Reggel korán keltem. Az órára néztem. Hat óra volt. A tegnapi nap nem sikerült túl jól. De Jun ígért nekem két jegyet a moziba. Felhívtam az összes ismerősömet, hogy megtudjam ki ér rá aznap. Senki sem volt olyan állapotban, hogy elkísérjen, vagy nem ért rá. Felhívtam így aztán Sekai-t is. Őt azért tartogattam a legutoljára, mert tudtam, hogy ő „fontos dolga miatt” biztosan nem fog rám időt szakítani. Nem vette fel.
Bár aznap iskola lett volna, nem mentem. A Sekai-al történő események túlságosan megviseltek. Szerencsére ez az iskola nem olyan szigorú, mint máshol. Itt még azt sem veszik észre, ha egész évben hiányoztál, csak legyen legalább egy jegyed minden tantárgyból. A tanárok nem is figyelnek nagyon oda az osztálylétszámra.
Mivel iskola híján ráértem, úgy döntöttem, hogy elkezdem testszépítő kúrámat – ahogyan azt a „nagy lányok” mondanák – és elmentem futni, hogy leadjak pár kilót. Sekai-t ezzel az őrületbe tudtam kergetni. Szerinte nem vagyok kövér, sőt, nagyon is jó az alakom. Én azonban ezzel nem értettem egyet. Aránytalannak tartottam magamat. Épp ezért kellett a fogyókúra. Bár vaságyastól vagyok negyven kiló Jurij szerint.
Ahogy parkban futkostam körbe-körbe karikába a megszokott fekete melegítőmben, és hallgattam az MP4-eme felvett számokat, hirtelen egy ismerős fejet vettem ki a tömegből. Háttal volt nekem, így csak a haját láttam. Fekete kócos haj. Bárhol felismertem volna.
Egy kávézó előtt ült egy középkorú csinos nő kíséretében.
Elfogott a pulykaméreg, és nem bírtam parancsolni magamnak. Odaléptem az asztalukhoz. – Szép jó reggelt. Helyet foglalhatok? Nagyszerű. – ezzel leültem az ismerős fej tulajdonosának, Sekai-nak jobbjára.
Tettemen nem csak én, de az épp beszélgető két egyed is furcsállta.
- Mit keresel itt? – nézett rám szigorú tekintettel Sekai.
- Én ugyan ezt kérdezhetném tőled. – feleltem neki immáron nyugodtabban az iménti hirtelen fellobbanáshoz képest.
- Megmondtam, hogy dolgom van nem?
- Igaz is. – mintha Sekai nem is lett volna ott, a nőhöz fordultam. Ovális arca, karamell színű haja, és zöld szemei voltak. Vékony, és mégis formás. Irigylésre méltó kinézet. Szürke blézert viselt, ami alatt fehér blúza virított. Ehhez egy hozzá illő szürke nadrágot viselt. A dekoltázsa jó mélyre ki volt vágva – Én Motoko vagyok. Sekai huga. Önben kit tisztelhetek?
A nő értetlenül nézett rám, majd Sekai-ra.
- Idióta. – vágott fejbe a fiú – Ő Saku-chan!
- Saku-chan? – néztem rá fájó testrészemet simogatva.
- Sakura, a managerem. – nézett rám komor arccal.
- Oh… - a nőre néztem – Sajnálom. – nevettem zavartan.
- Szóval ő lenne a barátnőd? – nézett rám végigmérve.
Sekai-ra kaptam tekintetemet – Elmondtad neki? Miért mondtad el?
- Bocsáss meg, de elnapolhatnánk a beszélgetésünket? Helyre kell tennem ezt az idiótát. – nem várva meg a választ elrángatott a közelből. Nem szólt semmit. Csak nézett rám, majd elindult egy irányba. Hazafelé.
Én azonban követtem.
- Miért csinálod ezt? Én veled ellentétben felvállalom, hogy van egy párom. Mert nekem te az vagy, nem pedig a húgom.
- Igen, tudom, de... Nem szeretném, ha miattam…
Sekai azonban közbe vágott - Néha olyan önző tudsz lenni. Bemesélsz magadnak valamit, majd véghez viszed a jó szándék nevében. De közben nem gondolsz arra, hogy ez a másik embernek mondjuk rosszul esik.
