Másnap arra ébredtem, hogy csörgött a telefonom. Nem tudtam ki az, de ritkán fordult elő, hogy valaki még ébredésem előtt felhívott volna. Általában ugyanis hajnali öt órakor ébredek fel minden egyes nap ha kell, ha nem.
A telefonomért nyúltam, hogy felvehessem. – Hallo?! – szóltam bele álmosan. Még csak négy óra volt, a nap még csak most kezdett felkelni. Pont, ahogyan én is.
- Motoko?! Én vagyok az, Sekai édesanyja. Ne haragudj a korai hívás miatt.
- Á, szia! – ültem fel, majd a hajamat igazgattam, hogy ne zavarja látókörömet – Semmi baj. Valami baj van?
- Nem, ne aggódj, nincsen semmi baj! Csak nekünk el kell utaznunk ma. Pontosabban egy óra múlva. A vállalat kötelezi a kirándulásunkat. Ők fizetik, úgyhogy pár napig nem leszünk itthon. És akire rá bíztuk volna Sekai gondját, az imént közölte, hogy mégse ér rá, mert megbetegedett.
- Értem. – bár nem tudtam, hogy mire akar ezzel kilyukadni.
- Nem tudnád te helyettesíteni? Te ismered úgyis a legjobban őt.
- Noss az az igazság, hogy mi jelenleg…
- Kérlek Motoko! Nem akarom egyedül hagyni, főleg az után az eset után, hogy majdnem felgyújtotta az egész házat.
Annak a bizonyos esetnek már két éve volt. Azóta már Sekai megtanult zacskós levest főzni a segítségemmel. De igaza volt. Sekai kiszámíthatatlan, és nem élhet napokig csak instant kajákból.
- Rendben van. Elvállalom. Egyáltalán tudja, hogy ti…?!
- Ez igazán nagyszerű! Nem, nem tudja. Tegnap akartuk mondani, de akkor már aludt. Mellesleg nyugodtan itt aludhatsz, ha gondolod! Ja, és kérlek takaríts ki néha!
- Rendben. – válaszoltam még kómásan.
- Ja, és a kulcsok…
- …a szőnyeg alatt lévő kis résbe vannak eldugva. – fejeztem be mondatát – Tudom.
- Nagyon szépen köszönjük! Mire ide érsz nagy valószínűséggel már mi nem leszünk itthon. Még egyszer köszönjük.
- Rendben. Jó utat. Szia. – ezzel letettem a telefont, és visszadőltem még pár percre, hogy kipihenjem magamat.
Nem tudtam visszaaludni. Egész végig ezen az ügyön gondolkodtam. Vigyázzak Sekai-ra, mintha én egy gondozó lennék?! Ez kész nevetség tárgya! És össze vagyunk veszve. Nem hiszem, hogy díjazni fogja az ötletet. Mind az, hogy napokig Sekai-éknál kell töltenem, csak hat órakor jutott el a tudatomig.
- Te jó ég. – ültem fel, majd kétségbeesetten előkészülődtem a fárasztónak ígérkező napokra.
Mikor mindennel készen voltam hát elindultam páromhoz, hogy bébicsőszködjek. Amint odaértem már hozzá is láttam a munkálatoknak. Csináltam neki reggelit, mosogattam, és még el is törölgettem.
Neszt hallottam odafentről, ami egyre hangosabb volt ahogy közeledett felém.
- Te meg mi a rossebet csinálsz itt ilyen korán?! – állt meg a konyhaajtóban, és onnan nézett rám.
- Jó reggelt neked is. – köszöntem neki mosolyogva. A szüleid elutaztak pár napra, és megkértek, hogy vigyázzak rád addig. Vagyis mossak, főzzek, takarítsak. Épp jókor jöttél, a reggeli már készen van. – amikor közelebb jött, csak akkor láttam, hogy kissé nyúzott – Karikásak a szemeid. Nem aludtál jól?
- Elutaztak? Mégis hova és miből?! Na mindegy. Amúgy persze. Jól aludtam. Nem vagyok karikás sem, csak képzelődsz. – ezzel a konyhaszekrényben kezdett el kutatni. Miután megtalált egy levél Aspirin-t, leült az asztalhoz vele.
