- Oké-oké. – fordultam Sekaial szembe – Befejezted végre? Nem megyek sehova, maximum a hotelba, vissza! – mondtam nyugodtan, bár felemeltem kicsit a hangomat.
Egy villamos haladt felénk. Tőlünk húsz méterre megállt.
Felcsillantak szemeim. A jármű felé haladtam, és még időben fel tudtam szállni.
Még hallottam, hogy Sekai után kiabál – Te bolond, azt se tudod, hogy merre megy!
De nem érdekelt. Semmi kedvem nem volt tovább vitázni vele. Utánam záródott az  ajtó. Ám mikor összeért volna a két ajtó, hogy a következő megállóig zárva maradhasson, valaki odatette a kezét.
Oda kaptam tekintetemet.
Sekai volt az. Hihetetlen erővel és elszántsággal küzdött az ajtóval, hogy ő is felszállhasson. Szétfeszítette az ajtót, és mikor az engedett, ő egyszerűen csak beugrott. Célt tévesztvén nem elém, nem mellém, hanem rám esett.
Eldöntött. A földön feküdtem, fölöttem Sekai támasztotta magát. Hallottam, ahogy zihálva kapkod levegő után. Haja arcába omlott. Izzadt felsőtestére tapadt pólója az iménti megerőltető feladat elvégzése miatt. – I… Idióta! – kiabált velem. Haragja azonban nem tartott sokáig. Nagy levegőt vett,  amibe még vállai is beleremegtek – Ilyet… Soha többé ne csinálj…
Mivel szembe volt velem, és a földön feküdtünk még mindig ráadásul közönség előtt, akik mind csak minket néztek, így természetes, hogy elpirultam.
Őt ez nem igazán izgatta a dolog - Tudom, hogy idiótán viselkedtem. Nincs mentségem, de kérlek ne fuss el előlem soha többé. Bármilyen idiótán is viselkedem.. Én nem akarlak elveszíteni.
Ritka alkalmak egyike volt. Megmutatta a gyengéd énjét. Láttam szemeiben, hogy tényleg megrémítette az eset, még ha ez arcvonásain nem is volt annyira látható. Olyan aranyos volt. Akár csak egy kisfiú, aki az anyja elvesztése miatt aggódik ha elmegy a boltba nélküle.
Elnéztem volna nagyon szívesen még sokáig ezt az arcot, de a pódium zsibaja zavart – Sekai… Megígérem, csak szállj le rólam! – kezdtem bele kapálózásba zavaromban.
- Még nem. – nézett mélyen szemeimbe. Ott mindenki előtt megcsókolt.
Egy darabig csak pislogtam. Zavarban voltam, hiszen a nép még mindig minket nézett, és ujjongásba tört ki - mint egy romantikus filmben, amiben mi vagyunk a főhősök – e pillanat látván. Én csak átkaroltam a nyakát, és úgy viszonoztam csókját.
A csók továbbra sem szakadt félbe. Átkarolta derekamat egyre szorosabban. Végül már úgy ölelt, hogy alig kaptam levegőt. Szinte fájt a szeretet kinyilvánítása. Mintha nem is akarna elengedni. – Szeretlek. – nézett szemeimbe, majd felállt, és azzal a lendülettel engem is húzott magával – Menjünk vissza a hotelba, oké? – mosolygott rám.
- Rendben, de először mondd ki még egyszer! – pirultam el.
- Na nem, még a végén elkényeztetlek. – öltött nyelvet, de végül beadta a derekát – De jó, legyen egyszer gyereknapod. Lásd kivel van dolgod: Szeretlek. – pirult bele, majd elkapta tekintetét – Na? Most már mehetünk végre?
- Igen. – szerencsére nem vette észre, hogy felvettem a mobilommal ezt az egyetlen egy szót. A következő megállónál leszálltunk. És amint a földön voltunk, már el is indítottam, hogy visszahallgassam. – Ez lesz a csengő-, ébresztő-, sms-, és jelzőhangom. – kezdtem is neki a beállításában.
