Két nap telt el azóta, hogy Sekaial szakítottam. Még mindig megviselt a dolog. Hiába én voltam az, aki szakított vele, attól még igenis fájt a dolog. Nem akartam megtenni. Sőt… Egyik porcikám se kívánta ezt a helyzetet.
Reggel még aludtam, mikor vad dörömbölésre ébredtem a csöngetés után.
Úgy ahogy voltam, pizsamában, ami egy hosszú fehér, lila csillagos nadrágból, és egy lila, fehér csillagos toppból állt, aminek a közepén egy rajzolt nyuszi díszelgett. A hajam még kócos volt, és még szinte fel sem ébredtem.
- Megyek már.. – szóltam ki már amikor a lépcsőn mentem le. Majd ajtóhoz érve kinyitottam azt, de nem találtam senkit sem, így becsuktam az ajtót – Szórakozzanak mással… - ásítottam.
- Héééé! – hallatszódott kívülről a kiabálás – Ne zárj ki!
Értetlenül kinyitottam ismét az ajtót. Lenéztem.
Az ajtóban egy kisfiú állt. Szőke haj, nagy kék szemekkel nézett fel rám.
- Yuuta? Mit keresel itt? Ilyen korán?
Yuuta valójában az unokatestvérem. Apának a húgának a kisfia. Mint apa, testvére sem valami fényes múltú. Bár ő talán jobb egy kicsit, hiszen nem alkoholizál.
A fiú nyakamba ugrott – Képzeld, anyuék azt mondták, hogy idejöhetek Mo-chanhoz egy teljes hétre, mert ők... – lelkes beszéde megakadt. Gondolkodásba kezdett, de mivel nem jutott semmire, így folytatta - Szóval vigyázz rám, oké? – ugrott ki kezeimből - Éhes vagyok. Rament szeretnék. Olyan finomat amit mindig csináltál.
- Most ez nem alkalmas. – csuktam be az ajtót – Majd ebédre csinálok, rendben? Most pihi szünet van. – indultam volna fel a szobámba. Minden bizonnyal megérezte hangomon a szomorúságot.
- Mo-chan szomorú? – fürkészte tekintetemet nagy kíváncsi szemekkel – Bántott valaki?
Összerezzentem a kérdésre – Megyek aludni, addig foglald el magad.
Yuuta azonban nem hagyta ennyiben – Rosszul vagy? Fáj valamid? – amint beértünk a szobámba leült a földre. Levette hátizsákját, és maga elé vette – Na jó, ha nem akarod elmondani, nem kell. De azért ne vágd fel az ereidet. Kipakolok, oké? – és már neki is kezdett.
- Csinálj amit akarsz. – dőltem le az ágyamra. Próbáltam aludni, de nem tudtam. Idegességemben inkább a fürdőszobába mentem, átöltöztem, befontam kettőbe a hajamat, és elindultam le főzni – Mit is mondtál? Mit kérsz? Rament? Oké, egy ramen rendel.
Neki kezdtem az étel készítésének. Készítése közepette leforráztam és megvágtam magamat. Nagyon nem oda figyeltem, hogy mit csinálok.
Yuuta kinevette nyomorom.
- Gyere inkább enni. Kész van. – terítettem meg, majd leültem miközben a kezemen lévő sebeket próbáltam leápolni.
Yuuta is leült az asztalhoz. Egy darabig nézte, hogy mit csinálok, majd tekintete másra szegeződött – Ez Sekai? – kérdezte – De menő lett! – csillantak fel szemei.
Követtem tekintetét. A hűtőn egy mágnessel odarögzítettem még annak idején egy képet rólam és Sekairól. Akkor készült, amikor még jártunk. Visszanéztem magam elé.
- Mo-chan, menjünk majd el hárman valahova!
