Minden egyes napra emlékszem, amit Motoko-val töltöttem el. Először voltam vele a játszótéren olyan hét évesen. Megmaradt bennem az a nap.
- Motoko! – szóltam oda neki – Motoko, gyere a hintához! – mutogattam a hintára.
Motoko a játszótér bejáratánál állt. Egy szürke, rózsaszín csokornyakkendős plüss nyulat szorongatott. Olyan elhagyatottnak tűnt. Amikor megszólítottam bólintott – Rendben. – szorosabban összefonta karjait a nyuszin. Lassan követett.
Én értem oda először. Elfoglaltam a számomra szimpatikusabb hintát, és már löktem is magamat. – Szerintem tedd le a nyuszidat. Nem fogsz tudni tőle kapaszkodni. – néztem közben barátomra.
- Rendben. – és már engedelmesen le is ültette a játékot a hinta lábához. Ez után elfoglalta a mellettem lévő hintát. Egy darabig csak úgy ült, és nézett, ahogy hintázok, majd követte mozdulataimat.
Egyre nagyobbakat löktem magamon, így magasabbra szálltam – Nézd Motoko, repülök!
- Én is! – kezdte erősebben hajtani magát. Már majdnem egyforma magasságba ért velem, de ekkor valami megzavarta figyelmét. A homokozóban három fiú minket nézett.
Motoko fehér ruhácskája fellibbent, minek következtében nyuszis bugyija láthatóvá vállt. Szégyenében a ruhát akarta lábai közé igazítani kezeivel, de elszámította magát, és megfeledkezve arról milyen magasan is van, elfelejtett kapaszkodni. Lecsúszott a deszkáról. A homokban landolt.
- Béna. – néztem rá lenézően. Befékeztem a hintával lassan, leszálltam róla, majd odamentem hozzá. – Olyan szerencsétlen vagy. – guggoltam le elé – Hol fáj?
Motoko csak némán sírt – Mindenhol. – szipogta végül. Nagy kerek szemei olyan szépek voltak. Kár, hogy a könnyek eltorzították. Lila szemei mégis tiszták voltak. Amióta ismertem, azóta tudom, hogy ő egy különleges lány. Nem csak a születésétől adódó lila szemei miatt. Hanem van valami benne, amit eddig másban nem leltem meg.
- Tc… - megragadtam kezét, és talpra állítottam. – Egy kis sérülés nem dönthet le téged. – nekem is folyton ez mondták. Apróságok miatt nem is szoktam sírni. – De ha mégis, akkor majd én felhúzlak. – mosolyogtam rá.
- Szóval… Megvédesz? – próbálta lefordítani magának mondataimat saját szavaira.
- Hülye! – csaptam a hátára – Persze hogy megvédelek. Mindig meg foglak védeni.
A lány szemei felcsillantak, majd átkarolta nyakamat.
- Most nem fájsz? – toltam el magamtól.
- Nem. – vágta rá, majd arcomra nyomott egy puszit – De… Én félek. – nézett el.
Nem értettem, hogy mitől kellene félnie, épp ezért inkább csak a puszi letörlésével foglalkoztam – Ugyan, mitől félsz? Nem léteznek mumusok.
- Nem az! – nézett vissza rám – Anya szerint egy barátság sem tart örökre. Nem akarom, hogy mi is így járjunk.
- Neked nem kellene ilyeneken gondolkodnod. Apa szerint mindenki maga tehet a gondjairól, és azokról, amikben él. Vagy valami ilyesmi… - Mindent apától tanultam. Neki köszönhető, hogy most az vagyok aki. - Minden esetre ha rajtam múlik ilyen nem lesz. – jelentettem ki határozottan.
Motoko ismét könnyezni kezdett – Sekai! – nyújtotta el nevemet, és ismét nyakamba borult.
A pillanatot azonban volt aki elrontsa. Motoko édesapja a törzshelyéből, azaz kocsmából kiérve egyből a játszótérre vetette útja – Hol vagy te büdös kölyök?! – morgott hangosan. Az egész játszótér az ő mély hangjától zengett.
Sose szerettem az apját. Nem foglalkozott igazán a családjával. Munkakerülő naplopó volt, aki minden idejét az ivással töltötte. Senkit sem szeretett, csak magát. Semmit sem szeretett, csak az alkoholt. Motoko-val pedig kegyetlenül bánt.
- Nem szabad csúnyán beszélni! – szóltam a férfira.
- Sekai… - nézett rám Motoko, aki mögöttem keresett menedéket apja elől.
- Mit pattogsz?! – nézett le rám a férfi gyilkolni kész tekintettel. – kezét emelte, s mikor már lendítette, a pofon nem rajtam csattant.