- Micsoda?! Ezt nem engedtem! Ez aljas volt! Azonnal töröld ki!
- Mi? – néztem rá ijedten – Dehogy törlöm! – szorítottam mellkasomhoz a telefont – Hülye vagy?! Ez a legféltettebb kincsem!
- Te beteg vagy. – sóhajtott – Rendben, holnap elviszlek orvoshoz. – egy óvatlan pillanatomban kikapta a kezemből a telefont – Azt mondtam töröld ki! De ha te nem, akkor majd megteszem én.
- Nee! – kapkodtam a telefon után sírás szélén állva – Ne tedd, kérlek! – megálltam egy pillanatra – Úgyse láthatlak sokszor a fellépések miatt. Úgyhogy… Ne töröld ki… Vagy ha kitörlöd… Minden nap el kell mondanod minimum tízszer, hogy szeretsz. Azzal kell majd ébresztened, és elaltatnod.
- Ne legyél már bolond! Eddig is volt rád időm. Plusz nem akarom, hogy egy telefon mondja ezt neked az én hangommal. Majd én fogom mondani neked, ha olyanom van. – nézett rám eltökélten.
- De ezentúl kevesebb lesz, hiszen én is megyek dolgozni. Te meg… A fellépésekkel és a rajongókkal leszel elfoglalva. És ha akkor mondod, amikor neked jól esik... Akkor legközelebb a temetésem napján fogom ezt a szót viszont hallani. Szóval kérem. – nyújtottam érte kezemet.
- Nem. – erősködött – Akkor sem akarom, hogy más mondja. Szóval oszd be. – kisidő múlva visszaadta nekem a telefont – Tessék.
Szemeim is megrebbentek mikor a hangfelvétel hűlt helyét nézhettem. – Hogy lehettél ilyen? Te… Te… Gonosz! Hát van neked szíved? Megfosztottál egyetlen örömömtől.
- Amit érzek, azt tudod e nélkül is nem? Akkor meg minek az a felvétel?
- Mert. – vágtam rá, majd sóhajtottam – Ezért meg kell nézed miket vettem ma. – csillantak fel szemeim, majd megragadtam kezét, és elindultam vele a hotelba.
- Jajj de jó nekem. – sóhajtotta ironikusan, de azért követett – Na mi az? Hirtelen eszedbe jutott, hogy merre van a hotel? – kezdett el nevetni rajtam – Behalok rajtad. – vigyorodott el. Mikor mosolygott, olyan volt, mintha ragyogott volna. Úgy irigylem Sekait, olyan édes.
- Most miért kell „behalni” rajtam? Nem is csináltam semmi olyat. – értünk lassan a hotelba.
- Áhh nem. – nevetett – Eddig miért nem tudtad, hogy hol van az a retkes hotel? – lépett mögém, és míg a liftre vártunk, összekócolta a hajamat mind két kezével – Kis hülyém. – adott végül homlokomra egy puszit, amikor megérkezett a lift – Na gyerünk, kíváncsi vagyok miket vettél.
- Úgyse mutatok meg belőle semmit, csak egyet. – igazából mind fehérnemű volt, egy-két ruha kivételével. És amire leginkább kíváncsi voltam, hogy mit szól hozzá… Azt akartam csak megmutatni neki, elvégre olyan öltözéket még nem láthatott rajtam.
Felért a lift, mi kiszálltunk belőle, és a lakosztályunkba mentünk céltudatosan. Hova is mehettünk volna máshova?!
Szobába érve letettem a szatyrot a táskáim mellé, majd azt az egy ruhát bevittem magammal a fürdőbe.