- Mi? – kaptam fel a fejemet – Nem! Nem hiányzol neki. – régen, amikor Yuuta még csak pár hónapos volt, sokat kellett vigyáznom rá. És olykor-olykor ott volt Sekai is. Aztán később is sokat voltunk együtt. Ők ketten mindig is jól megvoltak egymással. Mint két testvér -  És én sem. – folytattam – Meg amúgy is. Takarítanom, és dolgoznom kell. Meg apára figyelnem. Nem hiányzik még egy gyerek! – ezt már soknak éreztem, így sóhajtva feladtam magamat – Rendben, majd elmegyünk hozzá. Csak egyél. – próbáltam mosolyogni.
- Szavadon foglak! Jajj de jó lesz! – neki is kezdett az evésnek – Összevesztetek? – nézett rám hirtelen.
A kérdés sokkolásként ért. – Nem. Vagyis igen. De nah! Mindegy. Te még kicsi vagy ehhez! Egyél, aztán megyünk s… s… - próbáltam kimondani a fiú nevét, de nem ment – sétálni. – bánatomban inkább ettem én is pár falatot – Mióta nem láttalak. – ábrándoztam – Sokat nőttél. Igazi uke lett belőled. – mindig ezzel piszkálom, ha eljön hozzánk. Olyan kis aranyos, hogy tényleg elhinnék róla, ha azt mondanám. A reggelimet az evőeszközökkel kezdtem matatni – Sok minden megváltozott. Főleg az elmúlt hetekben. – sóhajtottam – Hülye voltam, nem is tudom mit képzeltem. – beszéltem csak úgy magamnak. Nem vártam választ. Megráztam a fejemet, és inkább fogtam magamat, és elpakoltam. A koszos edényeket a mosogatóba, a maradékot a hűtőbe tettem. A hűtőbe tétel után, szemem megakadt azon a fényképen, amit Yuu is észrevett. Még nem volt erőm levenni. Most azonban megtettem. De mivel kidobni sajnáltam, így csak azt néztem a kezemben tartva.
Figyelmesen végig hallgatott. Kezdte sejteni, hogy mi is történt kettőnk közt – És akkor most yűlölitek egymást? Vagy azért még szóbaálltok? Nem szeretném, hogy ez legyen, mert én Sekait és Mo-chant is szeretem.
- Mehetünk? – sóhajtottam – Na jó. Edd meg a maradékod, addig én átöltözöm valami normálisba. – igaz ami most volt rajtam, - a fekete szerelésem – az számomra normális volt. Most azonban meg kellett mutatnom Sekainak, hogy igenis tudok boldogulni nélküle. Sőt, jobban is érzem magamat. Ez persze nem volt igaz, de akkor jó ötletnek tűnt.
Felvettem tehát egy térdig érő orgona lila színű spárga pántos ruhát. A ruha világosabb, és sötétebb színű strasszokkal volt díszítve virág mintákkal. A ruha alól kilátszott a tüllből készült alsószoknya. Még a hajamat is megcsináltam. Pontosabban felkontyoltam, bármennyire is nehezemre esett a nagy loboncomat a fejemhez rögzíteni. Még egy topánkát is felvettem, ami illett a ruhámhoz.
Megnéztem magamat a tükörben. Még én sem ismertem magamra. Nem szerettem a színes ruhákat. Vagyis nincsen semmi bajom a színekkel, de már elszoktam tőlük. De akkor miértvolt a szekrényemben egy ilyen ruha? Tavaly esküvőre voltam hivatalos. Egy barátoméra, és mivel pénzkidobás lett volna, ha kidobom, így inkább megtartottam.
Leballagtam Yuutahoz – Mehetünk?!
Amint meghallotta a hangomat, rám nézett. Szemei kikerekedtek. Mintha csak szellemet látott volna, úgy nézett rám – Umm… Irány Sekai! – futott ki a házból lelkesen.
- Állj már meg! – loholtam utána. Sajnos így sokkal hamarabb odaértünk Sekai házához – Oké. Akkor… Izé… Itt lennénk. Látjuk az ajtót, szóval most már hazamehetünk?
- Ne gyerekeskedj már! – nézett rám lenézően. Bekopogott Sekaihoz. Izgatott volt, ami nem is csoda, hiszen évek óta nem látta már.