- A gyár szervezett valami kirándulást, ami ingyenes, és így gondolták miért ne?! Tegnap akarták elmondani, de túlságosan el voltál foglalva.
- Értem. –sóhajtotta.
Letettem a reggelit az asztalra - Mellesleg elég morcos vagy a szokásoshoz képest is. Biztos nincsen semmi baj? Azt mondtad, hogy majd felhívsz, és mégse tetted.
- Ja, tudod. Elfoglalt voltam.
- És a barátnődre már nem is szakad időd. Miért nem mondod inkább azt, hogy hagyjalak békén? Hogy menjek el, és vissza se jöjjek, mert te már rám untál, és... és...
- Egyáltalán nem erről van szó. – nem evett, csak nézte amit elé tettem.
- Akkor meg miért nem eszed meg, amit csináltam neked reggelire?
- Mert nem vagyok éhes.
- Már a főztöm se jó!?
- Ne keresd mindenben a problémát.
- Akkor mond meg mi a bajod.
- Semmi! – fakadt ki - Hagyj már békén! – mikor kimondta, már rájött, hogy nem így kellett volna velem ezt közölnie. Biztosan a szomorú arcom miatt - Csak nem tudtam aludni. Morcos vagyok. Ez minden.
Bocsánat kérés elutasítva. Felálltam, és a megmaradt ételt a hűtőbe tettem. - Kaja a hűtőbe, ha nem láttad volna. Szia. – indultam ki a házából.
- Várj már. Most meg hova mész? Már megint mérges vagy?
- Te küldtél el. Megyek is haza. Nem akarok púp lenni a hátadon. Én csak jót akartam.
- Ja már megint csak egy dolgot hallasz meg. Mindegy, akkor menj. – legyintett nem törődve semmivel sem.
- Ez nem igaz! – álltam meg, és visszafordultam felé - Én se aludtam sokat. És? Ez még nem jogosít fel arra, hogy így beszélj velem!
- Te viszont úgy libegtél be ide, mintha tegnap semmi sem történt volna. – kötötte az orromra.
- Miért? Történt valami? Én csak arra emlékszem, hogy nem bírtál leszállni az apámról, ezért nem is foglalkoztál azzal amit akartam csinálni! Nem kértem sokat, csak hogy felejtsd el apát, és hogy foglalkozz helyette velem. De nem, neked azért is... – tettem kezeimet karba.
- Én igenis szoktam foglalkozni veled. Túléled, ha egy kicsit nem körülötted forog a világ, nem? Mellesleg téged nem vetne szét az ideg, ha mondjuk nekem lett volna akkor egy monokli a szemem alatt? Vagy tényleg csak engem érdekel az épséged?! És csak az én agyamat húzza fel ez a dolog?! Jól van akkor biztos én vagyok a marha hogy így érzek.
- Elmagyaráztam a dolgokat. Megmondtam, hogy ennek nincsen jelentősége. Szóval nem kellett volna aggódnod ennyire. – sóhajtottam - Az az egy szerencséd van, hogy anyud egy listányi teendővel látott el, szóval... – még be se fejeztem a mondatot, de már elindultam fel - …megyek takarítani.
- Még ha azt is mondja h kár aggódni, akkor is aggódni fogok, mert egy felelőtlen hülye tyúk. – morogta orra alatt. Biztosan azt hitte, hogy nem hallottam, pedig igen. Felment szobájába, és írni kezdett. Most már kicsit nyugodtabb volt, mint az előbb. A nyugalmát csak az zavarta meg, hogy megcsörren telefonja - Igen? Holnap? Holnap este. Igen, értem. Persze, nincs más dolgom. Rendben akkor majd idejössz értem? Kösz. Szia. – mikor lerakta a telefont, elégedetten elmosolyodott.
- Ki volt az, és mit akart? – kíváncsiskodtam.
- Na vajon ki. Gondolkozz.
- Egyik barátod?
- Rendben, látom nem forognak a kerekek. – szemtelenkedett velem - Saku volt az. Holnap fellépés Shibuya-ban. Ott most fesztivál van. Tudod, alkoholisták melegágya.