Magamra erőszakoltam egy még számomra is szokatlan passzos ruhát. Sötétebb lila színű volt az egész. A pántja nagy volt, így lecsúszott a vállamról. Csodálkoztam, hogy nem esett le rólam. A dekoltázsa szív alakú, ahol húzott volt az anyag. A ruha karcsúsított volt, így vékony vonalaimat kiemelte. Hosszúságilag nem volt épp a leghosszabb. Még a térdeimet se érte el. A fölött húsz centivel ért véget a ruha. Bal oldalt egy öt centire fel volt vágva az anyag.
Legutoljára akkor volt rajtam szoknya, amikor Sekai kölcsön adta anyukájáét mert baleset következtében koszos lett az enyém. De ez annál sokkal rövidebb és passzosabb volt.
Nagy levegőt vettem, és ezzel bátorságot, majd paradicsom vörös arccal kimentem a fürdőből, hogy megmutathassam újonnan szerzett ruhámat Sekai-nak. – Noss…? – a fürdőszoba küszöbénél nem mertem tovább menni.
Mikor Sekai meglátott, szerintem még lélegezni is elfelejtett egy pillanatra. Legalábbis fal fehérségéből erre tudtam következtetni. De mikor visszatért légzése, pirosabb lett az átlagnál. – Jól áll. – tágultak ki szemei is, hogy jobban szemügyre vehessen.
- Tényleg…? – néztem el bátortalanul, de mikor visszanéztem, nem bírtam ki, hogy szóba ne hozzam. – Jajj, elpirultál! – nevettem ki.
- Én? Persze! Miért? Mit vártál? Mellesleg te is vörös vagy!
- De az más! – szabadkoztam – Alig takar valamit, passzos, és… Nem szoktam ilyenekben megjelenni! – hadartam, majd kifújtam magamból a stresszt – Inkább megyek átöltözni.- indultam volna vissza.
Sekai azonban a semmiből mögöttem termett, elkapta a karomat, és magához rántott – Hova ilyen sietősen? – búgta fülembe.
Elpirultam. – É… Én csak…
A fiú forró nyelvével vágytól fűtött vágyak által vezérelve fülemet kezdte nyaldosni, majd arcomra lehelt pár gyengéd csókot, végül ajkaimat is megtalálta szája. Szenvedélyes csókba kezdett. Egy hirtelen mozdulattal felkapott, és az ágyra fektetett, ő pedig fölém hajolt.
Nem volt mit tenni, viszonoztam. Nem esett nehezemre. Kezeim mellkasán állapodtak meg.
Sekai kezei azonban nem maradtak meg egy helyen. Derekamon kezdtek fel-le járkálni, majd egyre lentebb, egészen combomig.
A romantikus pillanatot telefonjának csörgése szakította félbe.
Elszakadt tőlem, és az éjjeli szekrényen pihenő mobilra szegezte tekintetét.
- Ne vedd fel. – néztem rá kérlelően.
Hezitált egy kicsit – És ha fontos? – mellém ült – Ne haragudj, csak két perc az egész, utána megint a tiéd vagyok. – mosolygott rám bátorítóan, majd a telefonért nyúlt, és felvette – Hallo? Saku? Nem, persze, hogy nem zavarsz.
Nem zavar?! Dehogyisnem! Ha ez neki nem zavaró időpont, akkor milyen az, amikor zavarják őméltóságát?
- Igen? Micsoda? Tényleg? R - Rendben, akkor 10 perc és itt vagy? Oké, addig összekapom magam. Köszönöm. Szia. – rám nézett - Készülődj, megyünk autogramot osztani végre. – odament a szekrényhez, és nagy hével-hóval nekikezdett az öltözködéshez.
