Egész éjszaka, és hajnalban ment a parti a barátaimmal. Többen kidőltek az este folyamán. Én egy fokkal jobban jártam. Iszonyatos fejfájásom volt. Egy árokban ébredtem Whiskys üveggel a kezében. Magam mellett egy kukát találtam eldőlve, ami fel volt gyújtva. Csoda, hogy engem nem égetett meg. Nem emlékeztem rá, hogy mit is csináltunk.
- Jézusom! Sekai! Mi történt? – hallottam már messziről egy ismerős hangot. Ő ébresztett fel. De a szemeimet még nem nyitottam ki. Éreztem, ahogy egyre közeledik hozzám - Te szemét! – kezdett el rázogatni - Nem volt elég este a pia? Tovább kellett mérgezned magad? Te alkoholista dög! Olyan akarsz lenni, mint apa? Eszednél vagy? – a hang megremegett. Majd annak tulajdonosa elengedett – Meg se érdemled, hogy aggodalmaskodjak miattad.
Kinyitottam szemeimet. Még nem ébredtem fel teljesen. Azt hiszem még álmodok, vagy hallucinálok. - Ezt nem hiszem el. Még itt is zaklatsz. Bár jó úgy kelni hogy te vagy az első akit meglátok. – ragadtam meg egy előre omló hajtincsét. Magamhoz húztam olyan közelre, hogy orrunk szinte összeért. Majd még egy kicsit közelebb húztam. Ajkunk ekkor összeért. Megtorpantam. Rádöbbentem, ez nem álom, és még csak nem is hallucináció. Ez maga a valóság.
- Áu, a hajam! Engedj el te szerencsétlen! – pirult el - És amúgy sem zaklatlak, csak erre jártam. És...és...és... Eressz már el! Neked nem otthon kéne lenned?  - mivel nem válaszoltam, folytatta - Hahó! Mi az? Mi a baj? Mi történt? Sekai...? - integetett előttem. Elhajolt tőlem.
- Motoko... – szólítottam meg végül. Hirtelen felültem, mintha csak bomba robbantott volna ki. Ezzel a hévvel majdnem koccant a fejünk. - Itt aludtam el? Ewww... – fogtam meg a fejemet. Zavarban voltam. Tényleg nem emlékeztem semmire sem. - Te mit csinálsz itt? Te is itt voltál?
Végig nézve rajta, furcsálltam jelenlétét. Kialvatlan szemek, és kócos haj. Még furábban öltözködött még ahhoz képest is, ahogyan a mindennapokban szokott. Pedig az már tényleg nagy dolog.
- Persze, megerőszakoltál, mit vártál? – sóhajtotta – Hülye.
- Én olyat soha nem tennék! – tiltakoztam hevesen – Jó, majd.... – néztem rá perverz mosollyal.
- Téged amúgy is, mit érdekel? Mert a BARÁTOM vagy, szóval...
- A barátod? – értetlenkedtem - Én nem tekintek rád barátomként. Elvégre a szerelmetesem vagy igaz? – kérdeztem tőle, bár ez számomra egyértelműnek tűnt - Igaz. Persze hogy igaz. – beszélgetett el magában, mellé még bólogatott is - Hova tetted a piám?
Mintha meg sem hallotta volna, faggatásba kezdett - Emlékszel egyáltalán tegnapiból valamire? Esetleg hogy hogyan váltunk el? – állt fel. Arca komor volt. Ilyennek már nagyon régen láttam. Azt hiszem akkor, amikor leszakítottam a plüss nyulának a fejét a testéről.
- Peeeersze. Hmmm.... – gondolkodtam el - Elmentünk autogrammozni.
- Az a csaj lesmárolt, te pedig a hajamat húzogattad. Aztán veszekedtünk. Parti. Kavartál valami ficsúrral. Aztán veszekedtünk megint, te elmentél én elmentem. Aztán haverok, ittunk, volt valami vicces cigi is, aztán nem tudom... Itt képszakadás. És? Te hogy vagy? Milyen estéd volt? – kérdeztem lazán ahogy az könnyebb napjaimon megszokott tőlem.
- Beszélhetnél szebben is, és nem kavartam azzal a "ficsúrral", hanem lekapott egy óvatlan pillanatban, amiről NEM ÉN TEHETEK. – emelte ki - Vicces cigi? TE CIGIZTÉL? – horkant rám - Normális vagy? – sóhajtott ezzel kiengedve a gőzt - Mi az, hogy hogy vagyok? Szerinted hogy lennék? Tegnap nem mondtam ki, de egyértelmű volt nem? Szakítottam veled te agyalágyult. – arca vörös volt az idegtől - Estém? Végig bőgtem, aztán rémálmaim voltak veled kapcsolatban, szóval köszönöm a kérdésed, jó volt.
