|
6. rész
Alig vártam már, hogy vége legyen az iskolának. Nem azért, mert Mo-channal lehettem, hanem azért, mert Motokoval lehettem azért, mert Jurij helyett engem választott, hogy menjek el vele meglátogatni édesanyját.
Motoko egész végig tömte a fejemet a hülyeségekkel. Hogy miért nem akarok sztár lenni, és hogy igazán elvállalhatnék legalább egy fellépést, hogy lássam hogyan tetszik a dolog. Szerinte nincs sok veszteni valóm. Szerintem viszont van. Elvégre nem az ő büszkesége fog sérülni, ha mégsem tetszem a közönségnek, hanem az enyém.
A kórháznál azonban megtorpant, és rám nézett.
- Biztos nem akarsz hazamenni?
- Nem. Miért? Kéne?
Motoko vállat vont.
- Megígértem, hogy hazakísérlek. - még sosem jártam Motokoéknál. Mindig talált valami kifogást az ellen, hogy elmehessek hozzá. De most nem tud.
- Nem lehet.
Tessék, erről beszéltem. Kezdi.
- Miért nem? - érdeklődtem.
- Mert megyek hozzád. - vágta rá kis gondolkodás után.
- Minek? - nyújtottam el.
- Mert főznöm kell rád. Meg takarítani.
- A szüleim lányukként, és nem cselédként tekintenek rád. Erre nincsen semmi szükség.
- Tudom, de úgysincs más dolgom.
- Dehogynem!
- Igazán? Micsoda?
- Hazamenni.
Ismét elgondolkodott - Igen! Tényleg! Át kell öltöznöm, mert utána megyek Jurijhoz.
- Nem épp erre gondoltam. Hazamész velem.
- De neked enned kell.
- Épp ahogyan neked is.
- De én nem vagyok éhes. Neked viszont korog a gyomrod. - próbálja elkerülni az elkerülhetetlent.
- Majd csinálsz kaját nálad.
- Nem lehet, a hűtő üres.
Láttam rajta, hogy ez kivételesen igaz, de nem hagytam magamat.
- Akkor majd bemegyünk előtte a boltba.
- Jó-jó, de apa otthon van. És gondolom megint másnapos. Szóval nem hiszem, hogy örülne neked. - nevetett zavartan.
Egyszer ha találkoztam az apjával, akkor sokat mondok. Nincs pénze, mert munkanélküli, mégis folyton a kocsmákat járja. Vannak ott ismerősei, akik megsajnálják, és fizetnek neki pár pohár rövid italt. Motoko szerencsétlenségére.
Sóhajtottam - Rendben, akkor nem megyek.
- Majd máskor, rendben? - mosolygott rám erőltetve.
Bármennyire is haragudtam rá, az gyorsan szerte foszlott. Nem tudok rá sokáig haragudni. Sose tudtam. Ő az egyetlen igaz barátom. De ezt nem vallanám be neki semmikor sem. Úgyis tudja. Vagy legalábbis remélem, hogy igen.
- Rendben. - sóhajtottam.
- Köszi. - ejtett el egy lágyabb mosolyt, majd megragadta a kezemet, és úgy mentünk be a kórházba.
Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ez olyan érzés lehet, mintha járnánk. Pedig nem is. De azért jó érzés fogott el, ahogy erre gondoltam. Pár pillanatra még el is kalandoztak a gondolataim.
Az egyik kórteremhez érve Motoko benyitott az ajtón, és velem együtt belépett azon.
- Szia anya, rég láttuk gymást! - ment oda - Nézd kit hoztam el látogatóba neked! - ölelte meg rég látott anyját.
Így, hogy mind a ketten egymás mellett vannak, látszik köztük a hasonlóság. Ugyan az a fekete haj, és bár Motoko anyjának nem lila, hanem sötét barna szemei vannak, ugyan úgy csillognak. A mosolyuk is ugyan olyan szép.
- Á, Sekai?! - lepődött meg Mo-chan anyja - De rég láttalak!
- Jó napot. - mosolyogtam rá viszont.
