Egy lassan huszadik életévét betöltő fiatal lánynak már nem lehetett újat mutatni. Főleg nem nyáron. Mindig ugyan az volt. Strand, családdal kirándulás, unalom otthon. Sokszor voltam már strandon, de a nyaralás odébb volt még. Az a nyár a legjobb, amit a barátaimmal tölthetek. – Véleményem szerint. - Ővelük jól el tudok beszélgetni, és hülyéskedni. Azon a nyáron egy budapesti barátnőmet boldogítottam, aki fiatalabb volt nálam, és sajnos elég sokszor az agyára is mentem. De én így szerettem, ahogy valószínűleg ő is engem. – Valójában ő is olyan dinka volt mint én, csak ő a komorabbik fajtába tartozott.
Mivel a vonat nekem ingyenes, így én mentem fel hozzá. Már kora hajnalban ébren voltam, hogy időben elkészüljek, és még a vonatot is elérjem.

A vonat persze késett öt percet, de végül Szegedről Kecskemétre érkezett. Két órás hosszú utazás után végre elértem a célállomást.

„- Nekem tényleg csak az út vége számít. Hogy közben mi történik, min kell keresztül mennem, vagyis a kanyarok, ösvények, mellékutak, buktatók vajmi kevéssé rendítenek meg. Hiszen minden útnak vannak buktatói, a kérdés csupán az, milyen gyorsan tudunk felállni, ha elbuktunk menet közben.”

Olvastam még el az utolsó mondatot a könyvben, amit unaloműzés képen vittem magammal. Alyson Noel írta. Imádtam az írót, mert mindig is olyan mélyrehatóan tudott fogalmazni. Nem lehet őt nem szeretni.

Ami azt illeti, ez a mondat annyira igaz volt rám is. Teljesen együtt tudtam érezni a könyvben lévő szereplővel. Barátnőm, Keiko jutott róla eszembe. Sokszor vitáztunk. És amikor ezt olvastam, nem voltunk a legjobban. De gyorsan túltettem magamat rajta. Elvégre nem mutatott megbánást azért, amit tett. Én akkor miért bánkodnék?

Ahogy leszálltam a vonatról, reflexszerűen barátnőmet, Masikát kerestem a tömegben. Hiába néztem jobbra, majd ballra, sehol se láttam. Szomorúan a cipőmet kezdtem bámulni. - Mindig ezt csinálja. – háborogtam magamban. Telefonomért nyúltam, majd felhívtam. Mikor felvette, megtudtam, hogy a metrón van – ahol amúgy nem nagyon lehetett kivenni a szavait, és vagy ötször rákérdeztem mindenre – szóval hamarosan megérkezik. Eltettem a telót, majd leültem egy hozzám közel eső padra, és olvastam tovább.

A könyvben a főszereplő lány épp megtudta, hogy állítólagos szerelme megcsalta. Ezt persze egy másik lánytól kellett megtudnia, amitől ő teljesen depresszióba esett. Mégis ahogy átgondolta a dolgokat, rájött, hogy felesleges szomorkodnia, elvégre ha megcsalta, akkor nem volt elég jó ahhoz, hogy a barátjának vallja őt.

Közben azon gondolkodtam, hogy hogyan is horkoljam le a fejét, amiért nem tudott időben elém jönni.

Mikor megérkezett immáron tíz perces késéssel, odaszökdeltem hozzá, és megálltam előtte. Magasabb volt nálam, így fel kellett néznem rá. Rögtön elszállt a haragom – mint mindig – ami amúgy is csak az első öt percben maradt meg bennem. A maradék időt azzal töltöttem, hogy aggódni kezdtem érte. „Vajon hol van? Mi tart neki idáig? Muszáj mindig ezt csinálnia?” Bár elmondása szerint én még egy szót se szólhatok, mert az egyik barátnője annak idején két órát várt rá egyszer.

Köszöntöttük egymást, majd elindultunk a vidámparkba, ahova eredetileg tartottunk. Út közben beszélgettünk. Néha meg kellett állnunk egy-egy butik kirakata előtt, mert nem bírtam magammal és divattervezői ösztöneimmel, így csodálni kezdtem az ott lévő ruhákat, cipőket, és kiegészítőket.