- Nem vagyok gyerekes! Te vagy túl erőszakos. – sóhajtottam – Na jó. Úgyse fogja kinyitni az ajtót. – gondoltam egyet, és se szó, se beszéd, bementem – Reggelt! – Sekait nem láttam sehol. Szüleit viszont igen. Hiába voltam mérges a fiukra, előttük úgy tettem, mintha mi sem történt volna – Elnézést a korai zavarásért, de Yuuta erősködött. Sekaihoz jöttünk. – meg se vártam a választ, már indultam is fel a szobájába. Yuuta kezét is megfogtam, mintha csak belőle merítenék bátorságot. Bekopogtam az ajtón, majd benyitottam – Felkelni álomszuszék!
- Mo-chan, Sekai nincs itthon! – kiáltott utánam, de ekkor már Sekai szobájában voltam – Elment sétálni.
Sekai szobájában mintha bomba robbant volna. Az ágya feldúlt, papírok és fényképek a földön.
Egyet a kezembe vettem. Egy közös kép rólunk. Azonban valami nem stimmelt. Az én arcom ki volt szaggatva a helyéről.
A bejárati ajtó nyitódott – Megjöttem. – hallatszódott lentről Sekai hangja.
- Itt van! – fordult irányba Yuuta.
- Pont jókor. – szólalt fel Sekai anyja – Vendégeid vannak.
- Vendégek? – értetlenkedett. Azonban hiába a nagy erőlködés, még ki sem mondta, Yuuta már rajta csimpaszkodott.
Nem bírtam tovább nézni a fényképeket. Lementem a konyhába segíteni a fiú anyukájának. – Yuuta, hagyd békén Sekait. Nem illik így lógni a másikon. – szóltam hozzájuk ridegen. Még az sem érdekelt, hogy szülei a közelben.
- Ne szólj bele! – vágták rá a fiúk egyszerre.
- Nahát Yuuta, de nagy lettél! Hogy-hogy itt?
- Nyaralok. Most Mo-channál lakom.
- Aha. És milyen ott? Kapsz enni normálisan?
- Nem, éheztetnek és házimunkára fogtak. – drámázott.
- Most miért vagy ilyen? Még Sekai anyuja azt fogja hinni, hogy valami rabszolga hajcsár vagyok, pedig nem is! Gonosz vagy! Tszha! – inkább gyorsabban folytattam az étel elkészítésében a segítségemet.
- Gyerekek. – kuncogott rajtunk Sekai anyukája.
- Elmegyünk sétálni? – kérdezte hirtelen Yutta. Nagy szemekkel nézett hol Sekaira, hol pedig rám.
- Persze! – vágta rá mosolyogva Sekai.
- De hárman! – folytatta Yuuta.
- NEM! Nincs az az Isten! – ellenkezett.
Yutta azonban jól tudott hatni az emberekre mindig is – Ne tedd tönkre a nyaralásomat. – nézett fel rá boci szemekkel.
- Rendben, bocsi. Ha Arienek így jó, akkor rendben. – rám nézett teljesen elhidegülve tőlem – Jössz?
Mióta szólít Sekai a vezeték nevemen? Azért annyira nem rossz a helyzet! Vagy mégis?
- Biztos nem baj ez? Úgy értem biztosan van egy csomó munkád. Elvégre most sztár lettél. Koncertek, autógramm osztás, rajongókkal való flörtölés és smárolás… - számoltam ujjaimon.
- És te? Azt hittem miután tegnap elmentél vagy hatan megtámadtak hogy megdöntsenek. Meg ilyen ruhában most nem „dolgoznod” kéne? – nézett rám perverz mosollyal.
Majdnem felpofoztam, de nem, türtőztettem magamat – Nem. Jelenleg magántanárhoz járok, és elkezdtem karrieremet a színész világban, már főszerepet is kaptam. Tudod, én nem vagyok olyan, mint egyesek.
- És mi leszel? Pornószínész? De jó, mikor lesz a forgatás? Majd megnézem a hustleren.
Épp szóltam volna neki, de ekkor anyuja közbeszólt.
