|
4. rész
Aznap este furcsát álmodtam. Álmomban sztár voltam, és minden lány engem ajnározott. Egy lány azonban befurakodott a személyes szférámba, mire Motoko megjelent. Sírt. Nem bírt rám nézni, csak elfordult tőlem, és a messzi sötétségbe futott. Leráztam magamról a rajgóimat, és utána eredtem. Mikor már épp beértem volna, Jurij lépett elém. Nevetséges mesebeli kalóz öltözetbe volt. Egyik kezével átkarolta Motoko derekát, a másik kezében lévő kard pengélyét pedig rám szegezte. Folyamatosan csak ennyit mondott: "Küzdj meg velem te szárazföldi patkány." Motoko még mindig sírt. De most már rám nézett, és zokogva a nevemet kiáltotta. Ekkor elmosódott minden.
Éreztem, hogy valaki megbök, és a nevemen szólít. Lassan nyitogattam szemeimet. - Hm? Mi? Ki? - mikor láttam, hogy csak Motoko az, visszahunytam szemeimet,és próbáltam tovább aludni.
- Sekai, ébredj! - rázogatott - Késésben vagyunk!
Kipattantak szemeim. Elfelejtettem tegnap felhúzni az órámat. Még jó, hogy Motoko korán kelő típus. Csak kár, hogy nem elég korán.
Motoko kiugrott mellőlem. Ő már fel volt öltözve. Azonban egyenruháján egy folt éktelenkedett.
- Mit nézel? - értetlenkedett, majd követte tekintetemet - Hoztam fel neked reggelit, és véletlen kilöttyintettem a teát. - nevetett zavartan.
- Nem fognak ezért leszidni a suliban? - vontam fel szemöldökömet.
- Hm? Ja, de. De nincs váltó ruhám.
- Szerintem anya nem haragudna meg érte, ha az övéiből vennél egyet kölcsön.
- Én nem fogok a szüleid holmijai közt matatni! - ellenkezett.
- Jó, oké, nyugi! - sóhajtottam, miközben felvettem egyen ingemet - Majd én hozok ki neked valami elviselhető göncöt.
- Köszi. - mosolygott rám.
Bementem a szüleim szobájába. Mivel dolgoznak még mindig, így a szoba üres volt. Anya szekrényéhez léptem. A válfákon mindenféle ruha volt.Kiválasztottam egyet, ami épp a kezem ügyébe került, és azzal mentem vissza a lányhoz.
- Tessék, itt a ruha. Öltözz át gyorsan, aztán menjünk.
Motoko bólintott, és bement a fürdőbe.
Míg ő átöltözött, én is felvettem az iskolai egyenruhámat. Felvettem vállamra a táskát, és türelmetlenül vártam hogy Motoko is végezzen.
- Kész is! - jött ki a fürdőből. Anya lila ruhája úgy állt rajta, mintha csak rá szabták volna - Mehetünk? - csettintett szemeim előtt.
Elbambultam. Kicsit megráztam a fejemet, hogy visszatérjek a valóságba, majd bólintottam. - Persze. Menjünk. - indultam ki.
Motoko követett. Maga után vonszolta a táskáját, amit csak az utcán volt hajlandó felvenni normálisan.
Nem volt tőlünk messze a suli, de ettől függetlenül sietnünk kellett, így egy kis reggeli futás után csengetés előtt beértünk a suliba.
Az osztályban nagy volt a ricsaj, ám mikor beléptünk hirtelen elhallgatott mindenki, és ránk néztek. Összesuttogtak. Nem értették, hogy miért jöttünk együtt, és furcsálták gondolom azt is, hogy Motoko nem az egyenruhájában van.
Mo helyére ment. Letette táskáját a padra. Még nem ült le. Táskájában matatott az első órához való kellékek után.
Elindultam én is a padunk felé. Ám Jurij beelőzött, ezzel kizökkentve egyensúlyomból. Meginogtam, de talpon maradtam. Mire észvekaptam, Jurij kezei már Motoko derekán is voltak.
- Szia Mo-chan. - köszönt kedvesen, rá mosolyogva.
El voltam képedve az arcátlanságán. Hogy képzeli, hogy egy számára idegen lányt ölelget? Meg van ez húzatva?
Motoko megfordult, így szembe került vele. Elpirult. - Jó reggelt.
- Mit szólnál hozzá, ha ma elmennénk valahová? - vonta közelebb magához.
Tegnap még a nevét se tudta, ma meg már elhívja egy randira?
Motoko elfordította a fejét - Nem lehet. Meg kell látogatnom anyukámat.
- Oh... - lazított az ölelésen - Értem. - de még továbbra sem engedte el.
- Sajnálom. De majd máskor. - mosolygott rá bíztatóan.
- Rendben. Majd máskor. - mosolygott vissza Jurij is.
Úgy kellett neki! Túlságosan tolakodó! Nem értem mit kedvel benne Motoko!
Jurij elment csalódott fejjel a helyére. Így már én is leülhettem a sajátoméra. - Tényleg elmész a kórházba? - vettem elő egy könyvet.
- Igen. Megígértem anyának, hogy meglátogatom. - ült le végül ő is.
- Értem... - meredtem a könyvre. Nem olvastam, csak a betűket néztem a lapokon.
- Nem jössz el velem?
- Miért nem kéred meg rá Jurijt?
- Mert anya folyton téged emleget. Már szeretne látni téged is. Elvégre már elég régen látott.