Masi persze ezt nem tűrte, és egy „Gyere már!” mondat kíséretében tovahúzott a karomnál fogva.

Én meg védekezés képen dadoghattam: „De-de… De olyan jól néz ki! Akaroom!” – nyüszögtem miközben vissza-visszanéztem a butikra.

Néha azért neki is megállt a szeme. Igaz neki fiúk fenekén. Mindig azon olvadozott. Kereste a kis ukéit, meg seméit. Én meg helyeseltem, hogy „Óóóóó de helyes!” De persze csak akkor, ha láttam benne egy kis Tex-Julcsi – félreértés ne essék belőle, „Julcsi” valójában fiú, csak mi hívjuk így – hasonlóságot. A két fiú egy-egy karakterünk volt egy szerepjátékból, akikért élt-halt kicsi szívünk.

Szóval, ahogy folytattuk utunkat a vidámparkba, megtaláltuk a karaktereinket élő személyként. Egy vörös, barna szemű alacsony cukiság, aki macskás jellemmel bírt. Ő lett volna „Julcsi”, aki amúgy eredeti nevén a „Jurij” névre hallgat. A másik egy magas, kidolgozott testű szőke-barna kombináció volt. Kizárásos alapon ő volt Tex.

Olyan aranyosak voltak együtt. Kézen fogva sétáltak, és néha a magas odahúzta magához párját egy-egy csókért, aki készségesen engedte is ezt neki.

Amint Masika kiszúrta őket, és mind a ketten odanéztünk, egyszerre sóhajtottunk fel: „Óóóóó! Hát nem érdekesek?” Ez amúgy azért furcsa, mert én annak idején nem voltam jóba a yaoival. Sőt. Most mégis így reagálok egy ilyen jelenetre ami másoknak talán „undorító”. Hova fajulhat még az én kicsi Világom?!

Amikor már eleget élveztük az általuk nyújtott látványt, odébb csoszogtunk, hogy fel is ülhessünk valamire.

Délután háromig sorra ültünk fel a vadabbnál vadabb gépezetekre. Aztán elérkezett az idő az induláshoz.

Visszaindulva a Nyugatiba megakadt a szemem egy fiún. Ázsiai volt. Ébenfekete haját megcsillantotta a napfény. Ahogy felé mentünk, láttuk hideg kék szemeit. Jóképű volt, és annyira lágy arcvonásai voltak, hogy egyből el tudtam volna olvadni tőle.

Masikához fordultam, és kérdőn néztem rá

– Masi, szerinted az a fiú nem Sekai?

Köztudott, hogy Sekai egy japán rapper, akiért én is oda vagyok, és Masi is. – Csúnya lenne ha nem, hisz ő mutatta meg az első számát nekem, ami egyből megtetszett.

Masika hunyorgott egy sort. Ujjai állán pihentek. Szinte láttam, ahogy kattog az agya. Kis idő múlva pedig mutató ujjával a fiúra mutatott – Tényleg hasonlít rá. Lehet, hogy ő az. – bólogatott helyeslően.

Egyből felragyogott az arcom, és fülig érő mosollyal megragadtam barátnőm kezét, és a fiúhoz húztam „Nézzük meg közelebbről.” szlogen gyanánt.

A fiú épp egy vele egy idős szintén japán származású lánnyal beszélgetett. Neki is feketehaja volt, de a szemével volt valami furcsa. Lila szemeivel ránk nézett, mint közelgő egyedekre.

Megálltam a fiú mögött, és megkocogtattam a vállát.

Ő felénk fordult.

Egyből áthasított a felismerés szikrája, és pirulva vinnyogni kezdtem. „Víííííííííííí!” Még mielőtt el nem olvadtam volna álló helyemben, rávetettem magam, és szorosan megöleltem.

Nem csak ő, de barátnője, és Masika is hülyén néztek rám. Mint akik még sosem láttak rajongót.