- Elég! – adott a fejünkre egy-egy kisseb kólintást a fejünkre – Lehetne, hogy ne a gyerek előtt? Szétszedhetitek egymást. De amíg Yuuta itt van nem lehetne úgy, hogy ne öljétek meg egymást?! Egy gyereknek nem azt kéne nézni ahogy veszekedtek
- Miért? Ölelkezzünk, és nevessünk, mintha mi sem történt volna?
- Nos én nem tudom mi történt. Nem is óhajtom tudni. De legyetek tekintettel másra is. – lóbálta a fakanalat magyarázata közepedte.
Sekai lehajtotta fejét - Oké, megértettem. Nem fogok veszekedni. - megfogta Yuu kezét - Akkor mi most megyünk. Ő meg vagy jön, vagy nem. - bökött fejével rám.
- Nem mehettek nélkülem, én vagyok a bébi csősz! – fogtam meg a fiú másik kezét - Yuuta, hova szeretnél menni?
- Hát először a parkba, aztán fagyizni, utána állatkertbe, aztán a tengerpartra. Vegyünk tűzijátékot és majd lőjük ki. És végül... Láttam egy gyerekházat. Megszeretném nézni.
- Ezt szerinted meg tudjuk csinálni egy nap alatt? – kérdezte Sekai kételkedve tervében.
- Biztos nem. – válaszoltam helyette.
- Majd megoldjátok. – vont vállat Yuu.
- Mi? Nem több napig vagy itt? Lehetne úgy, hogy ma csak elmegyünk a parkba, és fagyizunk. Holnap megyünk állatkertbe, azután meg tengerpartra, Ahol kilőjük a tűzijátékot.
- De nem! Most akarom!
- Ne legyél erőszakos! – förmedtem rá - É a többi napon mit fogsz csinálni? Uni fogod a fejed, és nekem fogsz ott pattogni.
- Szerintem is jobb úgy. Hallgass az idősebbre. – ezzel arra utalt, hogy én már vén vagyok.
- Na jó, akkor ma park meg fagyi. – hallgat Sekaira.
- Idős a te… - morogtam – He? Hogy a…?! Menjetek inkább ketten! Jól ellesztek, én már csak tudom. – legyintgettem – Egy uke, és egy pedofil seme. Milyen szép páros.
Sekai anyukája nem bírta sokáig – Sicc ki mindenki. – kezdett el hessegetni minket – Jó szórakozást. Vigyázzatok egymásra. – csukta be utánunk az ajtót.
- Ki lettünk zavarva. – nézett vissza zavartan az ajtajára Sekai.
- Attól én még hazamegyek. - csoszogtam arrébb tőlük - De Yuuta a te felelősséged. Cserbenhagynád a gyereket? – vonta fel szemöldökeit.
- Igaz. De rád ruházom.
- Nézz rá! Van neked szíved? – próbált a lelkemre hatni.
- Nem, tudom milyen. Egy kis ördögfajzat! Amikor nem vagy itt akkor kedves velem. Erre ha meglát téged, akkor egyből olyanná válik, mint amilyen te vagy. Elrontottad a gyermekem!
- Nem a tiéd.
Ölelésbe zártam Yuutát. - De az enyém. Kiskorában mindig anyunak szólított mikor velem volt, szóval az én pulyám és kész! Bár nem tudom, hogy kitől van. – gondolkodtam el - Talán egy híres  filmsztártól?! – csillantak fel szemeim.
- Nem lehet a te kölyköd, mivel engem szólított apának. És nem emlékszem arra, hogy te lennél az anyja! – vágott vissza Sekai.
Azonban amiket mondtunk, mind igaz. Yuuta tényleg szüleiként szeretett minket. Vagy legalábbis anyának és apának szólított minket.
- Mint valami rossz házaspár. – sóhajtotta Yuuta.
- Mikor szólított téged apának???? És én erről miért nem tudok?!
- Csitulj, én porontyom és kész. – elrántotta Yuttát tőlem jelezve ezzel, hogy a vita ezzel le van zárva - És most menjünk a parkba HÁRMAN. – emelte ki.