- Sajnálom. – néztem magam elé. Pocsékul éreztem magam. Igaza volt Sekai-nak. De én tényleg csak jót akartam neki - Meg fogok változni, ígérem. – ragadtam meg kezét, és én hozzám kezdtem el vonszolni. Bár ezt nem nevezném annak, ugyanis hagyta magát.
Mikor visszaértem a lakásomba, Sekai-hoz fordultam – Ezt az ígéretet megpecsételhetnénk egy kis szakéval.
- Jöhet. – vágta rá – De honnan van? – követett a konyhába, ahol leült az asztalhoz – Nélkülem szoktál alkoholizálni?
- Nem vagyok alkoholista. Inni sem iszok. Csak néha, egy-egy kortyot. Amúgy apa barátja hozta a születésnapomra. Különleges alkalomra tartogattam, de mivel ez nem jött el, így megfelel most is. Legalább a fiúmmal ihatom meg. – a konyhaszekrény elé léptem, és ágaskodni kezdtem, hogy elérjek a tetejéről egy dobozt. Azonban ez nem sikerült. Túl alacsony növésű voltam.
Sekai nem bírta ki, hogy ne nevessen rajtam.
Hátrafordultam – Ne nevess a nyomoromon! Inkább gyere, és vedd le nekem!
- Látod? Ez is azért van, mert ilyen törpe vagy.
- Nem vagyok törpe!
- Áh, nem. Látszik. – vigyorgott rám, majd levette az imént kiszemelt üveget – Tessék. – nyújtotta át nekem.
- Köszönöm. – tettem le az asztalra a dísz dobozt, amiből kivettem az üveget, amiben a szaké volt. A dobozban még volt pár firkálmányom, amiket kiskoromban rajzoltam.
Sekai kezébe vett egyet – Hát ez meg mi?
- Semmi. – kaptam ki a kezéből – Ezek… Nagyon-nagyon-nagyon-naaaaaagyon régi rajzok. Még csak hat éves voltam, amikor rajzoltam ezeket.
Zavarba jöttem, ugyanis amit az imént a kezében tartott, azon egy pöttöm Sekai és egy pöttöm Motoko állt - a lap közepén - az oltár előtt.
Gyermeki képzeletemnek semmi sem szabhatott határt. Öt emeletes ferde torta volt jobb oldalon egy asztalon. Felettünk két fehér arányában nézve nagy galamb, amik egy vörös szalagot fogtak a csőrükkel. Én és Sekai a rajzon egymás kezét fogtuk, és ott csillogott a gyűrű mind a kettőnk kezén. Akkor még a hajhúzogatós korszakban voltunk. Amikor folyton borsot törtünk egymás orra alatt. Épp ezért csak viccből rajzoltam. De ennek ellenére a ruhámmal volt a legtöbb gond. Olyat rajzoltam magamnak, amiket a régi filmekben látni a hercegnőkön, csak éppen hófehérben. Még diadémot is rajzoltam magamnak, amiből a fátyol lógott le. Sekai öltözete viszonylag könnyebb volt. Csak pár plusz egyenes vonal, és már kész is volt az öltönye.
- Nem kérdeztem. Amúgy is, ezek csak rajzok, szóval nyugodj le.
- Igen, de…
- A tieid, szóval gondolj rájuk büszkeséggel.
- De akkor még nem is tudtam rajzolni. Mondjuk most se. És… Ezek csak gyermeki fantáziában élő törté… - rizsáztam volna tovább, de nem tehettem meg.
Sekai betapasztotta ajkaimat egy csókkal – Csöndet. – sóhajtott egyet - Nagyon hálás lennék, ha nem magyarázkodnál mindenért. Ezek nem rossz dolgok. Csak rajzok. És aranyosak. Olyan kis… Szerencsétlenek.
- Úgyse fog megtörténni... – morogtam magamelé. Még a fejemet is elfordítottam, azonban tekintetem a fiúén maradt.
- Most pontosan miröl is beszélsz? – értetlenkedett.
Igazat megvallva már magam sem tudtam követni a gondolatmenetemet. De végül visszagondolva rájöttem mit is akartam ezzel. Elpirultam. – Hát… Hogy… - ügyetlenül kezdtem el csapkodni kezeimmel, mint egy kismadár, aki még csak most kezd el megtanulni repülni.
Sekai-nak is leesett a tantusz, ugyanis ő is elpirult. Köhintett egyet. – Miről beszélsz te?! – ezzel tématerelés következett – Szóval? Hol van az a szaké?!
