Ekkor azonban kaptam még egy SMS-t. "Nézz ki az ablakodon." Az üzenet Nodamétől jött.
Mit akar ez az ostoba nőszemély? Nézzek ki? Miért mi lenne ott? De azért engedelmeskedtem neki. Odasétáltam az ablakhoz, és kinéztem. - Mi a...?
Az udvaron a hóban egy felirat volt kitaposva: "Boldog Karácsonyt Chiaki!" Ez alatt még volt egy szivecske is. Aki bele "írta" a hóba, az nem volt más, mint Nodame. A felirat mellett állt. Még mindig az az idióta Mikulás jelmez volt rajta. - Chiaki! - kiálltott fel - Boldog Karácsonyt! - nagy mosoly ült az arcán. Úgy tűnik kiheverte fáradtságát.
Nem normális. Ezt igazán el is mondhatta volna csak. Nem kellett volna ennyit vesződnie a felirattal a hóban.
Mire észbekaptam, már kopogtattak az ajtómon. Sóhajtottam, és odamentem, hogy kinyithassam. De ekkor már nem kellett fáradnom. Látogatom, alias Nodame már befáradt. A szoba közepén állt, és csak nézett rám. - BOLDOG KARÁCSONYT, CHAKI DRÁGÁM! - nevette el magát.
Elé léptem. Gyengéden fejbekólintottam. - Nem vagyok a "drágád". És nem kell hangoskodnod. Ha halkan kívánsz nekem "Boldog Karácsonyt!", azt is megértem képzeld.
A lány egy darabig grimaszolt, majd egy dobozt nyújtott felém. - Tessék.
- Mi ez? - vettem el tőle.
- Bontsd ki!
A dobozban az egyik Puri Gorota szereplő, Kazuya volt. Méghozzá egy elég nagy bábu, ami a boltokban nem egy olcsó mulatság. A bábun egy fekete ruha volt. Kezébe pedig egy fogpiszkáló volt beleszúrva. Szóval erre kellett neki a pénz, amit megkeresett.
- Tetszik, Chiaki? - kérdezte motyogva - Én csináltam neki a ruhát. És az ott - mutat a fogpiszkálóra - a karmesteri pálcája.
- Szóval ez én lennék? - néztem a bábut hitetlenül.
- Mukya! - lepődött meg. Csak megszeppenve állt előttem.
Szóval igen. Sóhajtottam.
- Nodame is kap valamit? - kérdezte kislányos arccal.
- Én nem vettem neked semmit. - néztem rá megvetően. Nem gondoltam volna, hogy lesz pénze arra, hogy megvegye ezt nekem. Igaz, semmi értelme annak, hogy megvette, de legalább gondolt rám. És ha tényleg ő varrta, akkor ez megmagyarázza az ujjain lévő ragtapaszokat is. Vagyis tényleg szívből készítette nekem.
Nodame ajkai legörbültek.
- Azaz... - tűnődtem el - Várj itt. - hagytam magára a lányt, én pedig bementem a szobámba. A szüleimnek szánt ajándék szatyorjához mentem. Kivettem belőle egy kis dobozt. Már úgysem jönnek el, így legalább ne vesszen kárba. Elmosolyodtam az ötleten, majd visszamentem Nodaméhez miután a tőle kapott ajándékomat kitettem az ágyam mellett álló éjjeliszekrényre. - Nézd, Noda...!? - megtorpantam.
A lány azonban nem izgatottan várt, mint ahogyan én azt elképzeltem, hanem a kanapémon feküdt, és húzta a lóbőrt.
Leültem a kanapé mellé a földre, és néztem a békésen alvó lányt. Ostoba nőszemély. Már megint túlhajszolta magát. Végignéztem rajta. Biztosan elfáradt a sok melóban. Szegényke. Ezzel a nyakába akasztottam a nyakláncot. - Boldog Karácsonyt... - simítottam végig arcán, ezzel félresöpörtem arcába omló tincseit - Nodame.