- Értem. Ezek szerint holnap nyugodtan hazamehetek.
- Dehogy! Jössz te is. – döntötte el.
- Igen? Jó tudni. És én miért? Mondtad egyáltalán "Saku"nak? Nem lesz belőle baj?
- Tudja hogy nélküled nem megyek sehova. – nézett rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel.
Elpirultam - Tudja..? Miért? Mondtál neki ilyet? – zavarban voltam. Nem gondoltam volna, hogy mindent elmond neki. Igaz, a managere, de az nem jelenti azt, hogy mindent tudnia is kell róla. Vagy igen? - És miért nem mész nélkülem sehova?
- Ne fárassz már! – horkolt le.
- Jó, akkor legalább az utolsóra válaszolj! – mosolyogtam rá.
- Az egyértelmű és te is tudod. Nem fogom a szádba rágni.
- De én tényleg nem tudom. – valójában tudtam, de tőle akartam hallni.
Ez azonban nem jött össze. Mintha leolvasta volna rólam. – De, tudod. – ezzel leis zárta a témát, majd írogatott tovább.
- Nem, nem tudom. – erősködtem.
- Akkor ez van. – vont vállat.
Sóhajtottam - És mit írsz? – csillantak fel a szemeim.
- Szavakat.
- Jól van, legyél undok.
Ez után nem szóltam hozzá, csak takarítottam, és elvégeztem a rám szabott feladatokat.
Fáradtan dőltem le Sekai szobájában a kanapéjára miután végeztem mindennel - Ki vagyok. – fújtam ki magamból fáradtságomat – Mindjárt csinálok kaját neked. – mondtam neki félálomban, majd kipattantak szemeim, és rá néztem – Egyáltalán éhes vagy? – mögé léptem, és megöleltem.
Nem törődött velem. Nagyon írt valamit, amihez teljes koncentrációs képesség kellett. Mikor befejezte, letette a tollat, és csak aztán nézett rám – Mit szeretnél? Kész vagy mindennel?
- Ühüm. – bólintottam – Hogy mit szeretnék? Nekem az is elég, ha itt vagy velem.
Sekai szembe fordult velem, és végigmért – Látom ki vagy ütve rendesen. Feküdj le, és aludj egy kicsit.
- Nem… - nyavalyogtam neki – Inkább menjünk el valahova.
- Azt felejtsd el. Én ma már nem megyek el sehova sem. És mielőtt még megkérdeznéd: Azért, mert lusta vagyok. De megnézhetünk egy filmet, vagy valami.
- Valami? – csillantak fel szemeim – Úgy érted bármi? – néztem rá továbbra is – Akkor feküdjünk le. – váltott át a csillogás perverzióba.
- Még nem vagyok álmos. Viszont ezt a filmet – vett elő egy DVD tokot – már régóta meg akarom nézni. Rémálom az Elm utcában. Na? Megnézzük? – most neki csillantak fel szemei.
Sekai már kiskora óta szereti a horrort. Neki köszönhetem azt is, hogy sose vágattam le a hajamat. Én nem szeretem. Sőt, ki nem állhatom. De hát Fraddy a mindene. Nem mondhattam neki nemet – Rendben. Nézzük meg azt.
Berakta a filmet, majd elterült ágyon, egy gyors és gyengéd mozdulattal magához húzott. Átölelt. A fejemet simogatta, és néha tincseimet csavargatta ujjára.
Fejem olyan közel volt a mellkasához, hogy az már zavarba ejtő volt. Még heves szívverését is éreztem. Nem tudom, hogy mi váltotta ki benne ezt a reakciót. Lehet, hogy a film, hogy láthatja végre zsánerét, vagy az is lehet, hogy mert a közelében voltam. Bármi is volt az oka, reméltem, hogy az utolsó. A film már nem is annyira érdekelt. Na jó, érdekelt. De csak mert az a sok sikoly elviselhetetlen volt. Nem is néztem oda.
A film végén rám nézett, és az arcomat simogatta. Úgy nézett rám, mintha akkor és ott ismét szerelmet akart volna nekem vallani, de ehelyett: - Ugye milyen jó volt? Holnap is nézzük meg!
