A kórházban való találkozás anyával érdekesen sikerült. Évek óta most látta először Sekai-t, így érthető, hogy kibukott belőle minden, amit gondolt róla, és az emlékei is róla. Nem tudom, hogy igaz-e amit mesélt, de azt hiszem örültem neki. Hogy Sekai még ha nem is biztos, de ilyeneket mondott.
Amint kiértünk a kórházból, elindultunk Sekai-hoz. Anyja rám bízta Sekai étkezését. Nem bízott a főzési technikájában mióta majdnem leégette a konyhát.
Mikor Sekai-ékhoz értünk kinyitotta az ajtót, és úriemberhez méltó módon előre engedett. Én bementem, és egyből a konyhába mentem, ahol előkészítettem a kései ebéd hozzávalóit.
Sekai is bejött a konyhába amint bezárta az ajtót. Mellém állt, és amiben tudott, segített.
- Bár nem hiszem, hogy ez tényleg megtörtént, de... - próbáltam nem rá nézni - Ha mégis megtörtént volna... Akkor mi lenne...?
- Mi lenne? Semmi. Ez csak egy emlékkép. Mint már megbeszéltük, egyszer sem biztos, hogy tényleg megtörtént. De ha mégis... Azóta már felnőttünk. Nem vagyunk gyerekek. Kiismertük egymást. És csak barátok vagyunk.
Inkább csak bólintottam. Nem akartam közölni vele az igazat. Én nem úgy érzek iránta, ahogyan ő érez irántam. Nem nehéz bevallani. Kimondani viszont annál inkább.
- Motoko, minden rendben? - fogta meg Sekai a kezemet.
- Per... - néztem a kezeinkre. Elsápadtam. Nem azért, mert vérzett a kezem, hanem mert Sekai épp a kezemet fogta, és a sebet ápolta.
- Jobban is vigyázhatnál. Ha elbambulsz, nem tudsz koncentrálni, és ez lesz az eredménye.
- Sajnálom. - néztem még mindig Sekai mozdulatait.
- És min gondolkodtál?
- Hm? - néztem arcára - Hogy min gondolkodtam?
- Igen. Elbambultál. Csak gondoltál akkor valamire. Vagy tévedek? - mosolygott rám.
- Csak azon gondolkodtam, hogy milyen jól mutatnál egy színpadon.
- Nem fogsz ezzel feladni igaz?
- Hát nem. - mosolyogtam rá halványan.
- És ha én nem akarom?
- Miért nem?
- Mert nem.
- Lámpalázas vagy?
Ragasztót tett a vérző ujjamra, majd elengedte a kezemet.
- Hallgatás beleegyezés. Én még nem vettem észre. Mióta?
- Nem vagyok lámpalázas! - nézett rám ridegen.
- Jól van, ha te mondod... - folytattam inkább az ebéd elkészítését.
- Inkább mesélj te.
- Micsodát? - szeleteltem fel a zöldségeket.
- Hogy állsz a színésznői karriereddel?
- Sehogy. - vontamvállat.
- Hogyhogy? Pedig te ezt igazán akarod.
- Az "akarás" ide nem elég. Tehetség is kell. Meg persze szerencse ahhoz, hogy felfedezzenek.
- De te tehetséges vagy!
- Vannak nálam jobbak is.
- De már az is valami, hogy benne vagy a színjátszóba nem?
Év elején jelentkeztem a színjátszó szakkörbe. Igaz ez csak iskolán belül lép fel, és igen kicsi a létszám, de igaza van. Ez is valami. Azonban...
- De még egyszer sem kaptam szerepet. Én csak jelmez tervező vagyok. Meg súgó.
- Tudod kívülről a darabot?
- Ez csak természetes. Ez a súgó feladata.
- De álltalában a súgók a könyvből nézik a darabot. És onnan olvassák fel azt.
- Akkor én kivétel vagyok.
- És mi a darab címe, amit legközelebb elő fogtok adni?
- Shakespear Szentivánéjiálma. Szerintem ez az egyik legszebb darabja.
- Az nem az, amiben van egy szamár?
- De! Ő a kedvenc szereplőm! Mármint Zuboly.
- És megvannak már a tervek a jelmezekhez?
- Ühüm. - bólogattam.
- És...?
- Mit és? - értetlenkedtem.
- Milyen lesz?
- Természetesen színes, csillogó, és a karakterekhez illő. Nekem például Hermia ruhája tetszik a legjobban.
- És mikor adjátok elő?
- Egy hónap múlva. Addig még meg kell tanulniuk a szövegüket, és a ruhának is készen kell lennie. A díszletről nem is beszélve. - sóhajtottam.
- Sok szerencsét hozzá. - mosolygott rám továbbra is.
- Köszi. - főztem meg közben a zöldségeket, végül a tésztát hozzá.
- Ez amúgy mi is...?
- Zöldséges tészta. Mindjárt csinálom hozzá a sajtszószt.
- Érdekesen néz ki. - mondta mikor a zöldségekről leszűrtem a vizet,és egy külön edénybe tettem.
- Sok zöldségre és gyümölcsre van szükséged, hogy egészséges, és erős legyél. És nem ártana már elkezdeni edzened.
- Minek? - hajolt közelebb hozzám, hogy magáénak tudhasson egy répa darabot.
- Hogy mindenféle mutatványt megtudj csinálni a színpadon. És bírd szuflával.
- Megint kezded?
- Nem. Folytatom.
- Oké, akkor majd ha úgy érzem, hogy készen állok rá, ígérem hogy felhívom a menedzsert, és megbeszélek vele mindent, csak hagyj békén! Rendben?
Elmosolyodtam. - Megbeszéltük.
A leszűrt tésztát a zöldségre öntöttem, összekevertem, majd szedtem egy tányérra Sekai-nak, végül a kész sajtszósszal pedig leöntöttem a tetejét.
- Jó étvágyat hozzá.
Sekai száját húzva nézte az elé tett ételt. - Mondtam én, hogy furcsán néz ki.
-  Nem nézni, enni! - szúrtam egy falatnyit a villájára.
- Ne kelljen már ezt megennem! - húzta el fejét is.
- Dede! - elkaptamorrát, és befogtam neki. Hiába erősködött, levegőt kellett vennie, és akkor lecsaptam. Amint a szájába került a falat elengedtem orrát.
Sekai feladtam ellenem a harcot, és lenyelte. - Ez nem is rossz... - vette el tőlem a villát, és enni kezdte.
Nevettem rajta - Én mondtam, de nem hittél nekem.
Miután megette az ebédet egészen estig beszélgettünk mindenféléről. Rég beszéltünk ennyit. Pedig ennek is csak a fele a hülyéskedésünk volt. De minden egyes percet élveztem vele. Míg nem eljött az az idő, hogy haza kellett mennem.
Semmit mondó búcsúzással váltunk el egyástól. Pedig ha tudta volna milyen boldog voltam, talán még marasztalt volna is.