Emlékszem régről egy kisfiúról. Tíz évvel ezelőtt lehetett. Kilenc éves voltam. A szüleimmel elutaztunk Japánba nyaralás céljából. Azonban még akkor is találtak maguknak munkát, amit Angliából magukkal vittek. Így én ismét egyedül maradtam. Anya megengedte, hogy lemehessek egy közeli játszótérre.
Amikor odaértem, körül néztem. Vittem magammal egy homokozó szerelést, amit kölcsön kaptam a szomszéd szobában lévő fiútól.
A homokozóban csak egy nálam két évvel fiatalabb kisfiú guggolt. Apró kis ujjacskájával a homokot kavargatta. Vörös haja arcát takarta.
Olyan szerencsétlenül ült ott. Késztetést éreztem rá, hogy megszólítsam. – Hé! Te! – kiáltottam oda neki. Mintha meg se hallotta volna. Hogy rám figyeljen a homokozó vödörből kivettem a lapátot, és hozzá dobtam. Véletlenül – vagy lehet akarva – a fejét találtam el vele. Pontosabban a homlokát. Odasiettem hozzá, de ahelyett, hogy bocsánatot kértem volna tőle, csak megálltam előtte pár lépésre. Kezeimet karba tettem, és úgy néztem le rá. – Te… - kezdtem bele – Játssz velem! – adtam ki az utasítást.
A fiú felnézett rám. Szeplős arca volt. Akár egy szeplős tündér. Barna szemeiben könnyei csillantak meg. Szipogott miközben fájó homlokát fogta. Nem szólt egy szót sem.
Mivel meg se mukkant, ezért megismételtem az előbbi mondatot – Te… játszani… ve…lem. – tagoltam neki. Mintha csak egy érthetetlen földön kívüli lenne. Még mutogattam is neki.
Oldalra döntötte fejét. Csak szipogott. – я русский. (Orosz vagyok.) – szólalt meg végül.
Tudtam, hogy nem japán, arra számítottam. De hogy nem is angol, abba már bele se gondoltam amikor odamentem hozzá. Számomra érthetetlen nyelven makogott. – Valójában oroszul.
- Mi a…?! – néztem rá értetlenül, majd belenyomtam a kezébe a lapátot, és azzal a mozdulattal meg is mutattam neki, hogy mit is kell neki csinálnia.
Eleinte csak pislogott nagy szemeivel, majd rám mosolygott – люблю. (Ezt szeretem.)
- Aha… - nyújtottam el ezt az egy szót. Nem tudtam mit mondott. Azonban mintha ő is az én népcsoportomból lett volna, elkezdtem neki magyarázni mindenfélét. Először a családomról, majd a homokvárról, amit együtt készítettünk.
Bár nem értette mit mondtam, úgy láttam, hogy élvezettel hallgatta amit mondtam neki. Kíváncsian fürkészte az arcomat, és odafigyelt minden egyes szavamra.
Hamar meguntam a várépítést. Pont mikor már majdnem készen lettünk, felálltam, és eltapostam minden ok nélkül.
A fiú kikerekedett szemekkel siratta meg a várat. – Vár… - szipogta.
- Úgy látszik ezt megértetted. - Sokat emlegettem mikor beszéltem hozzá, szóval nem csodálom. Megpaskoltam a fejét, ahogy azt egy kutyának szokás. – Jó fiú. – vigyorogtam rá. Egy újabb játék gondolata körvonalazódott a fejemben. – Térdre. – utasítottam.
Nem értette mit mondok neki. Még mindig a „vár” szót hajtogatta, és annak maradványaira mutogatott.
Sóhajtottam, majd négykézlábra állítottam a fiút. Ráültem hátára. – Gyite! – rugdostam oldalát.
- не! (Nem!) – ellenkezett hevesen, de amikor nagy nehezen meg is mozdult, akkor is nyöszörögve tette meg lépéseit.
- Én vagyok a hős! – kiáltottam lelkesen.
Ezt megértette, és válaszolt nekem úgy, hogy én is megértettem. – Nem. Te egy sátán vagy. – de amint kimondta elesett. Mindene homokos lett. És ahogy állt volna fel, szemeibe is belekerült a homok, amitől sírni kezdett.