Szó nélkül egy poharat nyomtam a kezébe, és amint kibontottam az üveget, már öntöttem is neki – Aranyos vagy amikor zavarba jössz. – véletlenül csurig öntöttem a poharat. De ahogy a mondás tartja, annyit önts, amennyire szereted. Hát én csordultig szeretem.
Egyik pohár követte a másikat. Már a háromnegyede elfogyott.
- Le akarsz itatni? – nevetett Sekai - Vagy fordítva? Te akarsz lerészegedni? Mert ha igen… És tényleg az leszel, akkor nem tudom még mit csinálok, de nagyon mérges leszek.
- Eszem ágában sincs! Még csak meg se fordult a fejemben egyik sem! Nem akarok leitatni én senkit sem! Miért akartam volna? – kedvesemnek dőltem piros arccal, és kissé hozzábújtam – Szeretlek.
- Tudom-tudom. – simogatta meg a fejem búbját. Keze egy gyengéd mozdulattal lentebb siklott arcomra, majd nyakamra. Azt kezdte cirógatni – Dorombolj. – adta ki az utasítást.
- Miért? Nem vagyok elég hülye? Még jobban azzá kell tenned?
- Igen. Most úgyse látja senki, csak én. Na! Hajrá! – nézett rám elszántan.
- De ez olyan…
- Naaa, kérlek, légy a kiscicám! – nézett rám kérlelően. Még mindig simogatott.
Nem bírtam neki nem engedelmeskedni. Igaz még egy ideig csak néztem fel rá, és élveztem, hogy simogat, majd megpróbálkoztam a dorombolással. Ebben a percben úgy éreztem minden rendben van köztünk, és talán tényleg megeshet a kiskori rajzomon lévő esemény.
- Olyan édes vagy. – mosolygott rám – Szeretlek. – ezzel megkaptam aznapi második csókomat. De ez sokkal szenvedélyesebb volt, mint az előző – Nagyon szeretlek.
A csókba egész gyorsan belemelegedtünk. Oly gyorsasággal, hogy már egyre többet és többet akartunk a másikból. Sekai ajkai eltávolodtak az enyéimtől. Arcomra tévedtek, majd nyakamra. Ott kezdett el csókolni.
Valahogy nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. De ki akarta volna?!
Sekai azonban mégis tönkre tette. Észbe kapott. Eltávolodott tőlem – Bocs. – szólalt meg végül mikor már felocsúdott előbbi tevékenykedése után.
- Se-semmi baj. – hozzá akartam még tenni, hogy „igazán folytathattad volna”, de az már perverzség lett volna. És nem akartam, hogy rosszat gondoljon rólam.
Észre sem vettük, hogy hogy eltelt az idő. Már kinnt esteledett. Sekai-ra néztem. – Itt alszol ma?
- Aludhatok. – vont vállat még mindig felkábultan, majd felállt a székről - Megyek, lefürdök, nem bírom elviselni ezt a rizspálinka szagot.
- Rendben, menj csak. – néztem utána, majd felmentem szobámba én is előkészülni a fürdéshez.
Amíg Sekai a fürdőben volt én megágyaztam, rendet raktam hellyel-közzel a szobában, előkerestem a hálóingemet, és már át is öltöttem megszokásból. Visszamentem még a konyhába rendet rakni.
Mikor végeztem, és visszamentem a szobámba, a fiú már az ágyamban feküdt hason. Csak egy törölköző volt a derekán, semmi más nem volt rajta. Haja még vizes, és kócos volt. Arca a párnámba temetve. Bal keze pedig lelógott az ágy széléről.
Nem bírtam ki. Nem csak zavara jöttem, de még a fantáziám is szárnyra kapott. Leültem az ágy jobb oldali szélére. Mutatóujjamat végighúztam a karján simogatva azt. Csuklójától indulva elértem felkarjáig. És ha már ott voltam, miért álltam volna meg?! Egy kört rajzoltam rá, majd fentebb haladt ujjam vállára, ahonnan átsiklott lapockájára. Húztam egy vízszintes vonalat a másik oldalon lévő lapockájához, de félúton megálltam, és gerincoszlopán haladtam végig. A törölköző szélénél tovább azonban nem mentem. Végigsimítottam még a mentén, majd ujjamat egész tenyerem váltotta le. Visszasimítottam nyakához.
Sekai feje ekkor már felém fordult. Aludt már. Ezt onnan is tudom, hogy ajkai résnyire nyitva maradtak. Olyan édes volt, akár egy angyal.