Kinyitottam szemeimet. Fekete hosszú haj. Csak ennyit láttam hirtelen. Majd tudatosult bennem. Motoko elém állt.
- Tsz… Irány haza. Anyád a kórházban lesz ma is. – indult ezzel a lány apja, de a játszótér bejáratánál még megállt.
Motoko elé léptem. Fehér arca piroslott a pofontól. Megsimogattam. – Minek ugrálsz…?!
- Gyerünk már! – siettette apja.
Motoko könnyeivel küszködve felvette nyusziját a földről, intett még, majd apjához ment. Nyújtotta neki kezét, hogy megfogja, de ő inkább csak előre ment zsebre tett kezekkel. Motoko kulloghatott utána.
E kép láttán már nem volt kedvem ott maradni, így hazamentem. – Megjöttem. – csuktam be magam után az ajtót, majd kimentem a konyhába anyuhoz.
- Hol jártál fiatalúr? – nézett rám szelíden.
- Motokoval voltam a játszótéren. Képzeld, Motoko és én hintáztunk. Motoko leesett a hintáról, én odamentem hozzá megvigasztalni. Aztán megjelent a játszótéren az apukája. Kiabált már messziről Motokoval. Ő meg mögém bújt. És mondtam az apukájának, hogy így nem szabad beszélni, ahogyan azt ő tette. Erre fel akart pofozni, de… Motoko elém állt. És megütötte. – meséltem neki teljes beleéléssel.
- Sajnos van ilyen. – hallgatott el pár percig, míg elpakolt két tányért – De akkor mit keresel itt? – nézett rám – Véded, nem? Sipirc, most van szüksége rád, fiam! – mosolygott rám – Na menj szépen. – hessegetett el.
Bár nem értettem, de azért engedelmesen elindultam barátnőm házához. Becsöngettem.
Motoko nyitott ajtót – Sekai…?! Te… Mit…? – lepődött meg jelenlétemen.
- Jöttem, hogy támogassalak.
- Támogatni? – nézett rám értetlenül, de azért jobban kinyitotta az ajtót – Akkor…Gyere be.
Amikor bementem, még feszengve néztem a lányra. – Támogatlak, és védelek! – hadartam el, majd egy két másodperces ölelésbe zártam a lány törékeny testét, majd mosolyogva elhúzódzkodtam tőle. Most már megnyugodtam. De hogy ne tudja felhozni az iménti cselekedetemet, téma terelésébe kezdtem – Na? Játszunk valamit?
Ártatlan szemekkel nézett rám. Neki ez túl gyorsan jött, így csak pislogott rám. –Ühm.. – bólintott – Mit szeretnél?
- Mondjuk… - gondolkodtam el – Rajzolhatnánk. Mit szólsz?
- Rendben. Hozok ceruzákat és papírokat.
Pár pillanat alatt le is hozta emeleti szobájából a színes ceruzákat, és a lapokat. Letette a nappali asztalára, ahol én már helyet foglaltam. Mikor leült mellém szorosan közelebb ültem hozzá. Nem tudom miért. Talán csak hogy érezze, hogy mellette vagyok, és bármi történjék is, én vigyázni fogok rá.
- Te mit rajzolsz? – néztem rá mikor már majdnem kész volt a  rajzom.
Motoko megmutatta remekművét. A lapon egy lány volt egyszerű spárga pántos ruhában. Füleit pedig egy nyúl fülei helyettesítették.
- Ez egy Playboy? Apa újságán is ilyen van. – majd felmutattam neki az enyémet – Az enyém ilyen. – a rajz engem ábrázolt egy nálam sokkal nagyobb karddal a kezemben.
- Ez egy nyuszika hercegnő. – szipogta.
- Nyuszika hercegnő… Hogy nem jöttem rá?!
- Nem…? – szipogott tovább – Ezért… Ezért mást is rajzolok! – és már neki is látott.
- Hú, most aztán nagyon kiszúrtál velem. – hajoltam közelebb hozzá, úgy néztem a készülő rajzot.
A lapon megjelent ő, én, kerültek ránk ruhák, majd mellettünk egy asztal egy hatalmas emeletes tortával, felettünk két galamb szalaggal a csőrükkel, mögöttünk pedig az oltár.
- Ez mi ez?! – néztem nagy kerek szemekkel a rajzot.
- Ez itt én vagyok. Ez te vagy. Ez az esküvői tortánk. Itt pedig két galamb. – mutogatta lelkesen.
- Én nem veszlek el! – tiltakoztam hevesen, majd átgondoltam – Milyen ízű a torta?