Oldalamra fordultam, úgy könyököltem és támasztottam a fejemet. Ujjaimmal az ágyon kezdtem zongorázni. – Nem zavarsz…? Tíz perc…? Összekapom magam? De Sekai! – nyüszögtem neki – Hogy tehetted ezt? – ültem fel, úgy néztem rá könnyes szemekkel. Inkább nem vártam meg a választ. Fogtam magam, és átöltöztem a normális ruhámba, amit mindig is hordtam. Fekete nadrág, póló, és tornacsuka. Mikor kimentem, Sakura még mindig nem voltott. Órámra néztem – Tessék. Letelt a tíz perc, és még mindig nincs itt. – vékonyan kihúztam a szememet - Ezért kellett úgy sietni?
Sekai már felöltözött, úgy várt rám. Egy fehér izompóló, fekete bőrdzseki, és hozzá illő fekete répa nadrág tornacipővel. – Nyugi, nem kell ekkora tragédiát csinálni belőle. Inkább menjünk le, itt úgysem látjuk, ha Sakura megérkezett. – indult ki a lifthez.
Követtem morogva – Nem szeretsz tán? – néztem rá könnyben úszó szemekkel.
- De szeretlek, de mint látod közbejött valami. Fogadd el. Nem fogsz belehalni, majd máskor folytathatjuk. Szóval örülnék ha nem ezt kellene egész úton hallgatnom.
- Szóval már alig várod, hogy csini kis lányokkal találkozgass igaz? Jó lesz neked. Közel hajolnak hozzád, és akkor szép kis belátás lesz a póló alá. Ölelgetnek mikor fotózkodnak veled. Olyan mintha egy alkalmi háremed lenne. Igenis féltékeny vagyok!
- Féltékeny vagy? Hát az már a te problémád, engem nem tud már érdekelni! Nem fogok veled ezen vitatkozni mert úgyis mindig ilyeneket feltételezel a hülye kisebbségi komplexusod miatt.
- Nincs kisebbségi komplexusom! – néztem rá.
Sakura kocsija már a hotel előtt állt mire leértünk.
- Áhh nincs. Akkor csak szimplán nem bízol bennem?
Beszálltunk a kocsiba, így nem adtam neki választ. De nem is izgatta. Nem kérdezte meg újra. De igazából nincs kisebbségi komplexusom, és meg is bízok benne. Én csak félek, hogy „mi van ha?!”.
Sakura és Sekai amíg én elgondolkodtam, ők jól elbeszélgettek. Kiderült, hogy aláírások után még megvagyunk hívva egy utána lévő bulira, ami Sekai hírnevének fontos lehet.
A helyszínre érve - ami mellékesen egy pláza volt -, leültünk a földszintre, ahol fel volt állítva egy asztal, ahol Sekai tudott aláírásokat osztogatni. Az asztalt már körül vette pár – száz – lány, akik lelkesen sikongatták a fiú nevét.
Leültünk egymás mellé. Azt sem tudtam én miért voltam ott. Sakut még megértem, de hogy én… Csak mert Sakunak még volt valami elintéznivalója…
Sekai egész idő alatt mosolygott, mindenkivel kedves volt. Egy-két lánynak még tette is a szép fiút, és udvarolt nekik. Mindent úgy csinált, amit a kocsiban Sakura kiadott neki.
A fejemet támasztottam, látványos unalom kimutatásába kezdtem.
Amint Sakura megérkezett egy-egy turmixal, már álltam is fel. Elvettem tőle, közben megköszöntem. Egy szó nélkül elmentem mellette, és nézelődésbe kezdtem.
Két órahosszáig nézelődtem. De mikor visszaértem az asztalhoz, a lányok még mindig ott serte-pertéltek Sekai körül, és olvadoztak.
- Készíthetek veled egy közös fotót? – hallottam az egyik lány hangját Sekai felől – És… Tudod én a halálomon vagyok, és lehetne az az utolsó kívánságom, hogy megcsókolsz? Elég egy puszi is.