- Igaz... Hát jó, mehetek.
Motoko elmosolyodott - Köszi. - elővette ő is a könyvét, és olvasgatott. Kis idő múlva közölte, hogy megy mosdóba, így falazzak neki, ha jön a tanár. Ezt nem értem a lányokban. Miért kell bejelenteniük, hogy hova mennek?
A tanár késett.
- Nem gondoltál arra, hogy összejössz vele? - hallottam Tex hangját. Észre sem vettem, hogy előttem ült. Pedig nem is ott van a helye.
- Te hogy kerülsz ide? - néztem fel rá ijedten.
- Helyet cseréltem. De most válaszolj!
- Nem, nem gondoltam erre. Ez hülyeség ugyanis! Mi csak barátok vagyunk!
- Hm... Jól áll neki ez a ruha. Szerinted?
Tex minden áron ki akarta belőlem húzni azt, amit ő hallani akart. De abből nem eszik!
- Biztos... - vontam vállat - Nem érdekel.
- Igazad van. Motoko mindenhogy szép, bármivan is van rajta. - egy kicsit elhallgatott, majd egy perverz mosollyal ajkán tovább fürkészte az arcomat - Szerinted hogy nézhet ki ruha nélkül?
- Nem érdekel. - ezt csak mondtam. De valójában elképzeltem a szituációt akarva, vagy épp akaratlanul.
- Jól is teszed. - szólt közbe Dejenka.
- Miért is? - néztem rá megvető tekintettel.
- Motoko engem szeret.
Igaza volt, de ezt nem hagyhattam annyiban. Ám mikor válaszolhattam volna, Tex közbe vágott.
- Lehet, hogy téged szeret, de az enyém lesz. - nevetett fel.
- Csak álmodban. - morogtam alig hallhatóan, de ezzel én ki is szálltam a beszélgetésből.
Mikor Motoko visszaért, még mindig se híre, se hamva nem volt a tanárnak. De álljunk csak meg?! Motoko sír. Mi baja lehet?
A lány leült mellém a helyére. Fejét a padra hajtotta, és csak mered rá.
- Mi a baj? - kérdeztem tőle.
Jurij megvetően nézett le rá, míg Tex aggodalmas szemekkel megsimogatta a feje búbját.
- Nincs semmi baj. - nyüszögte.
- Ha nincs baj, akkor miért sírsz?- vetettem oda neki.
- Miért vagy ilyen kegyetlen? - horkolt le Tex.
A fiúra morogtam, majd mivel a tanár nem volt bennt, így kimentem a folyosóra.
A folyosó kihalt volt. Kivéve ott volt két lány. Évfolyamtársunk volt. Épp beszélgetek.
- Láttad azt a goth csajt? Most hogy kicsípte már magát! - mondja ezt egy túl sminkelt szőkére festett göndör hajú, barna szemű lány.
- Ja! - helyesel barátnője, egy világos barna hajú és szemű lány - Sötét kisasszonyból úgy látszik átment ribancba!
- Hogy nem szégyelli magát?
- Biztos fel akarja szedni magának azt az édes kis padtársát.
- Hogy is hívják? Sekai?
- Igen-igen! - bólogatott hevesen - Olyan édes!
- Bárcsak az én padtársam lenne!
- Én megelégednék azzal is, ha az ágyamba tudnám magam mellett. - kuncogott.
Odaléptem hozzájuk - Sziasztok!
Mindketten csak egymással voltak elfoglalva. Még akkor is, mikor köszöntem. A szőke lány csak hessegetett - Kopj le kis görcs. - nézett rám undokan. Mikor észrevette kinek is mondtaiméntieket a szégyentől elvörösödött, és csak tátott szájjal nézett rám.
- A... A barátnőm nem úgy értette, csak...! - próbálta menteni a menthetőt barátnője.
- Az engem egy cseppet sem érdekel. - fogtam be a barna hajú száját - Motoko az imént sírt. Nem tudjátok esetleg, hogy miért? - néztem rájuk fagyos tekintettel.
- Motoko...?
- Mármint AZ a Motoko?
Egymásra néztek. Éezték, hogy ennek nem lesz jó vége. És milyen jó a megérzésük...
- Noss? - türelmetlenkedtem karba tett kezekkel.
- Hát... Mi... Izé... Csak megmondtuk róla a véleményünket. - kezdte a barna hajú.
- Hogy egy nagy ribanc! Hogy merészel kitűnni a többiek közül azzal a ruhával? Azt hiszi, hogy az neki milyen jól áll? Hát egyáltalán nem! - eredt meg a szőke nyelve.
Egyre félelmetesebben néztem rájuk.
Kénytelenek voltak meghúzni magukat.
- Motoko nem ribanc. Szerintem előbb ismerjétek meg, és azután mondjatok róla bármit is! És amúgy is... Ti sokkal nagyobb ribancok vagytok, mint ő. - morogtam. Ezzel le is zártam a beszélgetést, visszaindultam a terembe.
Az terem küszöbén Motoko állt. Ezek szerint hallotta azt, amit mondtam. Hogy kipártoltam. Mintha ott sem lett volna, elmentem mellette.
- Köszönöm. - súgta kis mosollyal nekem mikor elhaladtam mellette.
Mintha meg sem hallottam volna csak leültem a helyemre. A padra könyöltem, fejemet támasztottam, és csak néztem ki az ablakon. Alig vártam már hogy vége legyen a sulinak. Semmi kedvem bejárni ide.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