- Epres. De azt mondtad, hogy megvédesz. És ahhoz el kell venned. Mert… Az… Akkor mellettem leszel örökre. És… Szeretném… - pislogott rám – És lesz egy fiunk. Erről jut eszembe. Ma jön az unokatesóm. Tudod, Yuuta! Ma lett egy éves. Itt maradsz játszani velünk? Mi leszünk a szülők, ő pedig a fiunk.
- Azt mondtam, hogy megvédelek, és nem azt, hogy elveszlek. De azért játszani itt maradok.
- De ez vele jár! – erősködött – Vagy… Nem szeretnél elvenni? – nézett rám szomorúan - Miért nem? – szeme sarkában könny buggyant ki – Megígérem neked, hogy én leszek Japán legszebb lánya! És kedves, aranyos leszek. Mindig melletted fogok állni, és szeretni foglak. – miközben beszélt, lenézett a rajzra. Arca egyre jobban vörösödött. Ahogy haja előre omlott, azt kezdte el birizgálni. – Le kéne vágatni. – gondolkodott hangosan. Ezzel hátrasöpörte, de haja súrolta az arcomat.
Ezt nem engedhettem szó nélkül. Megragadtam haját, és meghúztam neki – Nem fogod levágatni! - Nem mintha meg merte volna tenni. Amióta megnézte velem azt a horrorfilmet, amiben az a nagy olló volt, még csak látni sem bírja az ollókat – Ha levágatod… Soha nem lesz aki elvesz! – ijesztgettem, hátha ettől majd meggondolja magát.
- Még te sem…? – nézett rám ártatlan szemekkel, majd vissza a földre – De úgysem vágatnám le. Az olló…
- Iiiigen, az olló levágja a fejedet! És ha levágatod, én sem veszlek el. A barátok amúgy sem veszik el egymást. – húztam ki magamat büszkén, amiért ilyen okosat mondtam.
- Akkor… Ne legyünk barátok. – vetette fel az ötletet.
Erre azonban már nem tudtam válaszolni. Csöngettek, majd egy nő rontott be az ajtón. Miniszoknya, egy kiló smink, napszemüveg, és hangosan kopogó magas sarkú volt rajta. Kezében egy fiúcska volt. Lefektette a kanapéra, majd felénk fordult.
- Motoko drága, hozd be kérlek a cuccokat a kocsiból. Én megyek, meglátogatom az anyádat. – ezzel kiviharzott az ajtón, amin bejött.
Motoko rám nézett – Segítesz?
- Aha, persze. – mentem ki vele a kocsihoz, majd amit tudtam mindet fogtam, és bevittem a házba. Volt ott minden. Plüss állat, pelenka, váltó ruha a kicsinek, és minden más fontos kellék. Motokonak semmit se kellett vinnie. Nekem az is elég volt, hogy az ajtókat nyitotta és zárta utánam.
Miután elrendeztük unokatestvére dolgait, odalépett hozzá, és őt nézte.
- Fúj, büdös. – fogta be orrát – Megyek, megfürdetem. – ezzel fogta az alvó Yuutát és bevitte a fürdőbe. Már sokszor látta ahogy keresztanyja tisztába tette, és még csinálta is néha helyette, így tudta nagyon jól, hogy mit is kell ilyenkor tennie. – Noss akkor játszunk? – kérdezte mikor már végzett. Yuuta még mindig aludt. Ezt kevesen tudják utána csinálni.
Odamentem a kanapéhoz, ahova lefektette Motoko a fiút. A háttámlán könyököltem, és úgy néztem le rá. - Nézd, felébresztetted!
Igazam volt. Yuuta lassan kinyitotta nagy barna szemeit. Pislogott párat, majd Motoko felé fordult, és elkezdett neki gügyögni.
- Nézd! Téged néz! De aranyos! Vajon mit mondhatott?
- Nem tudom. – pirult el, majd felvette ismét – Nyuszifül anyu szeme fénye. Szép baba vagy. Igen, nagyon szép. – adott neki puszit – És nézd, ott van apucid. – fordította felém Yuut – Őt is szeretjük.
Nem értettem hirtelen, hogy miért lennék én az apja, de aztán eszembe jutott, hogy ez csak egy játék. – Igen, itt a nagy és erős apukád! – mentem bele a játékba.
- Erős…? Bátor…? – nézett rám életunt arccal.
Yuuta rám nézett. Felém nyúlkált, és gügyögött egy sort nekem is.
- Szeret engem. – húztam ki büszkén a mellkasomat.
Motokora rájött a depressziós hajlam. Elszontyolodott. – Engem senki se szeret.
- Ugyan már Motoko! Téged is szeret, hisz én is szeretlek. – egy kis időbe tellt mire feldolgoztam, hogy mit is mondtam neki. Épp ezért fordultam el, hogy ne vegye észre piros arcomat.
