Ez a nap is ugyan olyan unalmasan kezdődött, mint a többi. Őszi nap, kellemes szellő, meleg napsütés.
Az osztályba beérve már nagy volt a nyüzsgés. Mondjuk ez engem nem izgatott. Ez csak a szokásos iskola előtti pletykálás. A helyemre mentem, és leültem Motoko mellé. Mo-channal nem csak osztály, de padtársak is voltuk. Akár csak általánosban.
- Szia. - köszöntem a lánynak.
Az ablakon nézett ki, így mikor megszólítottam, ijedtében kissé összerázkódott - Oh... - fordult felém - Szia. - szokásosan most is olyan életunt fejjel nézett rám, mint mindig. Nem is emlékszem már arra, hogy mikor mosolygott utoljára - Most bezzeg nem felejtesz el?!
- Tessék? - értetlenkedtem, majd kis gondolkodás után leesett - Hja, hogy a tegnapi?! Ne haragudj rám! - csak hogy ti is értsétek: Motoko nem érti a kémiát, ezért megígértem neki, hogy korrepetálom - Tegnapelőtt volt egy kis házibuli, és többet ittam a kelleténél. Ezért kiment teljesen a fejemből a tegnapi találkozásunk.
- Szóval házibuli... Legalább úgy rúgtál be, hogy felszedj egy lányt magad mellé? - húzta el száját mosoly gyanánt.
Mo-chan már csak ilyen. Gonosz! Nem érti meg, hogy nincs szüksége az életemnek nőkre. De ő akkor is csak erősködik az ilyenekkel. Nem szép dolog, de már megszoktam tőle.
- Nem. Nem hiányzik nekem egy nő a nyakamba! - morogtam.
- Pedig sokaknak tetszesz.
Pontosan. Ez az oka annak, hogy ennyire erőszakoskodik Mokoto is.
- Akkor is felejtős a téma. - sóhajtottam.
Ismét kinézett az ablakon. Közben előre omló haját csavarta ujjára - Tudod az a szerencséd, hogy Jurij ott volt.
- Jurij? Ki az a Jurij? - néztem rá.
- Tudod! Jurij Dejenka! Az új osztálytársunk Oroszországból.
Igaz is. Ebben az évben érkezett két új diák. De az egyik csak egy cserediák. Mindegy, a lényeg, hogy ő az egyik. Ezért nem emlékeztem rá, hogy ki is ő így hirtelen. Azt azért nem értem, hogy miért jött el Japánba a hazájából?! Lehet, hogy egy titkos kém?
- Mellesleg nagyon kedves. - folytatta - És készségesen segített nekem kémiából.
- Igazán? - vettem kezembe egy könyvet, jelezve, hogy nem érdekel - Az jó.
Jurijról amúgy is rossz pletykák szállingóznak a suliban. Azt mondják, hogy ő egy igazi nagy "ribanc". Azt azért nem értem, hogy egy fiú hogy lehet "ribanc", de ők tudják. Mellesleg tényleg fiú? Ez azért kérdéses, ugyanis eléggé lányos arca van. Nem, csak hülyülök. Tényleg fiú. Tesi óra előtt az öltözőbe meglestük. De attól még tény és való, hogy lányos a pofija.
- Igen, szóval ennyi a szerencséd. - bólogatott.
- Aha... - bújtam jobban a könyvbe.
Az osztály ajtaja nyitódott. Gesztenyebarna haj, csillogó barna szemek, komor, de mégis lányos arc. Az érkező Jurij Dejenka, akit az imént is említettem. Érdekes egy szerzet.
Mo-chan azonnal arra nézett. Már nem is törődött velem, táskájába nyúlt, és kivett egy biológia könyvet, majd egyedül hagyva a fiúhoz ment.
Felnéztem a könyvről, és az eseményeket figyeltem.
- Szia Jurij. - ült le a fiú padja előtt álló székre.
- Szia... ömm... - itt megakadt.
Ha egy fiú nem emlékszik a lány nevére, aki már bemutatkozott neki, és beszéltek, sőt, tanultak is, akkor az már egy rossz ómen. Úgy tűnik a fiúnak nem igazán szimpatikusabb Mo-chan. De ez ahogyan látom, a lányról nem mondható el.
- Motoko. - segítette ki.
- Ah, igen, Mo-chan! - mosolygott rá édesen - Bocsánat.
- Semmi baj, megesik. - nézte egy darabig a fiú arcát, majd a tárgyra tért - Tudod tegnap nagy segítség voltál. És mivel te él tanuló vagy, így megkérhetnélek rá, hogy segíts a biológiában is? - enyhe pír jelent meg az arcán.
Nem is tudtam, hogy Motoko el tud pirulni. Eddig még nem láttam ilyet.
- Persze. - vette el tőle a könyvet - Mit nem értesz?
Motokonak más se kellett, elkezdte sorolni. Én ezt nem mondom el, mert az órákba tellene. A lényeg, hogy az egész könyvet. Csak épp más sorrendben, mint ahogyan az le van oda írva.
Észre sem vettem, és Motoko helyét már el is foglalta valaki. Kezét a vállamra tette. - Hy. - hallatszott a kedves mély hang mellőlem.
Oldalra néztem. Szőke fürtök, csokoládé barna szemek, sexy aura. Nem lehet más, mint Tex Darwin, a cserediák. Ő Angliából érkezett ide. Ahhoz képest, hogy még csak nemrég jött Japánba, jól beszéli a nyelvünket. Pedig állítólag nem könnyű. - Szia. Mit akarsz? - néztem rá életunt arckifejezéssel.
