Motoko-val az első randink már akkor érdekes volt, amikor beléptünk a strand területére. És ez egyre csak furcsább lett. 

Délután volt, de Motoko már szervezősködött. Nem bírta ki.
- Várj! - álltam meg. A szervezőkhöz akart húzni, hogy rávegye őket, hogy had léphessek fel - Először Saku-channal kell beszélnem. - nyúltam telefonomért - Majd ő rendezkedik helyettünk. Ez a dolga. - ezzel arrébb mentem, és már hívtam is a nőt.
Miután letettem, visszamentem Motoko-hoz. - Azt mondta, hogy utána néz, és felhívja őket.
Amint befejeztem a mondatomat, a szerkesztők sátorában már csörgött is a telefon.
- Gyors mi? Szeretem, ha valaki jól végzi a munkáját.
- Szereted? - kérdezte alig hallhatóan.
- Kedvelem. Téged szeretlek. - láttam szemében a féltékenység apró szikráját - Miért? Féltékeny vagy rá? - ha ő megteheti, én miért ne?!
- Nem. - nézett el.
- Á, nem mi?! - vigyorodtam el.
- Amúgy mit mondott?
- Azt, hogy menjek a fenébe, amiért az utolsó percekben szóltam neki.
- Hogy lehet ilyen? Nem hogy örülne neki, hogy adsz neki munkát! - a szervezők felé nézett - Szerinted beleegyeznek?
- Nem tudom.
- Akkor megkérdezem. - indult el feléjük.
- Várj, megyek veled! - mentem utána.
- Jó napot! - köszönt neki Mo - Én Motoko vagyok, ő pedig Sekai! Az imént ha minden igaz hívta önöket a bátyám menedzsere.
Báty? Mióta vagyok én a testvére?
- Elárulnák nekünk is, hogy mi lett a válaszuk? Önöktől szeretnénk hallani. - a legédesebb mosollyal nézett rájuk. Mint egy kislány, aki el akar érni valami olyat, amit nem szabadna.
A fő szervező egy velünk egy idős lány volt. Mint az kiderült, az apjáé volt a strand, és épp ezért átengedte neki a szervezésörömét. Amint meglátott elpirult, és egy kisebb szünet után azonnal rávágta - Természetesen igen. Felléphet helyette. Örvendek a találkozásnak. - fogta meg kezeimet csillogó szemekkel.
Motoko zavarba jött - Azt hiszem megyek, veszek fagyit. - indult is el.
- Örvendek. Sekai a nevem. Önben kit tisztelhetek? - kérdeztem a kézrázás közben - És tényleg felléphetek? Elég hihetetlen ezt hallani.
- Igaz is, elnézést. Az én nevem Tara. És igen, feléphet. Kár lenne egy ilyen fiatal tehetséget veszni hagyni. Van valamire szüksége? Ruhára? Vízre? Táncosokra? Zenére?
Motoko ekkor ért vissza két fagyival a kezében. Az egyiket nekem adta, míg a másikat megtartotta magának.
- Köszi - köszöntem meg barátnőmnek, aki nem a hugom, majd Tara felé fordultam . Mikor lesz a fellépés? Úgy értem hány órakkor? Mert akkor hazamegyek a zenéért. Zene nélkül elég nehéz lenne énekelni.
- Zene? - szólt közbe Motoko - Nálam van mindegyik. - mintha Mo egy kis őrangyal lett volna. Bár furcsálltam, hogy nála voltak a CD-im, amiket kiírtam neki.
Furcsállva néztem rá.
- Most mi az?! Lehet, hogy karaoke verzió, de attól még szeretem hallgatni!
- Gond megoldva. - mosolygott Tara - A hugod majd ide adja a CD-t. Gyere csak. - karolt belém, majd leültetett maga mellé - Beszélgessünk kicsit a...a... fellépésedről.
- Rendben, de először le szeretném szögezni, hogy ő - mutattam Motoko-ra - nem a hugom.
De Motoko már nem volt ott. A hátizsákjáért ment, amiben a CD-i voltak.