Mind ez hiába volt. Meg se hallotta. Persze, már hozzá kellett volna szoknom.
Nem telt el sok idő, de már hangulata megváltozott – Csinálok ebédet. – ezzel előkapott két műanyag tányért miután Yuu-tát leültette a kanapéra. – Jó étvágyat drágám. – hajolt be elém. Szemeit lehunyta, és csücsörített. Egy puszit akart adni.
Én azonban elhajoltam előle. – Jó étvágyat neked is. – kanalaztam, mintha az üres tányérban finom leves lenne – Hm, kicsit sótlan. – piszkáltam, ne hogy már jó napja legyen.
- Te…Te…Te félkegyelmű! – Ezért kérek kettő puszit. – tartotta még arcát is, hogy megkaphassa béka díját.
- Azt lesheted! – duzzogtam. Motoko azonban nem adta fel, még mindig tartotta nekem az arcát. Hamar túl akartam esni az egészen, így gyorsan megadtam neki a két puszi tartozásomat.
Motoko elpirult – Sekai… Én… A… Feleséged leszek! – nézett rám csillogó szemeivel.
- Nem! Nem leszel! Ne élj vissza a puszijaimmal! Többet nem is adok!
- De én kérek!
Az a nap gyorsan eltelt. Sokat játszottunk Yuutával, és néha összezörrentem Motokoval. De az már csak átlagos volt. Még sötétedés előtt hazamentem.
Másnap labdával a hónom alatt indultam el a barátaimhoz játszani a parkba.
- Sekai! – hallottam a mögöttem felcsendülő hangot.
Megálltam, és arra fordultam. Motoko volt az. Nyusziját szorongatva szaladt oda hozzám.
- Sekai, jöttél játszani velem?
- Szia Motoko. Ne haragudj, de ma nem tudunk játszani. Focizni megyek a srácokkal. – mutattam a már rám váró fiú csoportra – De nézheted, ha akarod.
- Én is játszhatok? – csillantak fel szemei.
Hátranéztem a többiekre, akik erősen rugdosták a tőlem elkobzott labdát. – Nem. – hangzott a válaszom.
- De… Miért…? – nézett rám ártatlan szemekkel.
Válaszolni már nem tudtam. Hallottam, hogy egy lány kiálltja a nevemet, majd éreztem közelségét. A nyakamba ugrott. Egy szőke, smaragd zöld szemű fiús lány volt. Hanahnak hívták. Ha tehette, folyton velem akart lenni.
– Gyere játszani, már mindenki minket vár! – ezzel megfogta a csuklómat, és elindult a fiúk felé a kíséretemben.
- Én is! – indult neki Motoko erősködve. Reagálni se tudtam, de már be is állt játszani ő is.
Motoko sose volt jó a labdajátékokban. De még ha jó is lett volna, túl törékeny ahhoz, hogy túléljen egy igazi fiúk közti meccset. Ezért nem akartam, hogy játsszon.
- Na nem! Motoko, te nem játszhatsz! Ez nem neked való. Állj ki! Lányoknak tilos.
- De Hanah is játszik! Neki szabad? Ez…
Hanah elengedte a kezemet. Kivette a labdát a fiú kezéből, aki épp a jelenetet nézte. Letette a földre, majd belerúgott. A labda célt ért. Nagy erővel Motoko fején landolt – Nesze neked!
A lányt a labda támadása hirtelen érte, így fenekére esett. Szemeiben könnyek gyülemlettek. Azt, hogy mi történt fel se tudta fogni. Csak a fájdalmat érezte a fején.
Még mielőtt elkezdett volna sírni, elé léptem. – Látod? Ezért mondtam, hogy ne játssz. Olyan kis béna vagy. Miért nem tudsz a fenekeden maradni? – segítettem fel – Igazán vigyázhatnál magadra. – poroltam le ruháját – De ha ez nem megy… - vettem fel neki a földről a leejtett plüss nyusziját – Akkor sem kell mitől tartanod. Mert ha felnövök… - éreztem, hogy arcom egyre forróbb – Ígérem, hogy megvédelek mindentől. – lenéztem a földre – És ha eléggé fel leszek készülve rá, akkor… - felnéztem szemeibe – Megígérem neked, hogy elveszlek feleségül. És örökre veled maradok.
Ki gondolta volna, hogy Motoko egyszer tényleg be fogja tartani minden egyes ígéretét. Persze vannak kivetni valók. De az, hogy a feleségem lesz, most már tudom, hogy biztos. Elvégre már akkor is szerettem. Jobban kötődtem hozzá, mint bárki máshoz. A barátságunk pedig lassan átalakult szerelemmé úgy, hogy azt észre sem vettük.