- Persze hogy nem te tehetsz róla. Te soha semmiről nem tehetsz. – gúnyolódtam vele - Te mindig áldozat vagy igaz? Igen cigiztem, na és? Igen normális vagyok. Belazított. Tudod milyen jókedvem lett tőle? Mindenki röhögött. - ekkor ledöbbentem. Eljutott a tudatomig amit mondott nekem - Szakítottál? – ragadtam meg karját - Na nem! Nem engedem! Nem teheted. Nem hagyhatsz el engem. – talán egy kicsit megremegett a kezem. Ha ő nem is, én éreztem.
- És miért nem? Mert te vagy Sekai, vagy mert sztár lettél? - csúsztatta ki kezét az enyémből.
- Tc... - inkább nem mondtam semmit, nem is bírtam volna. Gondolataim össze-vissza kóvályogtak a fejemben. Csak meredtem maga elé.
- Apának sem engedem meg, hogy lekurvázzon, nem hogy neked... – nézett le rám megvetően -Na gyere, hazakísérlek. – sóhajtotta - Ha történne veled valami, még engem hibáztatnának a szüleid.
- Hagyj békén. Ha szakítasz, akkor takarodj el az életemből. Nem kell hazakísérned. Tűnj el. Menj a dolgodra.
Motoko nem szólt, csak engem nézett. Nehezn, de megszólalt végül - Rendben. "Eltakarodok" az életedből, nem kell félned.
- Tényleg? Akkor hogyhogy még itt vagy? Vagy te tényleg azt hitted, hogy szakítunk és akkor majd minden olyan lesz mint régen?  - kérdeztem tőle megvetően - Elképedek hogy mennyire ostoba vagy. – néztem rá én is lekezelően.
- Nem, de legalább nem kell elviselnem tovább a szemtelenkedésed. Egyébként is, csak azt várom, hogy menj pár lépést, ugyanis úgyis seggre fogsz esni. Nevetni akarok egy picit.
- Nem fogok seggre esni, oké? Ne aggódj, nekem se hiányzik ez a görény kiscsaj aki lettél. Szal hello. – nem gondoltam komolyan. Még mindig szeretem. Hogy ne szeretném?! De nem tehettem mást. Ha szakított, hát szakított. Elindultam inkább, bár mozgásom még koordinálatlan volt.
- Ha nem hiányoznék, akkor nem mondtad volna azt, hogy jó reggelente mellettem ébredni. – kiáltotta utánam. - Én vagyok a görény? Na persze!
Nem néztem vissza. Inkább nem is válaszoltam. Próbáltam kimutatni, hogy nem fáj. Próbáltam, de ez csak kívülről sikerült. Belül viszont depresszióba estem. Nem tudtam mihez kezdjek most. Motoko mindig is mellettem volt. Nélküle nem tudtam elképzelni az életemet. Most ez olyan, mintha egy rész hiányozna belőlem.
Mikor hazaértem, szinte beestem az otthonom ajtaján. Egy darabig csak ott álltam.
Édesanyám a szívbajt kapta majdnem. Olyan hirtelen toppantam haza. Biztosan aggódott is értem, hogy nem mentem haza az éjjel.
Láttam rajta a kérdő tekintetet. De még mielőtt nyitotta volna a száját, és szó hagyta volna el azt, én válaszoltam neki – Kidobtak. – válaszoltam nemes egyszerűséggel, mintha ez mindennapos dolog lett volna – Ki lettem dobva. – meredtem magam elé még mindig.
Amint magamhoz tértem, felmentem a szobámba. Egy szót sem szóltam. Nem voltam se éhes, se szomjas, még álmos sem. Egyszerűen semmihez sem volt kedvem.
Eszembe jutottak azok a percek, mikor még kicsik voltunk. Hogy mennyit veszekedtünk már akkor, és hogy hányszor mentettem meg. Vagy amikor az iskolában titokban folyton őt néztem az órákon, és a szünetekben. Mindig, amikor csak megtehettem. Amikor még nem jártunk, akkor is voltak kisebb-nagyobb veszekedéseink. Azonban jó volt vele lenni – bár amikor jártunk, akkor is – és mindig olyan jól el voltunk egymással. Sokat hülyéskedtünk, és nevettünk.
Fájt minden. Ha rá gondoltam, de az is, hogyha nem. Nem tudtam eldönteni, hogy mi bajom is lehet valójában. Talán mégis igaz a mondás, hogy a szerelem megőrjíti az embereket.
Talán már én sem leszek az igazi soha többé. Hogyan is lehetnék az?!