A mondat hallatára megtorpantam, majd utat törtem magamnak. Késő volt. Mikor odaértem, a lány Sekai nyakán csüngött. Éppen akkor szakadtak el egymástól. Nem akartam jelenetet rendezni, és úgy döntöttem, hogy nem is fogok. Csak úgy egyszerűen odamentem hozzájuk. Megfogtam a fiú haját – olyan szögbe, hogy azt más ne lássa - , és úgy húztam el a lánytól – Szerintem mára elég volt… - néztem rá – Nem igaz, bátyus? – karmoltam bele fejbőrébe is - Hiszen még arra a partira is hivatalos vagy. – próbáltam úgy tenni, mintha nem izgatna a dolog. Sekai pedig mindeközben úgy, hogy ne látszódjon, mennyire fáj neki a húzogatásom.
- Igazad van hugi. – nézett ő is rám, majd a lányokhoz fordult - Hát nekem mennem kell. Nagyon jól éreztem magam. Imádlak titeket. – kacsintott rájuk, majd egy puszit dobott feléjük.
Visszamentünk a kocsiba. Mikor már bent ültünk, nem szólt hozzám egy szót sem. Nagyon mérgesnek tűnt.
Azonban nem ő volt az egyetlen, aki haragudott a másikra.  Keresztbe tettem a lábaimat, és a fennt lévőt kezdtem lóbálni, így néha megrúgtam őt. Még a fejemet is elfordítottam tőle. Az ablakon néztem ki fejemet támasztva. – Szegénykémnek meg kellett csókolnia egy lányt. – sóhajtott – Úgy sajnállak! – néztem rá elvetemülten.
- Befoghatod. – mordult rám komor arccal – Meg vagy húzatva? Tudod te mit tettél? Egyáltalán használod te azt a nagy fejedet gondolkodásra vagy az is csak dísznek van?
- Fogd vissza magadat! Nem kellene így beszélned velem! – kezdtem a szipogásba.
- Miért kivagy te? Azt hiszed hogy mindent megtehetsz? Egyébként is úgy beszélek ahogy akarok, ha te már azt csinálsz amit te akarsz. – nézett ki ő is az ablakon.
Nem bírtam tovább. Néma sírásba kezdtem - Nem kell félned, többször nem csinálok ilyet. Sőt, nem megyek el veled sehova sem. Nem hiányzik neked a féltékenykedésem, úgyis olyan jól elvagy a kis rajongóiddal. – nem néztem rá.
- Na ácsi! – kiabált velem - Ne te legyél megsértődve. – sóhajtott, halkított a hangján - Motoko, ne idegesíts kérlek, mert esküszöm hogy olyat teszek, amit később rohadtul megbánok. Ne kezd itt nekem a hisztit. Inkább maradj csöndben.
Eddig tűrtem. Mindig is csak hallgattam amit ő mondott, és beletörődtem, hogy igaza van - Miért? Tán nem így van? Olyan jól elbeszélgetsz velük! Flörtölgetsz! Csak úgy forr közted és a rajongóid között a levegő. Mi lesz a következő húzásod? ha megkérnek rá, akkor még…
- Most azonnal kuss. Ne idegesíts fel még jobban különben Isten a tanúm rá, nem állok jót magamért! – emelte fel ismét a hangját - Unom ezt a rohadt féltékenykedésed. Örülnék ha befognád végre a szádat.
- Nem fogom befogni! – néztem rá - Miért tenném? És amikor te féltékeny vagy?  Mit csinálsz?! Odamész az illetőhöz, és agyon akarod páholni! Nem számít, hogy kétszer akkora, meg izmosabb, mint te vagy! Veled ellentétben én csak csendben tűrök, és maximum csak neked jegyzem meg mit érzek igazán, szóval én még mindig jobb vagyok nálad.
- Inkább rosszabb. Én legalább teszek valamit. Te csak kussolsz.
- Ja, igen, bocs, hogy nem verettetem meg magamat a rajongóiddal! Biztosan az a lány jobban tetszett neked... és...és...a csókja is jó volt...
