Aqene pokla
Pokoli Példázat
† H A R A G †
A Világegyetemben egy új bolygó készült születni. Kisebb volt, mint a többi, viszont a csillagoknál nagyobbnak bizonyult.
Istent bár nem látjuk, ott van mindenhol. Épp egy bolygón dolgozott.
Megalkotta a gravitációt. Erőfeszítésekkor verejtéke a bolygó felszínére csöppent. Annyi gyűlt össze, hogy végül az egészet ellepte. Túl egyszínű volt a felület. Az Úr annyira mérges lett saját magára, hogy felszínére csapott. Néhány helyen a víz alatti föld megrepedt, majd a víz felszínére emelkedett. Apró szigetek keletkeztek. A szigeteken azonban semmi sem volt. Csak homokból és kőből álltak. Ekkor Isten úgy döntött, hogy életet ad újonnan alkotott bolygójának. Rálehelt a labda alakú felületre. Több kilométeres felületen láthatatlan burok vette körül területét. Így jött létre az oxigén, aminek segítségével különböző növényeket tudott elültetni. Fákat, bokrokat, és virágokat. Nevet adott gyönyörű bolygójának, ami a Föld nevet kapta. Az Úrnak azonban ez még mindig nem volt elég. Azt akarta, hogy e bolygó élettel legyen teli. Madaraknak, és különböző állatoknak adott életet. De nem lehet mindig ott, hogy gondozza gyönyörű növényeit, és állatait. Egy olyan lényt kellett tehát megalkotnia, aki odaadóan gondoskodik róluk. Ez a lény az ember lett.
Isten homokból megteremtette az embert. Egy férfit, ahogyan ma ismerik. Ádámnak hívták. Azonban Ádám hamar egyedül kezdte érezni magát. Az Úr megsajnálta, és bordájából nőtt teremtett belőle, kinek neve Éva volt. E két palánta egymást hamar megtalálta. Az Édenben, vagy ahogyan mások nevezik, Paradicsomban bár minden megadatott nekik, mégis a nő kíváncsisága végett bűnbe estek. El kellett hogy hagyják a Paradicsomot.
Ádám és Éva utódai végül ellepték a Föld felületét.
Az emberek békességben éltek. Boldogok voltak, és minden nap dicsérték az Urat, aki napokat töltött közöttük hol állat bőrében, hol felvette egy ember képét. Legkedveltebb álruhája azonban a szél volt, ami végig suhant egész birodalmán. Hallotta az emberek dicséreteit, és láthatta örömüket.
Boldogsággal kellett volna eltöltenie e látvány. Az Úr mégis elszomorodva tért vissza igaz birtokára, a Mennyre. Arcát könnyek lepték el.
- Mi a baj jóságos uram? – kérdezték egyre csak az angyalok.
Az angyalok hiedelmekkel ellentétben nem úgy néztek ki, mint mi, halandó emberek. Testük gomolygó felhőből állt össze, amit a szél alakított át minden percben.
- Az embereket nézve ráeszméltem, hogy irántam való szeretetük azért létezik, mert nem ismernek mást. Szabad akaratot kell adnom nekik, hogy eldönthessék tényleg engem választanak-e. Ha egyszer azt mondja: „Szeretem az Urat”, tudjam, hogy azért mondja, mert tényleg így döntött. De ahhoz, hogy ez így lehessen – állt fel aranyozott trónjáról – egyikkőtöknek ellenkeznie kell Velem.
Az angyalok elhallgattak. Csendben figyelték teremtőjüket.
- Hát ki lesz az, aki félre dobná irántam való szeretetét, és szembe szállna velem? – körbejárta a Menny birtokát, végig angyalai tekintetét fürkészve.
Bárki előtt is állt meg, az elfordította az Úrról a tekintetét. Egyikőjük, sem mert szemébe nézni, vagy megszólalni.
Így hát Isten megállt egyikőjük előtt – Megtennéd ezt értem? – kérdezte.
Az angyal tekintete az alatta lévő Földre szegeződött. Nézte, ahogy az emberek vígan végzik dolgukat, mit sem sejtve az Úr tervéről.
- Ki szállna velem szembe a kedvemért? – fordult újra minden alattvalójához.