Leszálltam róla. Meguntam már a játékot. – Ostoba. – indultam volna el, de ő megragadta az ingemet. Nagy boci szemekkel nézett fel rám. Mintha velem akart volna jönni.
Megsajnáltam. Nyújtottam neki kezemet – Gyere. – segítettem fel, majd elindultam vele a szállodába, ahol jelenleg tartózkodtunk a szüleimmel.
- Hova? – ijedt meg, hogy húzom magam után.
- Haza. – feleltem neki nemes egyszerűséggel – Elviszlek haza. Enyém leszel.
Láttam rajta, hogy nem értette, de legalább nem nyafogott tovább – Da. – és ezzel pár percre abba is maradt a beszélgetés. Aztán nem bírta ki, és beszélni kezdett. Nem tudom, hogy miről. Nem értettem. És épp ezért nem is érdekelt, hogy mit mond. Azonban érdekesnek véltem nyelvét. Bár nem figyeltem rá.
Amint beértem a lakosztályunkba, körül néztem. A szüleim elmentek. Még egy cetlit is hagytak, hogy ne aggódjak miattuk.
A ma megismert fiúra néztem. Mindene csupa homok volt. Piszkosan nem engedhettem beljebb. – Menjünk fürödni. – mosolyogtam rá.
- Menjünk fürödni. – utánozta le a mondatot. Bár nem helyesen ejtette ki, de értettem. Ezek szerint gyorsan tanult.
Aranyos volt, ahogy erőlködött. Elpirultam, így inkább elkaptam a tekintetemet, és bementem vele a fürdőbe. Bent elkezdtem vetkőzni.
Lassan ő is nekikezdett vetkőzni. Zavart arckifejezéséből tisztán kilehetett venni, hogy nem érti miért is kell nekünk ezt tenni.
Ahogy egyre kevesebb volt rajta a ruha, akaratlanul is oda tévedt a tekintetem. – Csak ekkora van?
Amint észrevette, hogy hova néztem, leguggolt, térdeit összezárta, úgy takarta magát.
Nevettem rajta, majd elkomorodtam. Fejét ismét megpaskoltam, ami átment simogatásba. – Ne félj. – mondtam neki megnyugtató hangon.
Mikor megnyugodott, felállt, és beült a kád egyik végébe.
Követtem. Elfoglaltam a kád másik felét, és engedtem vizet. Még tusfürdőt is tettem a vízbe. Jó nagy hab réteg keletkezett a víz felszínén, így volt mit a tenyerembe venni, és a fiúra fújni.
A habot, ami az arcán landolt lesöpörte, majd visszafújta.
Jókat nevettünk. Ez is bizonyította, hogy ahhoz, hogy barát legyen két ember, nem kell közös anyanyelv.
Az idő hamar eltelt, és ő egyre szomorúbb lett. Kikászálódott a kádból, és elkezdett visszaöltözni.
Nem értettem először, hogy mit szeretne, de azután rájöttem. Haza akart menni. Kiszálltam én is a kádból, leengedtem a vizet, és felöltöztem. – Ugye itt maradsz éjszakára is? – öleltem meg, és szuggeráltam neki, hogy „nem, ő még nem akar elmenni”.
- Nyet. – rázta fejét. Szemeiben félelmet láttam – Menni.
- Nem, nem, nem mész te sehová. – erősködtem, azonban mikor újabb könnyek jelentek meg szemeiben először nem értettem – Most meg mi van? – ahogy néztem, meglágyult a szívem. Sóhajtottam – Rendben. Menjünk. Elkísérlek.
- отец вспылить… (Apa mérges lesz…)  – mikor már én is felöltöztem megragadta a kezemet, és elindult velem vissza a játszótérre. Végig mosolygott. Láthatóan élvezte a velem eltöltött napot.
A játszótéren egy vörös hajú férfi állt. Hasonlított a fiúra. Azonban ő egyáltalán nem tűnt kedvesnek. Inkább szigorúnak. Biztos voltam benne, hogy ő volt az apja.
A fiú felém fordult mikor megálltunk – до свидания!(Viszlát!) – közel hajolt hozzám, majd arcomra adott egy puszit. Ezzel a szigorú tekintetű vörös férfihoz sietett. Kezeit felé nyújtotta, mire a férfi felvette, és elvitte. Még apja válla fölött visszanézett rám, és integetett nekem.