- Hát így kell kezdened egy ilyen jó beszélgetést? - sértődött meg.
- Talán. - arckifejezésem továbbra sem változott.
- Inkább mosolyogj. - húzta fel számat mosolyra, ám mikor elengedte, továbbra is ugyan olyan maradt, mint eredetileg volt.
- MIT-A-KARSZ?! - tagoltam neki, hogy meg is értse, ha eddig nem tette volna meg.
- Semmit. - nézett Jurijék felé. Kis idő múlva megszólalt - Hát nem szép?
- Ki? Mi? - kapkodtam a fejemet, majd Texre néztem, és követtem a pillantását. Egyenesen Motokora nézett.
- Nem. Egyáltalán nem az!
- Ne szerénykedj. Tudom, hogy mit érzel iránta. - mosolyodott el gonoszul.
- Hogy mit érzek? - értetlenkedtem - Azt én is tudom. - sóhajtottam - Szimplán barátok vagyunk. - néztem ismét rá. De nehezen tudtam elszakadni Motoko látványától.
- Persze-persze. - vigyorgott rám.
- Nem hiszem, hogy gondolatolvasó lennél. - morogtam. Jelenleg a hangommal is gyilkolni tudtam volna, ha arról lett volna szó.
Szerencséjére a beszélgetést Motoko érkezése szakította félbe. Tex egy szó nélkül felállt, és átengedte neki a helyet, mire ő leült. - Meg is van beszélve. - tette le a könyvet a padra.
- Micsoda? - néztem rá érdekesen.
- Jurij suli után korrepetál biológiából a kávézóban.
- Korrepetál? - szólalt fel Tex - De hiszen azt én is megtudtam volna tenni! - fogta meg Mo-chan kezeit, és magához emelte. Szemei csak úgy csillogtak.
Ez érdekes. Eddig nem mutatott senki iránt sem érdeklődést. Most meg hirtelen Mo-chanra akar rástartolni? Vagy így akar féltékennyé tenni, hogy lépjek az ügy érdekében? Ha az utóbbi, az úgy sem fog bekövetkezni, szóval így járt!
Motoko elhúzta a kezeit Textől. - Sajnálom, de Jurij már bizonyított, hogy ő jó tanár. - majd felém fordult - Míg el nem felejtem: Van egy jó hírem számodra!
- Micsoda? - kíváncsiskodtam.
- Múltkor mikor elmentem a könyvtárba, felmentem a netre, és az első az volt, hogy a videóid alatti kommentárokat megnézzem. Mindenki rajong érted! - mesélte csillogó szemekkel.
- Ez nem újdonság. - vontam vállat.
- Igen, tudom, de volt ott egy srác, aki felőlem érdeklődött, mint személyes "menedzsered".
- És? - vontam fel szemöldökömet.
- És megadtam neki az elérhetőségemet. Mármint a telefon számomat. - egyre izgatottabbra váltott hangja.
- Aham. Ez természetes. - bólogattam.
- De még csak most jön a java! Egyszer... Vagyis tegnap felhívott egy ismeretlen szám. És nem az a srác volt az, hanem egy élő, valódi menedzser. - ezt úgy konferálta be, mintha már nem is léteznének ilyen foglalkozású emberek.
- Egy menedzser? - vontam fel másik szemöldökömet is - Mit akart tőled?
- Nem tőlem, hanem tőled! - húzta magához a könyvemet - Azt mondta, hogy szerinte tehetséges vagy. És érdeklődött irántad. - elővett egy tollat, és a menedzser számát felírta a könyv egyik oldalára.
- Héj! - kaptam el a könyvet. Nem szeretem amikor firkálnak bele. - Amúgy meg nem kell menedzser. Nem akarok híres lenni.
- Dehogynem, csak te még nem tudsz róla! - tudatosított róla.
- Miért akarnék az lenni?
- Mert gazdag leszel, a rajongóidat boldoggá teszed, ha láthatnak élőbe, és lesz egy csinos barátnőd is! Talán a rajongók közül az egyik. - kezdte sorolni.
Hát igen. Lehet, hogy így lenne, de ez nem az én álmom, hanem az övé. Kár is vele ezért balhézni, úgyis mindig "neki van igaza" ilyen téren.
- Majd - ha fagy - felhívom. - mosolyogtam rá nem túl barátságosan.
- Rendben. - nézett vissza a saját könyvére - Már várom a randinkat.
- Randi? Milyen randi? - ijedtem meg - Velem nem beszéltél meg randit!
- Nem veled... Jurijal. - kissé fentebb emelte fejét.
- Aha... - sóhajtottam nyugodtan - Már kezdtem félni.
- Este azért elmegyek hozzád.
- Minek? - vetettem oda neki.
- Hogy főzzek neked.
- Miért? - ezzel már csak idegesítettem.
- Mert amióta majdnem felgyújtottad a konyhát, azóta a szüleid nem bíznak meg benned, és az igazat megvallva én sem. Ráadásul nem engedhetem meg, hogy mindig gyors kaját egyél. Az hizlal. És egészségtelen. Neked a pályafutásodhoz a kockás hasra, nem pedig az úszógumikra van szükséged.
- Aaaaaha.. - feleltem unottan - Nem érdekel a hírnév, hányszor mondjam még ezt el?
- Hagyjuk inkább. - Mo-chan egy megvető pillantással elintézte, hogy ne kelljen aznap többet hozzá szólnom. Így a suli többi része unalmassá vált. És mikor az utolsó órának is vége lett, mindenki ment a saját dolgára. Én haza, Motoko pedig Dejenkával a kávézóban tanulni.