- Köszi, de kihagynám. Jó volt, de azért annyira nem, hogy többször is megnézzem. – nevettem zavartan.
- Nem tetszett? – vonta fel szemöldökét – Pedig úgy terveztem, hogy hétvégén maratont fogok tartani.
- Rendben. Akkor én addig takarítok, meg főzök.
- Vagy hagyjukaz egészet. Nélküled nem az igazi. – felült, és úgy nézett le rám – Tervezzünk helyette egy közös programot. Menjünk el valahová.
- Menjünk el a tengerpartra. – dobtam fel az ötletet – Megnézhetnénk az ottani városokat, meg a nevezettességeket, aztán meg fürödhetnénk is.
- Inkább majd én megtervezem. Ha te csinálsz valamit, akkor abból csak baj lesz.
- Rendben, akkor csináld meg te.
- A tengerpart felé igaz? Van arra egy erdő rész. Tetején kilátó. Oda is elmehetnénk.
- Jól hangzik. És ha már ott vagyunk, kóstoljuk meg a „Sex on the bitch” nevezetű koktélt. – nevet.
- Őőőő… - zavarba jött. Olyan aranyos ilyenkor. – Motoko, nincs olyan, hogy „Sex on the bitch”. Az „Sex ont he beach”. – orron pöckölt – Butus.
Elpirultam a szégyentől, de talán még jól is jöhetek ki belőle – Jó, nem vagyok jó angolból! Még az anyanyelvemet se tudom, nem hogy a külföldit! Nem akarsz nyelvleckét adni nekem?
Sekai megcsókolt, majd eltávolodva tőlem a hajamat kezdte összekócolni – Ennyi elég volt? De ha nem tudsz angolul, akkor inkább ne is beszélj úgy, oké? De el is kezdhetnél tanulni. Nyelvvizsga nélkül manapság sehol sem fogsz tudni elhelyezkedni.
- Na de így is javult az átlagom. Tessék rám büszkének lenni! – oldalra döntöttem fejemet – Mit kapok érte? – kissé elkalandoztak gondolataim, így megráztam a fejemet – Visszatérve a témára: Ki próbáljuk majd azt…? – mivel ez túl perverznek hangzott, így gyorsan kijavítottam magamat – Az italt. Az italra gondoltam.
- Enni nem akarsz ott? – gúnyolódott rajtam.
- Ez egy nagyon-nagyon jó ötlet! De nem. Nem akarok ott enni.
- Mennyi az idő? Elég sötét van már kint.
-  Nyolc fele. Nem vagy éhes? Készíthetek neked vacsorát, ha gondolod.
- Inkább csak egy teát készíts. Zöldet. – kivette a filmet a lejátszóból, majd az ablakhoz ment. Leült a belső párkányra, és az eget fürkészte.
- Máris hozom! – ezzel lementem a konyhába, csináltam neki teát, úgy ízesítettem, ahogy ő szereti, majd felvittem neki, és a kezébe nyomtam – Tessék.
- Kössz. – vette el. Mind a kettő kezével fogta a bögrét. Még mindig kifelé nézett. Fejét az ablaküvegnek döntötte – Izgulok a holnapi koncert miatt. Olyan, mintha pillangók röpködnének a gyomromban.
Az ágyhoz mentem. Ráhasaltam, és egy újságot kezdtem el lapozni, amit találtam Sekai éjjeli szekrényén. Könyökeimmel megtámasztottam magamat, és úgy lapozgattam - Nem kell félned. Jó a hangod, és már tucatnyian rajonganak érted. Mindenki szeret, kivéve azok, akik nem. De velük nem kell törődnöd.
- Nem erről beszéltem. – iszogatta a teát – De mindegy is, nem akarlak ezzel traktálni.
- Azért vagyok, hogy traktálj. Csak nyugodtan.
- Köszi, de nem. Lényegtelen az egész.
- Semmi sem lényegtelen, ami veled kapcsolatos. – néztem fel rá.
Sekai azonban elfordította tekintetét, és továbbra is hallgatott.
- Hát jó. Ha nem, hát nem. – lapoztam az újságban két-három oldalt, majd ismét felnéztem rá – Nem lehet, hogy lámpalázas vagy?