- Ja hogyne, te már nem is kellesz. Nekem biztos egy rajongó akinek a nevét sem tudom többet jelent a csókja mint a lány akibe kölyök korom óta belevagyok esve. Áhhh. Tudod mit? Meg se merj szólalni. Ezt a beszélgetést itt fejeztem be.
„Nekem biztos egy rajongó akinek a nevét sem tudom többet jelent a csókja…” Csak ennyit hallottam. Kicsit tátva maradt a szám, nem gondoltam volna, hogy ezt is megélem. Ilyet mond nekem az, akit én annyira szeretek?! Mély depresszióba estem – Most vallottad be… - néztem magam elé mereven.
Sekaiban elpattant egy húr. Az idegei eddig bírták. Felém fordult. Megragadta a vállamat, maga felé fordított az által, majd lekevert nekem egy pofont.
Rá meredtem. A pofon helyére emeltem a kezemet. Még sosem ütött még. Még kiskorunkba sem bántott. Soha. Most mégis megtette. Ennek gondolatában szemeim könnyben kezdtek úszni.
Sekai pislogott rám. Ráeszmélt mit is tett. Egy darabig pislogott rám, majd elkapta tekintetét. Az ablak felé fordult.
Legszívesebben a Világból kirohantam volna, de nem tettem meg. Megvártam, míg megállt a kocsi. Az első voltam, aki kiszállt, bár előtte haboztam egy kicsit, hátha Sekai mondani akar valamit. De nem. Csendben volt, és úgy tűnt ez így is lesz még egy darabig.
Kiszálltunk mindannyian a kocsiból.
- Ugye tudjátok, hogy hol vagyunk? – nézett ránk Sakura.
- Természetesen. A szülővárosunkban. Nem messze van a sulink. – mutatott Sekai irányba.
Ahol voltunk, még sosem jártam. Sekai pedig mindig velem volt. Kivéve amikor nem, de ez igen ritka volt. De akkor honnan ismerhette fel?
Tőlünk nem messze egy szórakozóhely volt pár méterre tőlünk.
- Én viszont nem maradhatok most sokáig. Hazataláltok igaz?
Sekai bólintott. – Persze!
- Minden bizonnyal. – néztem el. Ha Sekai hazatud találni innen, akkor én is. Denem tudtam mit tegyek. A kocsiban nem maradhattam. A környéket pedig nem ismertem, szóval úgy döntöttem Sekaial maradok míg ő haza nem megy.
Bementünk. A szórakozóhely bár kívülről nézve kicsinek tűnt, valójában egész nagy volt. Mindenhol ismert sztárok iszogattak. Csapatunk tagjai mentek a saját útjukra. Sakura valami idős emberrel kezdett beszélgetni. Biztosan a főnöke volt. Sekai egy kisebb társasághoz csatlakozott. Ha minden igaz valami együttes lehetett. Elhülyéskedett velük. Már csak én maradtam, aki egyedül ott maradt. Úgy döntöttem elvegyülök a tömegben, így senkit sem fogok zavarni. Főleg nem Sekait.
Bár egy eldugott kis sarkot találtam magamnak a bárpultnál, végig őt figyeltem. És ahogy észrevettem, ő is rajtam tartotta a szemét.
Sekai szokatlan volt. Taszító aurája volt. Látszott rajta, hogy mérges, és egyben depressziós – talán - a történtek miatt. Egyik pohár követte a másikat. Mindegyikben alkohol volt. És bár nem tudtam mi is volt benne, Sekai egyre vörösödő arca mindent elárult.
Nem bírtam tovább nézni – Elég volt. – indultam is el, hogy figyelmeztessem.
Bármennyire is igyekeztem, mindig valakibe belebotlottam. Csak pár lépésnyire voltam tőle, de egy férfi utamat állta.
- Szervusz szépségem. – mosolygott rám.