Mikor már látó távolságon kívül voltak, letöröltem a tőle kapott puszit, majd leráztam a kezemről azt. Ez után már csak haza kellett mennem, és várni a holnapot.
Másnap korán ott voltam már a játszótéren. Mivel a tegnapi fiú nem volt ott, így nekiláttam egyedül várat építeni. Épp mikor a zászlót tűztem a tetejébe, jött ő. Homokozó felszerelés volt a kezébe. Nagy vidáman szaladt felém, amint meglátott. Mikor odaért, akkor én már állva köszöntöttem.
- Szia! Mi az a kezedben? Arra most nem lesz szükséged. – mosolyogtam rá. Megragadtam csuklóját, és elindultam vele.
A fiú kétségbeesetten tiltakozott. Hátra-hátra nézett. – Homok… Játék…
- Ma nem. Ma mást fogunk csinálni. – álltam meg egy fa előtt. Elkezdtem felmászni rá. Miután észrevettem, hogy nem követ, lenéztem rá.
A fiú kétségbeesetten nézett fel rám.
Sóhajtottam egyet, majd lemásztam hozzá vissza. – Na gyere… - és ezzel fel is segítettem őt. Egészen a fa tetejéig másztunk, míg nem értünk el egy kis faházat. Ezt még tegnap fedeztem fel hazafelé menet. Akkor jött az ötlet, hogy felviszem oda.
Mikor felértünk, ledőltem. Kifárasztott a segítség.
Amint észrevette, hogy nem is nézem azt amit ő – a kilátást – egyből testem rázogatásába kezdett.
Felültem, és én is kinéztem az ajtónak szánt résen. A játszótér innen kicsinek látszódott. A nap a felhők miatt csak itt-ott sütötte meg a kertes házak tetejét. Az ég rikító volt. A bárányfelhőket pedig a szokásosnál gyorsabban fújta tova a lágy nyári szél.
Ránéztem. Csillogószemekkel fürkészte a panorámát. Nem foglalkozott velem. Olyan aranyos volt. Nem bírtam levenni róla a szememet.
- Mi a neved? – kérdeztem végül – Az enyém Tex.
- Tex…?! – kapta fel erre a fejé – Ja. Юрий Александр Дейнека(Jurij Alexander Dejenka.)
Próbáltam utána mondani a nevét, de kimondani nem bírtam. Beletört a nyelvem is. Talán mert nem is hallottam tisztán. Pedig az ő szájából olyan szépen csengett.
- Julij. – megráztam a fejemet – Julcsi. Rendben. Örvendek Julcsi. – tudtam, hogy ez nem az amit imént hallottam, de a célnak, hogy valahogy megszólítsam, mégis megfelelt.
Jurij pislogott rám.
Felemeltem kezemet, és felé nyújtottam kisujjamat.
Nem értette, hogy mit szeretnék tőle. Sak pislogott a kisujjamra.
Megfogtam kezét, és utánoztattam vele az én kéztartásomat. Összekulcsoltam ujjainkat, majd egy kicsit megráztam. – Barátok lettünk. – mosolyogtam rá.
- Barátok… - utánozta a szót – Barátok! – ugrott ezzel a nyakamba, és ölelésébe zárt.
Ezek voltak azok a pillanatok, amiket megőriztem magamnak a legszebb nyaramról. Megígértem magamnak, hogy sose fogom ezt elfelejteni. Ám ahogy telt-múlt az idő, mégis sikerült. Aranyos szeplős arcát, kíváncsian csillogó barna szemét, és rozsda vörös haját sose felejtettem el. Ám az évek a nevét mégis elhomályosították. Már csak a „Julcsira” emlékeztem.
Szégyellem magam, amiért csak most jutott az eszembe. Azonban hálát adok az égnek azért, hogy régi barátomat viszont láthattam tíz év múlva. És most, hogy jobban megismertük egymást, úgy érzem, hogy sose fogom elereszteni magam mellől. Nem akarom, hogy ismét évekre eltűnjön az életemből. Nem akarom, és nem is fogom sohasem elfelejteni. Magamhoz fogom láncolni, ha tetszik neki, ha nem. Épp ezért… Ezért akarom ma ezt a sorsdöntő kérdést feltenni neki. Akarom, hogy igen legyen a válasza. És akarom, hogy örökké szeressen.