- Lámpalázas? Az elég érdekesen nézne ki nem gondolod? De lehet. Nem tudom.
Ismét az órámra néztem – Haza kellene mennem.
- Miért? Te csak takarítani jössz ide? – húzta fel szemöldökét.
- Nem! Vagyis… Jelenleg igen. De valójában nem, mert azért jöttem, hogy láthassalak. Meg ennivalót készíteni neked, és bátorítsalak az ilyen helyzetekben, és figyeljek rád, hogy rendesen tanulsz meg gyakorolsz-e.
- Tudod ez teljesen úgy jött le, mintha te viselnéd a gondomat. De én nem akarok teher lenni. – húzta félre száját.
- Ne butáskodj! Nélküled csak unatkoznék. Jó, hogy a szüleid rám bíztak, mert legalább láthatlak, és van okom miért ide jönni, hogy aztán veled lehessek. Nem vagy teher nekem egyáltalán.
- Akkor tényleg csak azért jössz ide. – ezzel megitta teáját – Mindjárt hazakísérlek. – indult ki a szobájából.
Nem hagytam annyiban, utána mentem - Miért érdekel annyira, hogy miért jövök? Nem hiszel nekem?
- Csak megkérdeztem. – ment le a konyhába elmosogatni a bögréjét. – Nem kell azonnal rosszra gondolni.
- Rendben. Nem gondolok rosszra.
- Akarsz még menni valahová, vagy egyből haza? – törölte meg kezeit mosogatás után a konyharuhába.
- Menjünk el karaokezni! Közben pedig együnk sushit! És igyunk szakét! Van egy olcsó hely.
- Ez egy jó ötlet! – csak úgy ragyogtak a szemei – Imádom a sushit, és a szakét is! És még olcsó is?! Motoko, te vagy a nekem való nő!
- Te…Tessék?! – egy pillanatra megállt bennem az ütő.
- Mondom a kedvemre teszel. Na gyerünk!
A bár egy mesterséges tóparton volt. Mivel már éjszaka volt, így csak néhol pislákoltak a lámpák. A tükrözte a fényeket, a csillagokat. Hangulatos volt nagyon.
- Egész pofás. Voltál már itt? – nézett rám.
Nem kellett volna neki ezt kérdeznie. Azonban nekem se válaszolnom. – Nem. Vagyis Dejussal voltunk a közeli parkban, és akkor fedeztük fel ezt a helyet. Úgy volt, hogy legközelebb eljövünk ide, de… - inkább az étlapot kezdtem el fellapozni – Nem következett be az a nap.
- Mi lenne ha nem emlegetnél más férfi neveket előttem? Főleg annak a szemét szovjetét?
- Bocsánat, ne haragudj! De... Várjunk csak?! Te féltékeny vagy?
- Nem! Egyszerűen zavar. És az is kezd nagyon unalmas lenni, hogy ezt mindig megkérdezed. Mi van? Ettől érzed magad fontosnak? Hát cseszd meg akkor ha igen!
Megvártam míg befejezi dühkirohanását - Megnyugodtál? – mosolyogtam rá.
- Nem, nem nyugodtam meg! Tudod én sem kérdezek semmi ilyesmit soha pedig tudom, hogy már a gondolata annak, hogy annyira lány vesz körül, téged féltékennyé tesz.  Saku-chan, és a rajongók. És kár is tagadnod. – morgott egyet, majd letette az étlapot - Elment az étvágyam. – csak egy szakét kért.
Szégyelltem magamat, hiszen igaza volt. – Sajnálom. Ígérem, ez többé nem fordul elő.
Sekai mintha meg se hallotta volna. Csak válaszolt. – Aha…
- Nincs kedved inkább karaokezni?
- Majd később. Most először egyél. Én meg eliszogatok. – hangja ismét átváltott a szokásos nyugodt hangvételbe.
- De azért ne igyál olyan sokat. Jobb lenne, ha ennél is, mert az legalább felszívja az alkoholt. – rendeltem magamnak csak úgy a hasamra ütve valamit.
- Ha attól félsz, hogy részeg leszek, ne aggódj. Nem könnyen állok be. Plusz ez csak egy kis szaké. Ha akarnék se tudnék. Max egy kis whiskytől vagy vodkától.