A férfi magas, kisportolt, jóképű szőke herceg volt. Biztosan valami nyálas énekes volt. Én legalábbis erre tippeltem.
- Ő… Hello. Bocs, de…
- Hova ilyen sietősen? Ismerkedjünk meg kicsit.
- Nem áll szándékomban ismerkedni.
Mintha meg se hallotta volna azt, amit mondtam neki – Nem ismerlek.
- Persze, hiszen most látsz először.
A fiú felnevetett – Igaz. Az én nevem Haku. Tudod, a toplisták élén szereplő Haku. – kacsintott – És te szólóban énekelsz, vagy bandában? Biztosan újban, hiszen még nem láttam egy klipedet sem.
Tudtam. Elmehetnék lottózni is ennyi erővel. – Nem vagyok énekes. – futólag Sekaira néztem.
Ő éppen egy lányt ölelgetett. Valamit a lányokról magyarázott. Nem igazán lehetett érteni, elvégre alkohol fogyasztása miatt szavai eltorzultak.
- Neked van barátnőd? – kérdezte az ölelgetett lány tőle.
Hakut kikerülve próbáltam közelebb kerülni Sekaihoz. Azonban reménytelen volt. Haku átfonta a csuklómat, visszarántott, és szoros ölelésbe zárt.
- Eressz el kérlek…
- Mi a baj cicus? Valami baj lenne tényleg? Ejjnye, nézzenek oda, mindjárt sírsz! – szontyolodott el.
Valóban. Szemeim könnybe lábadtak.
- Ne aggódj, majd én felvidítalak... – hajolt közelebb hozzám - …egy csókkal. – ezzel a legközelebbi falhoz nyomott. Mozdulni sem bírtam. Ő azonban egyre csak közeledett hozzám, míg ajka nem érintette az enyémet.
Sekaira néztem. Imádkoztam, hogy ne lásson meg. Abból csak a botrány lenne. Én el tudom intézni magamnak is a dolgot.
- Persze hogy van barátnőm. Ott is va....- jött a válasz késve Sekaitól. Felénk mutatott. De ekkor én Hakunak köszönhetően le voltam foglalva. Ezt meglátván lélegzete is elállt. Egyre jobban vörösödött feje a méregtől. – Azt a… - morogta hangosan, amit még én is meghallottam, ahogyan a lépteit is. – Ti meg mégis mit csináltok?! – kiabált ránk. Gyilkos szemekkel nézett ránk.
Haku elszakadt tőlem – végre - és Sekai felé fordult – Bajod? – kérdezte unottan - Szegény lányka le volt törve, én csak vígasztalom. – szorította erősebben csuklómat, nehogy szökni tudjak.
- Iiiigen? Hát akkor mondok valamit neked. – kezdte gyűrni fel ruhája ujjait.
Hakura néztem – Nem kéne. Inkább eressz el. – mosolyogtam rá. Én tényleg mindenkinek csak jót akartam, Haku azonban nem törődött velem, még csak nem is eresztett el.
- Úgy péppé verem azt a nagyképű pofádat hogy még a tulajdon jó anyád sem ismer rád! - megfogta a vállamat, könnyedén maga mellé rántott, de ezzel a mozdulattal el is lökött a  háta mögé. Megfogta Haku grabancát egyik kezével, kicsit megemelte. Hát igen, Sekaiban van erő, még ha nem is néz ki egy nagy izom tömegnek. Szabad kezét felemelte, majd bemosott neki egy hatalmasat. Ökle pont a szeme közé talált.
Én csak néztem. Megszoktam már az erőszakos Sekait, így meg se lepődtem ezen - Nem gondolod, hogy mikor részeg vagy, kicsit verekedőssé válsz? – sóhajtottam.
Sekait a biztonsági őrök fogták már le, hogy nehogy komolyabb kárt tegyen Hakuban. – Jól van már, abbahagytam! Eresszetek! – ők azonban nem engedték le. Leültették az egyik fotelba, hogy ott nyugodjon le. Mindenkire úgy nézett, mint a véres rongyra. Még rám is.
