Az iskolában, ahova járok ha azt mondják, hogy keresnek egy jóképű, fekete hajú, kék szemű fiút, azonnal tudják, hogy kit keresnek. Engem, azaz Sekai Eijut. Egy átlagos, hétköznapi srác vagyok, aki csak a zenének él. Engedjétek meg, hogy meséljek magamról pár dolgot.
Először is: tizenhét éves vagyok, és japán származású. A szülőföldem Tokio.Egy helyi iskolába járok. Jelenleg harmad éves tanuló vagyok. Imádom a családomat. A szüleim derék, dolgos emberek. Nem lehet őket nem szeretni. Mindketten egy gyárban dolgoznak. Itt is ismerkedtek meg. Talán azért szeretik ezt az állást. Nem keresnek sokat, szóval nem mondhatom el azt, hogy jó körülmények között nőttem fel. Néha még ennivalóra sem futotta. Most azonban már egyre jobb sorsunk van. Ezt az apámnak köszönhetem, akivel majdnem minden este leültünk, és beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Mindent tőle tanultam, és tudok. Meg persze az iskoláknak, ahová jártam. A jobb sorsot a zenének is köszönhetem. Mindig is szerettem énekelni. Tudásomat mindig a legjobb, és egyben az egyetlen barátomnak, Motokonak mutattam meg.
Motoko pár hónappal fiatalabb nálam. Ő egy kedves lány. Az emberek azonban furcsának találják. Talán azért, mert nem elég, hogy sápadt, még természetes combig érő fekete haja mellé még sötét, szintén fekete színű ruhákban jár. Az emberek félnek tőle. És nem ez miatt a "fekete hercegnő" stílus miatt. Inkább a lila szemei miatt. Igen, jól olvassátok. Lila. Így született, nem tehet róla. Az orvosok hormonhibára gyanakodnak. Bármostanában egyre jobban elfogadják.Azt hiszik, hogy színes kontaklencsét hord. Motoko élete sem a legjobb. Az anyja hat éves kora a kórházban él. Halálos beteg, így minden nap küzd az életéért. Az apja pedig munkanélküli. Szégyelli az otthonát, és minden mást, ami vele kapcsolatos.
Mellesleg őt már pólyás kora óta ismerem. Amióta kikerült a kórházból, az első az volt édesanyjának, hogy bemutassa őt nekem, és a családomnak. Azóta folyton együtt vagyunk. Minden nap átjön hozzánk. A családom teljesen beépítette őt. Már szinte a kishúgomnak tekintjük. És néha úgy is viselkedik.
Mindketten ismerjük a másikat. Talán túlságosan is. Ismerjük a gyengepontjait a másiknak, és azt is, hogy mit szeret. Vagy hogy milyen az ízlése.
Ezt egy példával mutatnám be. Motoko például tudja rólam, hogy attól félek a legjobban, hogy egyedül maradok. Egyszer ugyanis majdnem elvesztettek a szüleim. Akkor féltem életemben a legjobban. Motoko tehtett róla. Öt éves volt. Elszaladt, amikor nem figyeltek a szüleim, ugyanis ránk volt bízva. Én persze utána eredtem. Megfogtam, és visszahúztam volna a szüleimhez, de nem találtam vissza. Bár ott volt velem, mégis egyedül éreztem magamat. Én pedig tudom azt, hogy Mo-chan azért nem vágatja le a haját, mert fél az ollóktól. Hogy miért? Erre a válasz igen egyszerű. Én tehetek róla. Még csak hat évesek voltunk, mikor a szüleink magunkra hagytak egy kicsit Mo-chan anyjának állapota miatt. Nálunk voltunk. Ültünk a televízió előtt, és unatkoztunk. Betettem unalom űzés képpen egy filmet a lejátszóba. Épp egy horror került a kezembe. Nem volt valami szívderítő a látvány. Rögtön az elején egy ollóval levágták az egyik szereplőnek a fejét. Ettől a perctől kezdve fél az ollóktól. Ezért is nem vágatta le onnantól kezdve a haját. Nem mintha bánnám. Szerintem nagyon jól áll neki. Már el se tudnám képzelni rövid hajjal.
Motoko mindig is támogatott. Ha tehette egy közös ismerősünktől elkérte a videókamerát, és ha a könyvtárban volt, akkor feltette az internetre. Talán ezért is vagyok az iskolában olyan híres. Szoktamlátni, hogy olyan lányoknak is szokta mondogatni a linket, akik még csak ki nemállhatják, és folyton szekálják.