- Mint egy család???? – ragyogtak fel szemeim, de aztán ráeszmélve mit mondtam fejemet ráztam - Na neeeee! Ezt nem fogom kibírni. Tönkre fog menni a házas életem. – viccelődtem, bár elég komolyan mondtam ki.
- Muszáj hogy minden rólad szóljon? Maradj csöndben és egyszer az életben próbálj meg nemcsak magaddal törődni. – súgta oda.
Ez nem volt igaz, de meghunyászkodva lekókasztottam a fejemet, majd mosolyogva felemeltem – Irány a park! – jelentettem ki lelkesen – Olyan gyönyörű ebben az időszakban.
Sekai fintorgott egy sort, majd lehajolt, súgott valamit Yuunak, majd felegyenesedett, és elnézett.
Értetlenül néztem végig a jelenetet. Nem értettem, de nem volt időm gondolkodni rajta.
- Mo-cha, te gyönyörűbb vagy. – vágott gondolatmenetembe Yuuta.
Éreztem, hogy az arcom egyre forróbb. Nem tudtam mi üthetett Yuutába, hogy hirtelen ilyen szavakkal bombáz, de amikor Sekai-ra néztem, ráeszméltem. Csak mosolyogtam magamban.
A parkba érve Yuutát mintha elvágták volna. A galambokat kezdte el kergetni, aztán pedig a fára mászott, mint valami kis mókus.
Amint ezt megláttam, az ütő megállt bennem - Yuuta, vigyázz magadra! Ne hogy bajod essen! – le kellett hogy üljek, olyan váratlanul ért a látvány támadása. Le se vettem a szememet róla.
Sekai kicsit távolabb, de leült mellém - Ne izgasd már fel magad. Úgysem fog leesni. Vagy.. – felemelte hangját – Yuuta, ha leesel, megverlek!
- Nem fogok! – kiabálta vissza, de már fejjel lefelé lógott, mint egy bőregér.
Sokkos állapotba kerültem – Le fog esni! Le fog esni! Istenem, add, hogy ne essen le! – hintáztam előre-hátra a padon. Én ugyan nem aggódtam – eleget – érte – És amúgy is miért ne aggódjak? Az unokatesóm! Ráadásul az egyetlen!
- Jaj Istenem. – forgatta szemeit, majd sóhajtott – Na jó, Yuu gyere le, mert Mo még a végén ideájul.
Most hirtelen megint a keresztnevemen szólított?! Hogy van ez?
- Nem! – makacsosodott Yuuta.
- Felmegyek, ha nem jössz le. – állt is fel.
Yuutaát nem érdekelte a dolog. Nyelvet öltött rá.
- Ne-Ne-Ne, hagyd! – néztem fel rá. Ruhájába kapaszkodva visszahúztam - Had játszadozzon. Majd... Majd... Nem nézek oda... Vagy... tudom is! – álltam fel - Elmegyek, veszek fagyit.
- Jól van. – dobta nekem pénztárcáját – Ha visszamered utasítani… - nézett rám mérgesen - …bedoblak egy szökőkútba.
- Az most nincs a közelben. – néztem körbe – Csak olyan pár száz méterre. – mutattam oda – Odahúzni nem fogsz, mert az… az milyen már. Odavinni meg nem engedem. – nevettem – Szóval – visszadobtam a tárcát az ölébe – majd én megveszem. – uncsitesómhoz fordultam – Yuuta, milyen fagyit szeretnél?
- Málnásat, csokisat, epreset, citromosat, mandulásat, sztracsatellásat, meg olyan kéket. – sorolta.
- Rendben. És te? – fordultam Sekaihoz.
- Nekem nem kell.
- Nézd, tudom, hogy hizlal, és hogy vigyáznod kell az alakodra, mert nem szabad meghíznod, de attól még ne rontsd el Yuu-chan örömét. Szóval had halljam, vagy hozok olyat, ami van.
- Ezzel nem rontom el az örömét. Menj már neki fagyiért.
- Tudom, hogy besértődtél, amiért nem fogadtam el a pénzedet.
Sekai morgott egy sort – Menj már! – rúgott fenéken.