- Jó, de attól még azért egyél, mert ma nem igazán ettél semmit, és nem akarom, hogy összeess nekem!
- Ja, mert pont olyan ne bánts virág vagyok, aki összeesik egy kis koplalás miatt. Kiskoromban volt olyan hogy napokig nem ettem. - hajába túrt, és a fejét kezdte vakarni - De most csak nem bírok enni. A holnapi.. – egy pillanatra elakadt szava gondolkodástól - Talán tényleg lámpalázas vagyok?
- Miért nem árulod el, hogy mitől félsz a holnapi nappal kapcsolatban? – az asztalra könyököltem, ujjaimat összekulcsoltam, arra pedig államat helyeztem.
- Nem egyértelmű? Interjút kell adnom kamerák előtt. Amit majd leadnak. Persze hogy félek, hiszen én ilyet még soha... – sóhajtott egyet.
- Nem csináltál. - fejeztem be mondatát, majd kis mosollyal nyugtattam - Nem úgy volt, hogy fellépned kell? Mellesleg az interjú nem olyan nagy ügy. Általában nem élő szokott lenni, és ha ez se az, akkor nem kell mitől félned, ugyanis kivágják azokat a részeket, amik neked nem tetszenek. Ha meg élő, akkor meg kell válogatnod, hogy miket mondasz. De még ha hibázol is, az se baj, elvégre mindenki azt teszi. Elvégre emberek vagyunk. Nem igaz? Szóval nincs mitől félned.
- Persze, ezzel mind tisztában vagyok, de akkor is parázok. Csak akkor leszek nyugodt ha már benne vagyok a dologban, addig stresszelek. – amikor kihozták nekem a vacsorámat, ő már rendelte is az újabb kör szakét.
- Kérsz belőle? – nyújtottam felé egy falatnyit – Olyan jó lesz neked! Szerinted miket fognak kérdezni?
Sekai bekapta a felé nyújtott falatot – Nem tudom. Azt elmondják előtte. Legalábbis azt hiszem.
- Szerintem még Saku-channal is egyeztetni fognak. – eszembe jutott valami, amire kíváncsi voltam – Ha megkérdezik, hogy van-e barátnőd, és Saku-chan azt fogja mondani neked, hogy a válaszod legyen „nem”, akkor mit teszel?
- Akkor azt fogom mondani hogy nincsen. Miért? Mit hittél?
- Semmit nem hittem, épp ezért kérdeztem. – szájába adtam még egy falatot.
Amint lenyelte épp akkor hozták ki neki a második kör szakéját. Megitta azt is – Akkor legalább most már tudod.
Kinéztem az ablakon. Olyan szép volt az ég. Tiszta, ezernyi csillag, és telihold – Hát nem szép?
- De. Nagyon. – vont vállat. Túlzottan nem kötötte le Sekai figyelmét a telihold festői képe – Na? Karaoke?
- Jöhet. – néztem vissza rá – Mit szeretnél énekelni?
- Nem tudom mik vannak itt. Rád hagyom a választást. Csak ne valami szerelmes szám legyen.
- Rendben. – mentem a pulthoz kiválasztani egy olyan számot amit mindketten ismerünk, szeretünk, és pörgős. Visszamentem hozzá. – Ez jó lesz?
- Igen, ez pont tökéletes. De te is énekelsz ám!
- Jó, de… - mindketten tudtuk, hogy nem szeretek, és nem is tudok énekelni – Nekem nincs jó hangom!
- Nem baj. Azért karaoke a karaoke, mert mindenki tesz rá, hogy milyen a másik hangja.
A mikrofonokhoz sétáltunk, és a monitoron kiadott szöveget kezdtük el énekelni. Sekai nagyon belejött. Akik ott voltak, mind körénk álltak. Remek. Más se hiányzott már, csak a közönség.
A szám végén Sekai meghajolt a közönség felé fordulva, és húzott magával – Ugye, hogy nem haltál bele? – mosolygott rám. Míg én remegtem az idegenek miatt mint a kocsonya, addig Sekai fizetett, majd kézen ragadott, és elindult velem ki. Rám nézett – Na, rosszul ne legyél már egy kis énekléstől! – mordulta ingerülten.