Bárkihez is fordult, az angyaloknak minduntalan egy volt a válaszuk.
- Ó ne, Uram! Ne kérd ezt tőlem! – fordították el könnyes arcukat róla szégyenkezve.
Túlságosan szerették az Urat, vagy csak a körülötte lévő jóságot, a tiszteletet.
Isten elszomorodott alattvalóinak viselkedése láttán. Elszomorodva visszaült trónjára. Szomorúságában könnyekre fakadt. Ki lehetne az, aki ellenszegül vele? Aki megpróbálná az embereket átállítani a gonosz oldalra? Ki lenne az, aki rávehetné az embereket, hogy saját akaratukból szeressék őt?
Az angyalok nem szóltak egy szót sem, csak szomorkodva nézték könnyekkel küszködő urukat és parancsolójukat.
A Menny birtokát aranyló fényesség töltötte be, ami csak egyre fényesebb lett. Olyan fényes, akár a Nap reggeli sugara. A csillagként ragyogó fény megállapodott az Úr előtt.
- Hát te vagy az? – nézett fel a fénybe.
Legkedvesebb teremtménye volt az. Ő is egy angyal volt. Egy arkangyal. Mind közül a legjószívűbb, akinek a szíve, mint a szín tiszta arany volt. Ő volt az, aki a Lucifer névre hallgatott.
Lucifer nem szólt, csak az Úr lábai elé gomolygott – Ha más nem vállalja, Uram, kérlek had legyek én az, aki ellen szegül veled, és csábításba kísértsem a gyarló embereket akaratod szerint.
- Hát tényleg nem lenne más, aki megtenné ezt Értem? – kérdezte fennhangon Isten – El kell, hogy veszítselek örökre?!
Kérdésére választ nem kapott. A többi angyal csak a bátor és szeretett Lucifert nézték.
Lucifer beletörődött sorsába. Tudta mit vállal azzal, hogy az Úrnak elfogadja a kihívását. Nem csak az embereket kell kísértésbe ejtenie, de az eddig oly szeretett otthonát is el kellett hagynia.
Az Úr felállt és a többi angyalhoz fordult – Lucifer hagyd el a Menny kapuit. Többé vissza nem térhetsz. Angyalok, ti, akik oly nagyon szeretitek Lucifert, többé nem kereshetitek társaságát. Aki hozzá szól, az ő sorsára jut.
Az angyalok hallgattak, és bólogattak az Úr szavait hallván.
- Hogy könnyítsem szenvedésed, még teljesítem egy kívánságodat.
Lucifer csak hallgatott egy darabon, majd szóra nyitotta ajkait – Szeretném, hogy amint egy ember elfordul tőlem, és hozzád, Istenhez imádkozik, engedd meg nekem, hogy feljöjjek ide, a Menny kapuja elé, és csak egy órahosszára had hallgassam meg testvéreim énekét. – sütötte le szemeit.
Az Úr méregetvén tekintetét hallgatott. Végül beleegyezően bólintott – Hát jól van.
Lucifer szemeit behunyva várta az ítélet végrehajtását. Fénye lassan kigyúlt. Alatta megnyílt a Menny, ő pedig zuhanni kezdett könnyed teste ellenére akár egy tóba dobott kavics.
Amint leért a Földre, könnyed teste nehézzé vált. Felhő alakja emberivé alakult át. Férfi testét - amit még a leggyönyörűbb is megirigyelhetett volna – csak egy ponyva takarta.
- Hogyan tudnám elérni, hogy az emberek rosszat cselekedjenek? – gondolkodott hangosan Lucifer, de mind hiába. Ahhoz, hogy megfejtse az emberi létet, először el kellett sajátítania a szokásaikat.
Így hát Lucifer éjt-nappalát téve igyekezett elsajátítani az emberi szokásokat. Meg tanult a nyelvükön beszélni, tudott már járni, és a finom kézmozgásokat is elsajátította.
Lucifer egy közeli városba látogatott el. Kíváncsi volt, hogyan is tudja alkalmazni a tanultakat.
A városban nyüzsgött a sok ember. Mindenki dolgozott, kereste a kenyerét.