- Aucs! – simítottam meg a fájó pontot - Most mért bántasz?
- Mert még mindig itt vagy. – sóhajtotta.
Leporoltam a fenekemet, hogy ne látszódjon Sekai láblenyomata, majd egy nyelvöltés után elindultam a cukrászdába.
Mivel nem tudtam milyet, ezért vettem mindenféle fagyit. Yuutának mindenből egy gombócot, amit kért. Aztán Sekai kedvencét is kikértem, meg persze az enyémet. Így három kis dobozkát kaptam kanalakkal.
A kapott holmikat kifizettem, majd beletettem egy szatyorba, majd visszaindultam a fiúkhoz.
Amit láttam, az nem épp az volt, ami tetszett.
- Hmm. Ez olyan relaxáló érzés. – jegyezte meg Sekai ahogy egy faágon fejjel lefelé hintázott előre és hátra.
- Denevérek vagyunk. – nevette Yuuta.
- Vámpírok? – kérdezett vissza Sekai, majd észrevett – Nézd, megjött a fagyid! – mutatott le rám.
Ez már túl sok volt nekem. Minden összemosódott. Éreztem, ahogy a testem elnehezedik, és végül a földön landolt.
Ahogy a földön feküdtem nagy dübörgést éreztem. Egyre közelebb került hozzám, majd egy nagy kéz érintette a vállamat - Hééé! – rázogatott – Ne ájulj már el, az Istenit!
Egy másik személy is a közelembe jött – Moo-chan rosszul van? – szipogta.
Lassan ébredezni kezdtem. Mikor kinyitottam szemeimet, Sekai karjaiban voltam. Mellette Yuuta állt könnyekkel szemeiben. Pár percig csak az eget néztem, hogy felfogjam mi is történt valójában. – Yuuta, jól vagy? – ültem fel hirtelen – Jézusom, úgy megiesztettél! – öleltem át szorosan – Nem esett bajod? – simogattam meg fejét. Sekaira néztem - Itt hagylak titeket tíz percre, és te máris követed a példáját? Milyen atyai szigor ez?
Nem is tudom kire haragudtam jobban. Yuura, vagy Sekaira. Mind a ketten ugyan azon a fán lógtak. Yuuta alacsonyabb ágon volt, míg Sekai egy magasabb, és ráadásul vékonyabban is. Lehet, hogy mégis csak Sekai miatt?
- Olyan vagy, mint egy nagy gyerek. – folytattam a kioktatást – Nem kellene már végre felnőnöd? – szorosabban öleltem Yuutat – Még egyszer ne ijessz rám így. – hiába szántam Yuutának, mégis Sekaira néztem. Ezt észrevéve elengedtem a fiút, majd témaváltásba kezdtem – Na akkor együnk fagyit. – bontottam ki a dobozokat. A fagyiba egy-egy kanalat szúrtam, majd azok gazdáiknak a kezébe nyomtam – Jó étvágyat.
- Jól van, biztos nagyon megijedtél de máskor ne ájulj el, mert Yuuta is megijedt hogy valami komolyabb bajod van. Szóval ez kölcsönös. Te se ijessz ránk. És ne aggódj annyit. Te lehet hogy azonnal lezuhannál, de mi ügyesek vagyunk, igaz Yuu? – nézett rá mosolyogva.
- Naná! - bólintott lelkesen majd nekikezdett a fagyinak.
- Látod? A gyerek megmondta. És mint tudjuk, a gyerek mindig igazat mond.
- Nem vagyok béna! Nem esnék le! Én csak féltem Yuut. – cirógattam meg a gyerek buksiját, miközben ettem a fagyimat. Sekaira néztem, csak ellenőriztem, hogy eszi e a fagyit amit vettem neki.
 Sekai azonban nem ette, csak nézte az édességet. Rajzolt bele egy szivet, majd összekavarta, hogy egy nagy massza legyen belőle. Rám nézett – A sajátodat nézd.
- Edd meg. Vagy ne akard a következményeket.
- Miért? Mit csinálsz? Ledugod a torkomon? – fintorgott.