Masi megragadta a grabancomat, és hátrahúzott, hogy engedjem el kedvenc külföldi sztárunkat.

Sekainak lassan leesett a tantusz, hogy felismerték. Aranyosan mosolygott ránk.

- Ezt most miért csináltad? – fujjogtam Masira – Olyan jó volt ölelni. – ábrándoztam.

- Szegényt csak így letámadni nem szép dolog! – koppintott egy kicsit a fejemre.

- Aucs! – kaptam fejemre, majd a rapperre néztem – Áj em Sekai fan! – nyögtem ki a „nagy” angol tudásommal.

- Mi van? – értetlenkedett Masi – Az „ Ájm Sekai fan!”

- Jól van na, németes vagyok! – pirultam el szégyenemben, miközben azon puffogtam, hogy sikerült leégetnem magamat.

Sekai csak aranyosan elmosolyodott, és angolra vette a formát - >>Adjak a legnagyobb magyar rajongóimnak egy autógrammot?<<

Én persze semmit nem értettem, de a „magyar” és az „autogram” szót egyből. De azért a biztonság kedvéért Masira néztem.

Masi, aki szintén németes volt, többet tudott angolul, mint én – Azt kérdezte, hogy adjon-e autogramot.

Kaptam a lehetőségen. Táskámhoz nyúltam amiből kivettem egy tollat, és lapokat, amiket szerepjátékhoz vittem. Mindig viszek, ha találkozok Masival, mert tudom, hogy rá tudom venni, hogy folytassuk, vagy legalább egy MSN RPG-től független sztorit lejátszunk, ha találkozunk.

Odanyújtottam Sekainak, és amíg ő nagy betűkkel aláírta a lapot, én a bérlettokomat kerestem, amiben volt egy kép Sekairól. A bérlettokomban több pakk volt, így sok minden belefért köztük a kedvenceimről készült képeim. Mint pl. a barátnőm Keiko, Orlando Bloom, és persze Sekai.

Kivettem a képet, és odanyújtottam neki.

Sekai elmosolyodott, és készségesen aláírta nekem.

Hát igen. Ez volt életem legjobb napja. Csillogó szemekkel néztem az aláírt papírokat, majd a szívemhez húztam őket.

- Na gyere, megy a vonatod. – húzott el Masi tőlük.

Én még kábultan integettem, és vissza-vissza néztem Sekaira, de mikor az állomásra értem, még akkor is a fellegekben jártam. Nagy becsben szorongattam az aláírt lapokat.

Egész végig azon viccelődtünk, hogy milyen szerencsések vagyunk, és hogy már csak egy Jinnek és egy Orlandonak kellene betoppannia Budapestre, hogy minket boldogíthasson egy vagy kettő autogrammal. Vagy netán többel. (Hehehe.)

A hangosbemondó bemondta, hogy a vonatom lassan megérkezik. Megkerestük a vágányt, ahonnan majd indulni fog.

Az utolsó pillanatokban elbúcsúztam Masitól, akit már agyilag sikerült lefárasztanom a folytonos pattogásommal, amit az izgalom hozott ki belőlem.

A vonaton még mindig a dedikált képet néztem, és mikor anyát felhívtam, hogy jöjjön ki elém, ez volt az első amit elmeséltem neki.

Beszélgetésünk után folytattam a könyv olvasását. Annyira jó volt, hogy nem tudtam letenni. Egészen addig, amíg Kecskeétre nem értünk. Már a végén tartottam. Végül a lány megtalálta a nagy Őt. Aki nem csalta meg, és tényleg azért szerette aki, és nem azért, mert egy gazdag család sarja. Nagyon szép könyv volt.

Hazaérve bevetődtem a gép elé, és miközben Masival szerepeztem – és a napi perverz gondolatokat levezettem a karakteremen – addig egész végig Sekai számain, és a róla készült képeken olvadoztam, és azon gondolkodtam milyen szerencsés is vagyok. Nem mindenkinek adódik meg a lehetőség, hogy a kedvenc sztárja autógrammot adjon neki, és ne küldte vvolna el magától, ha megölelné őt egy vad idegen.