- Nem is attól vagyok rosszul! Láttad azt a sok embert? Olyan ijesztően néztek ránk! Vagy legalábbis rám. Biztos nem tetszett nekik a hangom. Meg fogna dobálni egy hallal… Egy lazaccal!
- Szerintem te hülye vagy. – sóhajttta.
- Szerintem meg csak szimplán előrelátó.
- Szóval az a bajod hogy néznek? Így hogy akarsz színésznő lenni? Ha így állsz hozzá akkor tegyél le róla! Most egy színház a szárnyai alá vett ugye? Ott is kell énekelni.
- Nem. Az a musical színház... én csak egy parlagi színházba kerültem, ahol nem kell énekelni. Én nem vagyok lámpalázas! Szimplán gyűlölöm az énekhangomat. Nem jó, sőt, egyenesen pocsék! Ezért nem éneklek mások előtt. Szimplán ennyi a bajom. – puffogtam.
- Nem tudom mi bajod vele. – nézett le rám - Szerintem egyáltalán nincs pocsék hangod.
- Dehogynem. - belé karoltam, úgy mentem vele tovább
- Lehet hogy azért gondolod így, mert mindig az én hangomat hallottad. Hogy velem hasonlítod össze magad. Nem? Tudod nekem tetszik a hangod.
- Ezen még nem gondolkodtam el. De nem hiszem.
- Akkor mit hiszel?
- Semmit. Egyszerűen nincs jó hangom szerintem. – mosolyogtam rá - Nem megyünk el... abba a parkba...? – mutattam a park irányába, de mivel hogy eszembe jutott, hogy Sekai nem rajong a romantikus dolgokért, hozzá tettem - Felejtsd el.
- Elmehetünk ha akarod. Csak beszélgetünk, nem kell így felkapnod a vizet.
- Nem. Inkább ne. Ma még a szokásosnál is undokabb vagy.
- Ha? Most meg miért? Tán tettem valami rosszat ami őméltóságának nem tetszett? – megrázta fejét, majd elindult a park felé - Akkor is megyünk! Már felajánlottad, ne vonhatod vissza.
- De utána mondtam, hogy felejtsd el! Megyek haza! Nincs rád jó hatással a telihold!
- Most meg mit játszod az agyadat? – mordult rám – Jól van, akkor menj! Majd elsétálgatok egyedül.
Nem mozdultam, csak fogtam a kezét, és kicsit megszorítottam.
Sekai azonban lerázott magáról – Na mi az? Menj haza! Véletlenül se sétálj velem!
- Észre sem veszed, hogy milyen hatással van rád a telihold.
- Nem viselkedem sehogy. Ugyan olyan vagyok, mint mindig. Akkor sétáljunk, vagy ne?
Egy darabig néztem rá, majd sóhajtottam. Meg fogom bánni. – Irány a park!
Próbáltam neki kiemelni az ott látható szépségeket, hogy ő is ugyan úgy csodálkozhasson benne, mint én, de hasztalan volt. Feladtam – És holnap mikor lesz az interjú? Meg a koncert? Vagy csak interjú lesz?
- Először koncert, és az után az interjú. Valószínűleg hotelben fogunk megszállni. Állítólag ugyanis sokáig eltart.
Eljutott igen hamar a tudatomig. Elpirultam. – Tessék?! Hotel…?
- Mi az? – nézett rám értetlenül – Heh, biztos valami olyan jutott az eszedbe, mi? Perverz.
- Nem is! Egyáltalán nem.
- Á, nem, te soha. Mindegy. – megtorpant - ....Motoko, szomjazom. Nem ugrunk be egy kocsmába?
- Te teljesen le akarod inni magad? Igyál vizet!
- Ma este rúgjunk ki a hámból, nem érdekel. Igen, inni akarok! Pang a májam már. Szerintem be is pókhálósodott. - húzta el a száját.
Sóhajtottam egyet – Rendben van, menjünk. De ha holnap másnapos leszel, és a színpadon tántorogni fogsz akkor ne engem hibáztass majd.