Ahogy simogattam nyakát az ujjaim automatikusan arcához közelítettek. Félresöpörtem arcába omló tincseit, majd mutatóujjammal gyengéden végigsimítottam ajkain.
- Elaludtam?! – pattantak ki szemei, majd ajkára nézett a levegőt akadályozó dologra, azaz az ujjamra – Azt akarod, hogy leharapjam?
- Miért vagy ilyen undok? Én csak simogattalak. Már ez is bűn? – néztem rá megbánva tettemet – Pedig csak jót akartam. Jobban mondva csak játszadoztam, nem tudtam, hogy ébren vagy.
- Mi van? Nem is voltam undok! Veled már viccelni sem lehet? Egyáltalán nem bánom hogy simogatsz. Amúgy nem voltam ébren, te keltettél.
- Sajnálom, nem akartam, máskor nem teszek ilyet.
- Azt nem mondtam, hogy máskor ne. Azt se mondtam, hogy baj hogy felkeltettél. Kis vészmadaram.
- Tudod, kezdem azt hinni, hogy ki akarsz sajátítani magadnak – nevettem el magamat - Butaság igaz? Nem vagy éhes?
- Nem. Én most csak egy dologra vágyom. – ásított – Az pedig az alvás. Szóval gyere ide, had öleljelek magamhoz.
- Biztos ez? Nem egy álom? – feküdtem be mellé. Olyan hihetetlenül hangzott ez a kérése, hogy tényleg nem tudtam eldönteni hirtelen, hogy álmodok-e, vagy sem.
- Nem, nem álom. Valóság a neve. Bár kitudja. Lehet, hogy én csak a képzeleted szüleménye vagyok. – hunyta be szemeit, hogy végre aludhasson, közben pedig mint valami plüss macit, karjaiba zárt.
- Akkor én már tizenhét éve azt álmodom, hogy egy jóképű fiúba vagyok belezúgva egészen pöttöm hét éves korom óta? Elkeserítő.
- Hát, jó korán kezdted. – nevetett ki, majd megfogta egyik kezemet, és nagy ujjával simogatni kezdte - Tényleg úgy gondolod hogy kisajátítalak?
- Nem is tudom – gondolkodtam el - Néha olyan érzésem van, hogy azt akarod, hogy csak veled legyek, és csak veled beszéljek, és csak-csak-csak-csak te... Mintha birtokolni akarnál – mosolyogtam rá - De én ezt egy cseppet sem bánom.
- Helyes. És még? Milyen vagyok ezen kívül, szerinted..?
- Gonosz, önző, és egoista. – persze nem gondoltam komolyan - Te mikor dicsértél meg engem? Soha! Én meg amikor volt rá lehetőségem, mindig.
- Sajnálom. De rendben van. Segítőkész és kedves vagy. Nem vagy tömeg. Mármint nem mások után mész, hanem a saját utadat követed. És ez jó. Vicces vagy és aranyos. És bájos. Tehetséges, és kitartó. Nem mellesleg pedig gyönyörű.
- Ezt csak azért mondod mert panaszkodtam neked?
- Igen, de komolyan így gondolom. Nem most akartam elmondani. Nem tudod értékelni ezt a vallomást.
- De igenis tudom értékelni. És azt is tudom értékelni, ha szeretgetsz.
- De nincs most hozzá energiám. – nézett rám. Elmélete azonban úgy tűnt ez gyorsan megdőlni látszott. Az arcomra, majd számra adott egy-egy puszit. Ebből aztán egy csók kerekedett.
Nem úgy gondoltam, hogy azonnal nyilvánítsa ki szeretetét, de ha már elkezdte, én nem akartam félbeszakítani.
Szeretet kinyilvánítása nem tartott sokáig. A hajamba túrt, és hosszú fekete hajamat kezdte el csűrni-csavarni, mire én viszonoztam mozdulatait. Úgy volt vele, hogy ő már eleget „kényeztetett”, most én következek. Hátára fordult, kicsit magára húzott, és úgy cirógatta tovább a hajamat.
Elnevettem magamat, már csak azért is, mert már nagyon álmosnak tűnt, és teljesen eltorzult az arca. Betakartam mind a kettőnket alaposan egy pokróccal, majd megöleltem – Aludjunk inkább. – mosolyogtam rá, és így próbáltunk aludni.