- Olyan sokat hallottam már rólad az utóbbi napokban.
Motoko anyjáról rám nézett - Értsd: meséltem neki a menedzserről.
- Mikor lesz az első koncerted? - kérdezte kíváncsian.
- Nem lesz.
- Dehogynem! - erőszakoskodott Mo.
- Motoko! - szólalt rá anyja, majd rám nézett - De ha mégis meggondolnád magadat, és lesz koncerted, én leszek az első aki kap jegyet rá ugye? - mosolygott rám bátorítóan.
Egy ideig gondolkodtam, majd bólintottam. - Ez csak természetes. És ahogyan ismerem a lányát, ez nemsokára be is fog következni. Motoko nagyon ragaszkodik a terveihez.
- Ez nem az én tervem, hanem a te álmod.
- Ki mondta ezt? - néztem rá mérgesen.
Motoko válaszolt volna, de anyja befogta száját - Fejezzétek ezt be. Olyanok vagytok, mint egy öregedő házaspár.
Motoko elpirult, de elvette anyja kezét szája elől.
- Micsoda? Házaspár? Járni nem járnék vele, nem hogy elvenni! - tiltakoztam igen erősen.
- Ezt értsem úgy, hogy ronda vagyok?
- Nem, ezt értsd úgy, hogy elviselhetetlen vagy.
- Én legalább tudok főzni.
- És ki kért meg rá, hogy főzz nekem minden egyes nap? Mert hogy nem én, az biztos!
- Fejezzétek be! - szólt közbe Motoko anyukája, majd sóhajtott - Miért nem jártok? Tán van már más valaki az életetekben? Pedig olyan szépen mutatnátok egymás mellett!
Motoko anyjára nézett, de nem szólt semmit. Igaz, hogy nem jár Jurijal, de látom rajta, hogy róla akar mesélni. Vagy mégsem?
- Nem, nincsen. - nyelt egy picit - Nekem legalábbis.
Szóval letagadja a leendőbeli pasiját? Ez nem szép dolog.
- Nekem sincs, de nem is tartok igényt egy barátnőre. Most itt a suli. Mellette nem tudnék foglalkozni a barátnőmmel. Ha lenne ugyebár. - itt Motokora néztem.
- De fogtok járni nem igaz? Már csak idő kérdése. - sóhajtott egyet, mintha szerelmet érezne a levegőben.
- Nem hiszem. Nem. Biztos nem. Száz százalék, hogy nem. - vágta rá Motoko elhadarva mondatát.
Anyja rám nézett - Soha nem járnék Motokoval! - jelentettem ki. Motokon láttam, hogy ez nem a megfelelő hangnem volt, így kijavítottam magamat - Persze szeretem, de csak mint ismerőst, barátot, vagy mint testvért szokás.
- Igazán? Még egyszer sem gondoltál bele mi lenne, ha járnátok?
Elpirultam, így köhintettem egyet, mintha csak meg lennék fázva, majd rávágtam: - Nem.
- Pedig kiskorodba mindig húzgáltad a lányom haját.
- Mert hosszú volt. - és még mindig az.
- És mindig együtt játszottatok. - folytatta.
- Megsajnáltam, mert más nem játszott vele.
- Ez nem is igaz! - szólt rám Mo.
- És volt egy ígéreted. - húzta el gonosz mosolyra száját.
- Miféle ígéret? - néztem a nőre.
- "Ha megnövök, Motoko, te leszel az asszonyom!" - idézett - És aztánmagadhoz vontad a hajánál fogva. Erre anyukád is biztosan emlékszik. Ő is ott volt.
- Komolyan? - kérdeztük meg egyszerre Motokoval.
- Én nem emlékszem rá. - vont vállat Mo.
- Mert nem is mondtam semmiféle ilyet! - csattantam fel, majd halkabban folytattam, normál hangerőn - Biztos vagyok benne! Én ilyet sose mondanék! - habogtam zavartan.