Tara már nem törődött vele, és hosszas beszélgetésbe kezdtünk. Annyira belemerültünk, hogy észre sem vettük mikor hozta vissza Motoko a CD-t.
A fellépésem előtt azonban elkapott az izgatottság. Már nem léphettem vissza. Nem hagyhattam csendben Sakura-t, a manageremet, és Motokot sem. Ráadásul sok pénzt hozott már ez az egy fellépés is.
Az előttem lévő banda az utolsó számukat játszották, mikor végre megtaláltam Motoko-t. Az egyik medence szélén ült. Már át volt öltözve, és várta, hogy fellépjek.
- Motoko, beszélhetünk?! - léptem elé.
Épp a medencében lévő vizet nézte, amiben tükröződött a tiszta égbolt. Hangomat meghallva rám nézett - Neked nem a színpad mögött kellene várakoznod? Mit szeretnél?
- Csak látni akartalak, mielőtt idegbajt kapok.
- Miért kapnál idegbajt? Nem lesz semmi baj! Bízom benned. Ügyes vagy, és tehetséges.
- Gondolod?
- Nem. Tudom. - mosolygott rám bátorítóan.
- Viszont én nagyon félek, hogy elrontok valamit, vagy kifújjognak.
- Nem fognak. - ölelt meg bíztatóan - Nagyszerű vagy, és a színpadon is az leszel. Drukkolok neked. Meglátod, mindenki szeretni fog. Mellesleg... Ha ügyes leszel, jutalmul aludhatsz nálam. Persze ha neked is van hozzá kedved.
- Tényleg? - csillantak fel szemeim - Jól hangzik. Akkor már csak miattad is a legjobb formámat fogom nyújtani a közönségemnek.
Motoko nem szólt egy szót sem, csak mosolygott. Megsimogatta az arcomat, majd adott egy puszit az arcomra.
- Köszönöm, hogy mellettem vagy.
- Ez csak természetes. De most már siess, mert nemsokára te következel.
- Oké. Drukkolj.
- Kéz, és lábtörést. - nevette el magát, majd egy apró csókot adott bátorításképpen.
Ott hagytam, és a színpad mögött vártam a sorosmra. Hamarosan én következtem. Tara felment a színpadra, és felkonferált.
Mikor kimondta a nevemet, úgy éreztem, hogy ott helyben elhagy az erőm. De nem. Erőt vettem magamon, és felmentem a színpadra. Nagy meglepetésemre többen felismertek. Ők sikongatva köszöntöttek.
Volt pár elvetemült lány is, akik ttáskájukból elővették a fürdőruhájukat, alkoholos filccel ráírták a neveiket és számaikat, majd úgy dobták fel a színpadra.
Meglepődtem, hogy paradicsom helyett fehérneműket dobáltak fel, de örültem neki. Arra sem számítottam, hogy amint letettem a lábamat a színpadról, néhányan megrohamoznak, és autógrammot követelnek tőlem.
Ekkor azonban egy kéz kihúzott a tömegből - Bocsi lányok, de a bátyámnak és nekem most haza kell mennünk. Majd ha lesz rátok ideje, felhív titeket. Pápá. - ezzel már húzott is maga után. Úgy tervezte az útvonalat Motoko, hogy ne tudjanak minket követni. Ügyes húzás volt tőle. De nem hagyott nyugodni a mondata.
- Kérdezhetek valamit? - mentem mellette.
- Persze. Mi lenne az?
- Miért mondtad mindenkinek, hogy a bátyád vagyok?
- Nem akarok magamnak ellenségeket. És a rajongóidnak sem lenne jó, ha tudnák, hogy már nem vagy szingli. Ezért gondoltam, hogy...
- Akkor ne gondolkozz. Legalábbis ne ilyeneken. Belegondoltál, hogy ez nekem milyen rosszul esik? Hát persze, hogy nem! Te nem tudsz gondolkodni!
- De, csak... Tessék?! Amúgy is miért esne rosszul?
- Ezt most komolyan kérdezed? Annyira feltudod húzni az ember agyát!