- Nem. „Beledoblak a szökőkútba”. – utánoztam.
- Nem bírsz el.
- Dehogynem! Majd elvonszollak! – nevettem. És mivel továbbra is csak nézte, így kivettem a kezéből, letettem mellé a padra. Megfogtam kezét, és elindultam vele a szökőkúthoz. Hiába ellenkezett, a fejembe vettem valamit, és úgy döntöttem meg is csinálom. Mikor odaértünk, egy nagyobb lökés segítségével Sekai a szökőkútban landolt.
A fiú testéhez ragadt ruhája. Sekai nem hízott. Sőt, jobban nézett ki, mint valaha - Fúúúú de nagyot kapsz most. – morogta. Majd fogta a csuklómat, és berántott maga mellé a vízbe.
A látvány következtében elpirultam. De hiszen ez egyértelmű. Sekai vonzó. És édes.
- Na most nagy levegő. – fintorgott, majd fejemnél fogva lenyomott a vízbe.
Reagálni sem volt időm. Már a víz alatt voltam. Mivel felkészületlenül ért a dolog, így hamar kifogytam a levegőből.
Sekai ekkor engedett el.
- Te szemét! – rúgtam a vízbe, így lefröcskölve őt. Azonban a szoknya volt rajtam, és kilátszott a bugyim. Már elszoktam ettől, elvégre mindig nadrágot veszek fel. Gyorsan odakaptam, hogy mentesem a menthetőt.
- Még én vagyok szemét? – mikor észrevette, hogy a ruhám előtt a kezem, egy fintorral megjegyezte - Jaj mit takargatod magad? Mintha bárki is kíváncsi lenne rád. – ment ki, közben ellökött útjából, aminek következtében a fenekemre estem - Most szárítkozhatok meg. – morogta miközben Yuutához ment vissza. Út közben levette vizes felsőjét. Kiterítette a padra, majd leült a fiú mellé.
Nehezen, de kimásztam a szökőkútból. Kicsavartam a ruhámat, majd a hajamat is.Odamentem a padhoz. Szétnéztem. A dobozok már egymáson sorakoztak – Ki ette meg az összes fagyit? – egyik fiúról a másikra néztem – Yuuta? – vettem észre egy kis foltot a pólóján – Jézus, ennyit megettél? Jól vagy? – aggodalmaskodtam. Sekaira néztem, aki felső ruhájától megszabadulva sütkérezett a napon. – Vedd vissza a pólódat! – pirultam el, így inkább elnéztem – Nem akarok nyáltengerben sétálgatni, amit a kis barátnőid hagynak maguk után.
- Miért kéne visszavennem? Miért kéne azt csinálnom amit te mondasz? Kivagy te nekem?! – emelte fel hangját, majd egy kisebb sóhajjal lenyugodott - Ne parancsolgass nekem. Ne merj korlátozni. – ez után Yuutára nézett - Na? Szeretnél még valamit?^^
- Bújócskázunk? Te vagy a hunyó!
- Nem vagy ahhoz te egy kicsit idős? Meg én i?!
- Nem! Ezt akarom! – erősködött.
- Jó-jó oké. Bújj el. – sóhajtotta.
Yuuta arcán hatalmas mosoly jelent meg. El is szaladt megkeresve a legmegfelelőbb búvóhelyet számára.
Yuuta után néztem, majd Sekaira – Nem számolsz?
- Nem, most pihenek kicsit. Aztán majd megkeresem. - felhúzta magát a fának egy alsóbb ágára, és ráfeküdt – Ahh, kellemes. - hunyta le szemeit.
- Ne gyerekeskedj már! Szegényke várja, hogy megkeresd! És te...!? Azonnal menj, és keresd meg! Milyen barát vagy te? Ez olyan, mintha cserben hagynád.
- Fogd be a szádat. Nincs hozzá közöd mit csinálok. Ergo beleszólási jogod sincs. Plusz még nem is bújt el. – mutatott a bokrok közé, ahol valaki, vagy valami mocorgott.
 - Akkor sem kéne ilyennek lenned, legalább kezdj el számolni.