- Jól van, nem foglak hibáztatni, oké? És másnapos se leszek. – kis gondolkodási idő után hozzátette – Na jó, azt azért nem ígérem. – mikor megérkeztünk a legközelebbi kocsmába, Sekai betámadta a pultot. Kezdésnek egy Martinit, aztán két vodkanarancsot, aztán egy royalt, és egy kalinkát kért magának.
Én már szólni sem mertem. Ha egyszer elkezd inni, akkor már nem lehet leállítani. Leültem a pulthoz, és csak egy ásványvizet kértem magamnak. Aggódva néztem rá.
- Jól van, ne aggódj már én kicsi egyetlenem – hadarta el. Alig értettem, csak gondolkodás után értettem, hogy mit is akart mondani - Ez lesz az utolsó. – ezzel kikért magának egy üveg whisky-t.
- Nem kellene az egész üveggel benyakalnod. – húztam félre a számat.
- Majd te besegítesz nekem, oké? - meghúzta az üveget. Negyedét már meg is itta - Awww erős. Érzem, ahogy kimarja a torkomat.
- Én nem iszok, csak néha. De akkor sem ilyet.
- Mért? Milyet? Fogadjunk valami olyat ami finom. Pedig pont az a rossz. Ami szép, az hamis. Nem tudtad?! – már a szemei keresztezték egymást, annyit ivott.
- Szerintem jobb lesz, ha most szépen hazamegyünk. Gyere. – fogtam meg kezét – Hazaviszlek.
- Nem! Még nem megyünk! – söpörte le kezemet sajátjáról - Ezt még megiszom. Egészegemre.. – húzta meg ezzel az üveget.
- Sekai! Elég volt! – vettem el tőle. Nem akartam, hogy úgy végezze, mint apa. Aggódtam érte.
Azonban nem hagyta magát. Visszavette tőlem, bár egyszer mellé nyúlt - Hagyj! – szó nélkül odament egy kisebb társasághoz. Iszogatott velük. Belefolyt a beszélgetésükbe. – Iiigen, jah-jah. Jó nőd van, de az enyém utánozhatatlan. – ivott tovább velük.
- Enyém? Utánozhatatlan? Mi van? Kiről beszélsz?
Nem hallotta a kérdéseket. Csak jókedvűen és önfeledten nevetett. Kis idő múltán azonban feje az asztalon koppant. Nem mozdult.
Megijedtem. De tudtam, hogy komolyabb baja nem esett, így nem pánikoltam be annyira – Na jó, elég volt. Most szépen hazamegyünk. – pólójánál fogva elkezdtem kivonszolni.
- Jól vagyok, jól vagyok. – ölelte magához az üveget, mintha egy dédelgetett kisgyermek lett volna - Nem kell erőszakoskodni.
Mivel egyedül nem bírtam el vele, így hívtam taxit. A sofőrrel betetettem Sekai-t a kocsiba, beültem mellé. Mikor odaértünk hozzám felvonszoltam a szobájába. Szépen lefektettem az ágyamba. Leültem mellé, majd sóhajtottam egy nagyot - Gyűlölöm ezt. – néztem le rá.
Sekai csak szuszogott. Kócos haja hol fehér, hol piros arcába omlott. Izzadtságcseppjei végigfolytak arcán. Kinyitotta szemeit, majd lassan körbe tekintett – Hol vagyok? – most lassan beszélt.
- Otthon. Nálam. – vettem el tőle az üveget, és letettem az asztalra. Csak az után mentem vissza mellé – Aludj kérlek. – takartam be.
- Aludj velem. – fogta meg csuklómat – Legyél velem mindig. Örökre. Ne nézz rá és sose láss meg senkit, csak engem. – motyogta.
Zavarba jöttem. Csak néztem rá – Rendben. – Sekai arcát simogattam. Nem tudtam, de nem is akartam elaludni.
Sekai továbbra is a csuklómat fogta, majd ahogy lejjebb csúszott keze, ujjai összefonódtak az enyéimmel. Két perc se kellett neki, és elaludt, ahogy engem nézett. Álmában szabad kezével átölelte a párnáját. – Szeretlek. Nagyon-nagyon szeretlek. Jobban mint bárkit. Ne hagyj el soha. – dünnyögte álmában.