Motoko nem szólt, csak nézett rám.
Jobbnak láttam, ha nem szólok hozzá. Csak zsebre tettem a kezeimet, és úgy mentem mellette.
Táskájába nyúlt - A...a...kulcsok...?! Nem láttad őket? - kezdett el mindent kipakolni - Nincs meg. - nézett rám sírni kész arccal.
- Hát akkor ma az utcán alszol.
- Nem! Felhívom a strandot, hátha találkoztak vele. - mosolyodott el.
- Nem, ma nálam alszol. - vettem ki kezéből a már elővadászott telefonját - Inkább nálam minthogy most azzal a köcsöggel találkozz.
Értetlenül nézett rám - Köcsög? Mármint Jun? Hm... Lehet, hogy megtalálta a kulcsaimat. Nem szeretném, ha egy idegen kezébe kerülne.
- Miből  gondolod hogy majd pont Ő megtalálta a kulcsaidta?
- Egy próbát megér, nem?
- Nem, nem ér meg. Nálam alszol ma, és kész. Nem mész sehova. Holnap pedig elmegyünk, és megérdeklődjük hogy nem-e találtak, és adtak le egy kulcsot. Ha meg véletlen valaki megtartotta magának, úgysem fogja tudni hogy mihez van. Elvégre lehet egy szekrényé, egy kocsié, vagy egy ládáé, esetleg egy naplóé.
- Ennyire szeretnéd, hogy ott aludjak nálad? Miért? Mik a terveid?
- A tervem az, hogy elmegyünk hozzám, lezuhanyozok, aztán alszol egyet te is, meg én is. Ennyi.
- És a hálóing?
- Kapsz egy hosszú pólót.
- Oké-oké. Menjünk hozzád. Mellesleg mondtam már, hogy milyen ügyes voltál?
- Ja. Kösz. - vettem félvállról a dolgot, majd elindultam haza.
- Akkor visszakapom a telómat? - követtem.
- Minek az neked most? Majd visszakapod.
- De nálam kellene lennie, elvégre bármikor... - és már meg is csörrent a telefonja. Csengőhangja ismerős volt. Az én dalom volt az. - Add márr ide, nem hallod, hogy csörög? Sekaiii! - arca vörös volt, akár a paradicsom.
- Ez a csengőhangod? - csak egy kicsit lepett meg a dolog. Várható volt. Azonban nem adtam vissza neki. Felvettem - Hallo? Kiaz?
- Te nem Mo-chan vagy! Kérem Mo-chant! - egy ismerős féfi hang szólt bele, akivel aznap találkoztam életemben először. Jun volt az.
- Ki az? Kéreeeeem!!!
- Nem, nem vagyok Motoko. Mit szeretnél tőle? Jelenleg nemtud telefonhoz jönni. De átadom neki. - a lányra néztem elszánt tekintettel.
- Nem rád tartozik, szóval add oda neki azt a redvás telefont.
- Mondom, hogy nem ér rá. Nem jutott el az agyadig, kedves Jun? Ha olyan fontos akkor mondd el, ha nem akkor viszlát.
- Jun az? - lepődött meg Mo - Add ide! - kapálózott a telóért.
Jun sóhajtott a telefon másik végében - Megtaláltam a kulcsait, szóval nemsokára ott leszek nála, hogy odaadhassam neki.
- Igen? Ez remek hír. Motoko biztos örülni fog neki. Siess akkor, mert már nagyon türelmetlen. Úgyis találkozni akart veled. Na hello. - leraktam, majd odaadtam tulajdonosának - Tessék. Pár perc és ideér. Megtalálta a kulcsodat. Idehozza neked.
- De ariii! Gyere, akkor menjünk vissza érte. - fogta meg kezemet.
Amikor visszaértünk, hátammal az ajtót támasztva vártam.
Motoko félig rám nézett. - Mi a baj?
- Nincs baj.
- De egész nap olyan furcsavoltál.
- Egyátalán nem voltam furcsa. - néztem rá. Leültem a földre, falnak dőltem.