„Lássunk akkor hozzá.” Ezzel az elhatározással a hozzá legközelebb álló emberhez fordult. – Mondd csak, te minek örülnél a legjobban? – kérdezte tőle kedvességgel a hangjában.
- Hogy én? –kérdezett vissza a férfi. Elgondolkodott a válaszán, mielőtt kimondta volna – Ha kevesebb lenne a munka. Nem kellene minden nap dolgoznom. Az jó lenne.
- Hát mért nem pihensz le kicsit? Fáradtnak tűnsz.
- Azt nem tehetem meg. Akkor nem fizetnének meg.
- Nem fogják megtudni. – erősködött Lucifer – Majd én fedezlek.
A férfi ismét gondolkodóba esett, majd bólintott, és megállapodásuk jeléül kezet ráztak. A férfi tehát elment aludni.
Lucifer melle dagadt a büszkeségtől. Megtörtént hát az első alkalom, hogy rávett egy embert, essen bűnbe. Perszenem tartotta helyesnek, de az Úr kérésének eleget akart tenni. Nem akart csalódást okozni urának és parancsolójának.
A turpisságra nem jött rá senki, csak napokkal később, amikor már rendszeresen eljátszotta ezt a férfi, Lucifer azonban nem mozdította érte kisujját se. Nem fedezte a férfit, ahogyan az a megállapodásukkor szólt.
A gazda mérgében becsukatta a férfit öt éjszakára étlen szomjan, hogy okuljon belőle ő, és a többi ember.
Egy új érzelem fogalmazódott meg az emberekben. A méreg és a düh együttes ereje, a harag. Egyre sűrűbben követték el a szabályok megszegését az emberek Lucifernek köszönhetően.
Lucifernek rá kellett döbbennie, hogy az ember igen gyönge teremtés. A Mennyből olyan tökéletesnek tűntek. Azonban így, hogy közelebbről megismerhette e fajt, rájött, közelről sem azok. Igen könnyen befolyásolhatóak. Kísérletezett velük. Akiknek már elrontotta ártatlanságukat, a jó irányba nehéz volt visszaállítani őket. Azonban minden embert könnyedén lehetett a rossz felé irányítani.
Évszázadokig kísértette az emberiséget a bűnbe, míg végül neki már nem kellett semmit sem tennie ez ügy érdekében, hiszen egymást rángatták bele.
És hogy mi történt az Úrral való fogadalommal?
Voltak emberek, akik végül megbánták tetteiket, és visszatértek a jó útra. Ilyenkor ő meghallgathatta a Menny kapujában testvérei énekét. Ám ezek az emberek végül mégis visszatértek rövid időn belül a gonosz oldalra.
Történt egyszer azonban, hogy az Úr megfeledkezett ígéretéről.
Hiába tért meg egy korábban gyarló ember, Luciferért nem küldetett, hogy a kapukban meghallgathassa az angyalok énekét.
Az angyaloknak nincsenek érzelmei. Nem tudják mit jelent az öröm, a bánat, a keserűség, és a méreg. De Lucifer már annyi időt töltött emberek közt, hogy nem csak szokásait vette át, de érzelmeik is rá ragadtak, akár a padlóra a kosz.
Mérges volt, hogy Isten elfeledte ígéretét. Dühös volt magára, amiért hitte, hogy ura mind végig betartja szavát. Haragudott mindenre, és mindenkire, de legfőbbképpen az Úrra. Nem tudta elviselni e kínt, mit érzett, így mélyen a Föld mélyébe fészkelt.
Eltökélte, hogy amiért az Úr elárulta, ő a bűnös embereknek kialakít egy helyet. Egy helyet, ami olyan, mint a Menny. Ahol az emberek lelkei élhetnek testük halála után. Azonban ez a hely semmiféle képen sem lehet olyan jó, mint a fenti birodalom.
Hatalmas barlangot alakított ki, ahol lángcsóvák csaptak fel. A barlangban termeket állított, ahol a lelkeket kínozhatta – életében elkövetett bűnöknek megfelelően - az idők végezetéig.
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” áll a barlang bejáratára vésve. Ha engedted, hogy Lucifer téged is elcsábítson, legyen az bármilyen kicsike bűn is, halálod után láthatod a vérével kifestett vésést.
|