Zajokra ébredtem fel. Lementem. Apa tért haza. Igazi csavargó volt. Ezt a kinézetéből is meglehetett állapítani. Bűzlött az alkoholtól. Mozgása kiegyensúlyozatlan volt. Egyenesen már nem bírt járni.
Befogtam az orromat, hogy ne érezzem az alkohol kellemetlen szagát legalább egy kicsit – Most értél haza? – kérdeztem tőle.
Az órára néztem. Délután kettő volt.
Apa hátrafordult, és rám meredt nagy barna szemeivel. Arca borostás, haja tincsekben összeállt a kosztól. Arcán egy-két helyen vágás éktelenkedett.
- Megint verekedtél? – léptem elő. Elővettem egy zsebkendőt, és azzal próbáltam letörölni a vérét.
- Hagyj engem békén! – lökte el kezemet magától.
Sóhajtottam – Nem hiszem, hogy ezt tovább kellene folytatnod.
- Ne mond meg nekem, hogy mit tegyek!
- Én csak azt mondom, hogy szerintem neked is jobb lenne, ha keresnél valamilyen állást, és a pénzt pedig nem innád el.
- Hogy merészelsz így beszélni velem? – emelte fel hangját – Azt hiszed alkoholista vagyok? Hogy semmirekellő? Olyan vagy mint az anyád! Semmiben sem különbözöl tőle!
- Én nem mondtam ilyet.
- De gondoltál rá! Hallottam ám! Ne nézz hülyének! Az apád vagyok! Nincs jogod ilyeneket gondolni rólam!
- Na de én… - néztem rá aggódva.
- Menj te is a kórházba az anyád mellé! Megérdemlitek egymást!
Inkább nem szóltam semmit sem. Ilyenkor nem érdemes vele beszélni. – Nem vagy éhes? – mentem a hűtőhöz, és a tegnapi maradékot vettem ki neki.
- Nem. – ment volna az asztalhoz, de az útvonalat elszámította. Nekem jött.
Én az ütközésnek köszönhetően elejtettem a tányért, ami épp a kezembe volt. Gyorsan lehajoltam, hogy összeszedjem a darabokat.
Azonban apának nem kellett több. Megragadta hajamat, aminél fogva felhúzott magához. – Te szerencsétlen! – kiabált velem, majd azzal a mozdulattal már lendült is a keze, ami az arcomon csattant.
A pofon helyére helyeztem kezemet. Könnyeimmel küszködtem. Szólni felesleges volt. Beletörődtem a megtörtént eseménybe. Lehajoltam ismét a szilánkokért, és összeszedtem őket, majd kidobtam a kukába. Elkészítettem még apának a „reggelijét”, majd Sekai-ét, amit felvittem neki egy tálcán.
Amikor beléptem a szobába, Sekai csak akkor nyitotta ki szemeit.
Hajamat gyorsan arcomba fésültem, mielőtt észrevette volna a rajta éktelenkedő piros foltot. – Te már fenn vagy? – ültem le mellé. A tálcát az ölemben hagytam – Hoztam neked ebédet. Nem hagyom ám, hogy éhen haljon itt nekem a dalos pacsirtám. – simítottam végig arcán – Amúgy hogy aludtál?
- Jól. – ült fel, és nyújtózkodásba kezdett. Megfeszültek izmai. Úgy nézett ki, mint valami divat fiú, így senki se gondolta volna, hogy milyen erős is. Pedig még csak nem is edz sohasem – Köszi. – köszönte meg a tálcán kínált ebédet. Elvette ölemből a tálcát. Ahogy megmozdította, a hajam is elmozdult odasimított helyéről – Motoko, mi történt az arcoddal? Piros. – végigsimított rajta – Olyan, mint egy… – itt egy darabig nem szólt. Szembesítette magát az igazsággal – Kéznyom?! – fakadt ki idegesen – Ki volt az?
- Senki. – mivel láttam rajta, hogy nem hisz nekem, így hozzátettem – De tényleg! Csak elestem, és pont egy kéz alakú gumijátékra esett az arcom. Ezért van ott az a szép piros folt. – mosolyogtam rá bátorítóan.
Láttam rajta, hogy nagyon gondolkodik rajta, hogy elhiggye-e vagy sem. – Mo, te nekem nem mondasz igazat.