- Dehogynem! Féltékeny vagy Jun-ra, csak azt nem tudom miért.
- Igen, talán féltékeny vagyok De van mire.
- Miért? Mire vagy féltékeny?
- Te meg meg se szólalhatsz ha féltékenységről van szó, ugyanis te mindenkire féltékeny vagy aki él és mozog, és főleg nőnemű.
- Ez nem igaz. És egyébként is terelsz. Ne terelj! Mondmeg miért vagy rá féltékeny!
- Lehet hogy terelek de te meg hazudsz! Százszor roszabb vagy mint én. Engem nem zavar hogy barátok vagytok, vagy hogy barátként szereted. Az viszont szúrja a szemem, hogy Jun nem barátként tekint rád. És ne mond az hogy nem! Nehogy megmerd!
- Már megmondtam, Jun is úgy tekint rám, mint ahogyan én ő rá... De... - megijedt ijesztő tekintetetemtől - Mindegy...
- Nem mindegy, hidd el! Itt hagylak egyedül. Én hazamegyek.Te meg majd köszönd meg Junnak hogy idefáradt.
- Tessék? De... Neeeeee menj!
- Úgyis rád mászik. Tökéletes alkalom lesz neki, hogy bepróbálkozzon.
- Ilyenkor nem inkább küzdeni szoktak a férfiak a szeretett lányért? Amúgy is... Jun nem olyan. És én sem hagynám magamat.
- Tudom hogy nem hagynád magad. Azért is hagylak itt nyugodt szívvel. Azt akarod hogy küzdjek érted? Micsoda önző nő vagy te.
- De én nem akarom... Megígértem neked, hogy ma nálam alszol, szóval még ha az ágyhoz is kell kötnelek, akkor is itt fogsz aludni.
Eközben Jun odaért, persze kocsival. - Sziasztok! - köszönt nekünk. Gyilkoló tekintettel nézett rám. Kezében Motoko kulcsa volt.
- Szia... - kapta ki kezéből Motoko a kulcsot - Köszi, hogy megtaláltad, és elhoztad nekem.
- Nincs mit. Mellesleg Mo-chan, van két mozijegyem, és...
- Oh, köszi. Majd holnap átveszem őket. Sekai-al elmegyünk arra a filmre. Na de most megyünk, mert fontos dolgunk van. - ezzel kinyitotta az ajtót, és behúzott maga után. Amint mind a ketten beértünk, becsukta az ajtót.
- Na mit mondtam.
- És? Történt valami? Nem! Csak kapok holnap két jegyet, amire elmegyünk.
- Nem, én nem megyek. Holnap dolgom van. Menj valaki mással. És eddig sem arról volt szó hogy történni fog valami.
- Lehet nem is holnapra szólnak. Majd meglátjuk.
- Maradj csöndben! - horkoltam le.
Motoko befogta a száját.
- Nem érted a lényeget. Most te is megbizonyosodtál róla, hogy tetszel neki. Nem érdekel, hogy te nem viszonzod ezt neki. A lényeg az, hogy Ő nem úgy néz rád, mint egy barátra. És engem EZ zavar. Zavar! Nem vagyok féltékeny, mert nincs mire. Csak zavar. Ezt vésd az eszedbe és ha lehet akor fogd is fel. - morogtam, majd látva Motoko arcát inkább sóhajtottam. Nem bírtam nézni, hogy megint sírásra görbül a szája - Én mentem haza. Szia. Majd hívlak. - ezzel mentem is el haza.
Motoko egy darabig jött utánam, majd mellém lépett - Biztos nem alszol nálam?
- Biztos. - gyorsítottam a tempón. Hosszúak a lábaim, így hamar a hátam mögé hagytam - Inkább menj haza. Jóéjt.
Nem így képzeltem el az első randinkat. Sokkal szebbnek, és romantikusabbnak. De most ez így alakult. Majd legközelebb, ha egyálltalán lesz még, akkor olyan lesz, amilyennek elképzeltem. Legalábbis remélem.