Az ott lévők mind összesúgtak.
- Hogy ez az alak mennyire durva! Amennyire jóképű, annyira agresszív is. Részeg disznó.
Hangoztak körülöttem. Megráztam a fejemet, majd odasétáltam hozzá – Gyere Sekai. – segítettem fel – Menjünk haza. – fogtam erősen kezét – Épp elég galibát okoztál.
Nem hagyta magát. Ellökte magától a kezemet – Hagyj engem békén. – szólalt meg búskomoran – Menj csak egy másik pasihoz nyugodtan. Én úgyis erőszakos vagyok, meg nem törődöm veled.
- Jó taktika, de nem fogsz rám hatni. Én akkor is nyafogni fogok, hogy féltékeny vagyok azokra a kis... – nyeltem egy kicsit - …"izékre", akikkel leállsz flörtölgetni, mert arról te tehetsz. Hiszen te kezdeményezel, nem ők. Viszont én most nem csináltam semmit. Ő smárolt le, nem fordítva! És te amúgy is tudod, hogy mit érzek irántad, szóval...
Folytattam volna tovább, de Sekai közbe vágott - Ellökhetted volna! – kiáltott rám - Tehettél volna valamit! Odaszólhattál volna. De nem tettél semmit, megint. Soha nem teszel semmit csak panaszkodsz. Ugyanolyan hibás vagy te is! Hanyaggyára is fordul elő hogy valaki rád mászik? És én vagyok az aki szétválaszt!? Hogy lehetsz ekkora kurva?!
Egy darabig tátott szájjal néztem rá. Pislogtam párat, aminek köszönhetően bekönnyeztek a szemeim. Nem bírtam ki. Rosszul esett amit mondott rám, így levezettem a feszültséget. Sekai egy nagyobb pofonnak lett gazdája. - Igenis ellenkeztem, de jó, legyen így! Koslass csak a rajongóid után, én meg majd mint "kurva" hagyom, hogy rám másszanak! Majd legközelebb a testemet is árulni fogom. – hangomat felemeltem, majd lenyugodtam, és sóhajtottam egy mélyet - És most... – szipogtam - …mentem... – utolsó mondataim voltak, amiket hozzá vágtam. Nem akartam többé beszélni vele. Nem azért, amit tett, hanem azért, amit mondott. Hiába pofozott fel, az engem nem érdekelt. Viszont az a szó… Az rosszabb volt bármenyiknél.
Nem tudtam hosszú utat bejárni. Aznap este nem tudtam hazamenni. Megálltam az utca kellős közepén mindössze pár méter után. A ház falához sétáltam. Hátával a falat támasztottam, úgy néztem a kék, csillagos eget. Lecsúsztam a földre. Mérhetetlen sok ideig ott ültem. Térdeimet felhúztam, kezeimmel átkaroltam, fejemet pedig térdemre hajtottam, úgy néztem magam elé.
Sokáig ott ültem, de aztán döntöttem. Megpróbálok mindent megtenni, hogy elfelejtsem Sekait. Nem lesz könnyű, hiszen egy iskolába járunk. És onnan egy darabig együtt kell hazafelé mennünk. Ki gondolta volna, hogy ez az egy szó vet véget mindennek? Úgy tűnik eddig tartott a réges régen szövögetett álmom. Ilyen rosszul még sosem éreztem magamat. Nem hittem volna, hogy szakítani fogok vele. Már pedig az imént azt tettem.
Elindultam haza. Út közben több kuka megsínylette a velem való találkozást. – Majdnem mindegyikbe belerúgtam - De végül csak hazaértem. Még otthon is levezettem a stresszt pár törékeny dolgon, majd felmentem a szobámba, ledőltem az ágyra, és álomba sírtam magamat.