Motoko látva zavaromat próbálta menteni a helyzetet - Noss akkor mi megyünk is. - ragadta meg a kezemet - Majd még meglátogatlak!
- Rendben, várlak! És Sekai, te is nyugodtan látogass meg!
- Rendben. Majd szólok anyának is, hogy látogassa meg! Viszlát! - köszöntem el az utolsó pillanatban, és ezzel kiléptünk a kórteremből, majd ki a kórházból. Ott már kikaptam kezemet Moéból - Nem mondtam ilyet! - álltam meg, Mot magam felé fordítottam, és a szemeibe néztem.
- Tudom. Vagy legalábbis azt hiszem. Nem emlékszem rá. De én sem hiszem el. - mosolygott rám - Ne is foglalkozz vele. Néha megkavarognak benne az emlékek.
Félrehúztam a számat. Nem volt túl meggyőző.
- Noss akkor mehetünk hozzád?
- Nem úgy volt, hogy hozzád megyünk?
- Nem. - pipult be rám.
- Oké... Egy próbát azért megért. - nevettem.
- Kac-kac. - tette karba kezeit, sóhajtott, majd elindult hozzám.
Követtem példáját, és én is elindultam mellette. Út közben azon gondolkodtam, amit Motoko anyja mondott. Biztos voltam benne, hogy nem mondtam ilyet. De ha mondtam is, akkor azt miért mondtam? Lehet, hogy kikényszerítették belőlem? Vagy el voltunk hypnotizálva? Ez is megeshet, elvégre anyáink mindig is a mi összehozásunkon sürgölődtek. De nem, nem hiszem. Vagyis nem tudom. Nem vagyok már ebben sem biztos.
* * *
Este mikor már Motoko elment, a szleim pedig hazaértek, lementem hozzájuk beszélgetni.
- Anya?!
- Hm? - nézett rám a megszólított.
- Te emlékszel olyanra, hogy megígértem volna Motokonak kis koromban, hogy elveszem majd? - kérdezgettem.
- Miért?
- Csak. - vágtam rá.
- Csak...? Ez eddig nem érdekelt, most meg hirtelen így rákérdezel? Szerinted ez nem gyanús számomra? Csak nem el akarod venni?
- Nem, Isten ments! - tiltakoztam hevesen - Csak ma voltunk Motoko anyukáját meglátogatni, és ő mondta, hogy én állítólag mondtam ilyet.
Anya gondolkodásba kezdett - Hm... - látszólag nagyon törte a fejét - Áh, igen, már emlékszem!
- Vagyis...?
- Négy vagy öt évesek lehettetek. Motoko felbukott a lépcsőn, és legurult. Elkezdett sírni. Te pedig egyből a fejéhez vágtad, hogy "Béna". Ez persze rosszabbul esett neki, és jobban sírva fakadt. Szegény lány. - tűnődött el - Akkor is gonosz voltál már vele.
- Ez nem gonoszság, ez az igazság.
Anya mérgesen nézett rám.
- Igen?! És?! - sietettem újra.
- Ez után ha jól emlékszemmegragadtad a kezét, és felhúztad.- tűnődött tovább.
- Szóvalakkor nem mondtam ilyet?!
- Dehogynem! - nevette el magát - Emlékszem, mert akkor hatódtam meg miattad életemben először. Miután felhúztad kezénél megfogtad a haját, és erősen magadhoz húztad annál fogva - közben imitálta azokat a mozdulatokat - és azt mondtad: "Ne aggódj. Ha megnövök, Motoko, te leszel az asszonyom! És nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essen, vagy hogy bántson valaki. Mellettem biztonságban leszel." Én és barátosném annyira megörültünk ezeknek a mondatoknak! Teljesen meghatódtunk.
Végighallgatva kiskori monológomat, elgondolkodtam. Azóta is betartottam a szavamat. Mindig is vigyáztam rá, és sose hagytam, hogy bántsák.
- Kössz. - indultam vissza szobámba - Mellesleg látogasd majd meg a "barátosnédat". Már biztosan hiányzol neki. - ezzel becsaptam az ajtómat magam után.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