- Dehogynem! – erősködtem, majd feladtam. – Na jó, tényleg nem. – minek hazudjak? Még csak nem is tudok neki, ugyanis ismer már, mint a rossz pénzt – Hazajött apa, és…
- Szóval apád volt? Hogy képes valaki kezet emelni a saját lányára? – ezzel kitette öléből a tálcát, és felállt – Hol van most?
Azonnal kapcsoltam. Felálltam, és ezzel útját álltam – Nem hiszem, hogy helyesen tennéd, ha most odamennél, és elkezdenéd kiosztani. Tudod milyen. Mindenféle képen én fogok kijönni rosszul az ügyből. És ezt nem akarod, igaz?! Lehet, hogy el fog tiltani tőled. Vagy nem tudom… De nem akarok vitát köztetek! – próbáltam lebeszélni.
-  Nem érdekel. Ez így amúgy sem mehet így tovább. Mi lesz ha egyszer majd annyira részeg lesz, hogy megfog és belefojt majd egy kanál vízbe!? – túlzásba esett, de jól esett, hogy aggódottértem.
- Nem fog!!!! Miért tenné? Amúgy is.. egy kanál vízbe nem tud megfojtani. Menjünk el inkább valahova. Oké?! – felcsillantak szemeim - Vagy.. –bújtam hozzá.
- Ne terelj!! - tolt el magától - Nem megyünk sehova. Maximum apádhoz.
Szomorú tekintettel néztem rá, hogy éreztessem vele, hogy ez nem jó ötlet - Szerintem meg inkább maradjunk itt. - ismét odabújtam hozzá.
Sekai elhúzta száját, azért sem hagyja magát. - Motoko, engem ez akkor sem hagy nyugodni. Ne kérj tőlem lehetetlent. Az a férfi bántott téged. Ezt nem nyelhetem csak úgy le. Még akkor sem, ha te kéred.
- Az apám... Kénytelen vagy lenyelni.. Én is azt teszem... Nem akarok vele foglalkozni. És te se akarj. Most én leszek a birtokolni akaró. És én most csak téged szeretnélek. Ne foglalkozz az apámmal. Csak velem most, és mindörökké.
Látszólag nem tetszett neki amit mondtam - De akkor is. – sóhajtott -  Na jó, ma veled leszek. De egyszer majd beszélni fogok vele. És azt nem akadályozhatod majd meg.
- Hiszed. Nos..? Mihez van kedved?
- Felrobbanni. Ahhoz van kedvem.
Elhúzódzkodtam tőle, felültem, és az ágy másik szélére húzódzkodtam minél távolabb tőle. Kifejezve nem tetszésemet elővettem egy újságot, amit olvasni kezdtem. Nem kiabáltam, de már nagyon annak a határát súroltam. Egyszerűen nem hittem el, hogy mindig közbejön valami, ha csak kettesben akartam vele lenni. Már láttam a következményeket is. Semmi jóra nem számítottam.
- Most meg mi az? Szerinted ezek után nyugton tudok maradni? Tisztára zsákutcában érzem magam. - idegesen összeborzolja saját haját, majd rám nézett szelíden - Most mérges vagy?
Nem láttam értelmét annak, hogy tudomására hozzam érzelmeimet, hiszen ismer.
- Szóval mérges vagy. – állapította meg - Nagyszerű. Akkor sértődj. – kezeit karba tette. Elfordult tőlem. Besértődött.
- Még te sértődsz meg? Nehogy már a nyúl vigye a puskát! Én itt próbálok romantikus hangulatot teremteni, erre te rá se szutykolsz. – szó mi szó, rosszul esett.
- Na jól van, akkor látom ma már nem tudunk egyről a kettőre jutni. Hazamegyek. Semmi kedvem veszekedni. Már így is felhúztad az agyamat, hogy nem engeded, hogy megvédjelek. - ezzel bement a fürdőbe felöltözni. Kijött tegnapi ruhájában, megigazgatja magán - Mentem. Hello. Majd hívlak szóval NE nyomj ki. – még elbúcsúzni sem hagyott, csak fogta magát, és elment.
Morogtam magamban egy sort. Jót akartam, és ez lett a vége. Lehet, hogy ez a kapcsolat halálra van ítélve? Miért kell egy ilyen tökfejet szeretnem?!
- Seeeeekai!! – szóltam utána, de már késő volt. A bejárati ajtó csapódott.
Ilyen az én szerencsém. Hiába szeretem, ha állandóan az a vége, hogy összeveszünk. Akkor mi értelme van az egésznek?!