- Honnan tudod hogy fejben nem számolok? Ennyire okos vagy?
- Az úgy nem fer. Neki ezt hallania kell, hogy hol tartasz a számolásban.
Sekai leugrott, elém lépett, leguggolt. Megfogta arcomat, magához rántott, és szemeimbe nézett. – Tudom, hogy a mások dolgába beleszólás a lételemed. De ne szóljál bele, mert nem telefon. – állt fel, és körbenézett – Húha, Yuu, nem látlak. Hova lettél? – indult el - Jól eltűntél. – vakarta meg a fejét.
- Segítsek megkeresni esetleg? – próbáltam kedveskedni.
- Nem kell. – gondolkodásba kezdett -  Áhh, megvagy. Ott vagy, látlak! – emele fel hangját.
- Jaj ne már! – jött ki rejtekhelyéről.
- Áh szóval ott voltál! – kapta fel a fiút.
- Ha! Azt mondtad láttál! – nyüszögte.
- Hazudtam.
Ennek azonban meg volt a maga büntetése. Yuuta Sekai szemei közé vert be egyet.
- Megérdemelted! – ujjongtam - Ügyes voltál Yuu-chan! Jól megadtad neki azt, amit érdemelt. Akarsz még játszani valamit? Vagy menjünk haza?
- Üüüü igen. Gyere! – fogta meg kezemet, és térdre kényszerített. Ráült a hátamra – És most ügess! – nevetett.
Sekai nevetésbe tört ki - Ez nagyon jó! Várj, had fényképezzem le!
- Menj inkább apádhoz. Az jobban szeret veled ilyeneket játszani.
- Nem, ügess anci. – oldalba rúgott, bár alig érezhetően. Azonban ez mégis csak sok volt.
- Az én tanítványom. – büszkélkedett Sekai.
- És „anci” kap a fáradalmáért valamit?
- Zabot. – válaszolta keserűen Sekai.
- Puszit? – döntötte oldalra fejét Yuu-chan.
- Tőled? – csillogtak szemeim.
- Talán. – vonta meg vállát.
- És még én vagyok a pedofil. – sóhajtotta Sekai.
- Nekem az unokatesóm te fafejű! – néztem unottan rá – Tőle mindig öröm puszit kapni. Nem úgy, mint annak idején tőled. – nem bírtam már tovább. Kidőltem, akár a nagy Alföld. Elfáradtam – Ennyi elég volt, igaz? – lihegtem.
- Igen. – bólintotta - Nagyon jó volt. Viszont ancinak fehér az arca.
- Ezt hívják úgy, hogy kimerültség. – nevette Sekai - Na jó későre jár, kezd hideg is lenni. Menjünk haza oké? – rám szegezte tekintetét - Na, kelj fel te is.
Még a földön feküdtem. Yuuta annyira kifárasztott lovaglásával, hogy moccanni sem bírtam. Felemeltem egyik kezemet segítség kérően – Help! – nyögtem ki. De kezem már a földön is landolt.
- Istenem – fáradttan elmosolyodott. Megfogta kezemet, felhúzott - Tuszkolj magadba egy kis életet. – mivel ingje még vizes volt, így nem vette fel. Ujját beleakasztotta, majd hátára dobta, úgy vitte magával. Másik – szabad - kezével Yuuta kezét fogta meg, elindult vele.
- Haza akarsz kísérni minket? – futottam Yuu mellé. Megfogtam kezét - Felesleges. – eközben mégis próbáltam hitegetni magamat, hogy tudok Sekai nélkül élni.
- Igen, haza AKARLAK kísérni titeket. És haza is foglak. – válaszolta eltökélt hangon - Nem most kéne elkergetned, tudod?
- Nem kergetlek, csak megkérdeztem. Már az is bűn? – Yuura néztem - Yuu-chan, szólj rá kérlek!
Yuuta egy darabig nem szólt. Hol Sekaira, hol pedig rám nézett - Ne bántsd Ancit, mert megtorlom!
Sekai felnevetett - Oké-oké, csak ne bánts. - kócolta össze a fiú haját úgy, mint annak idején az enyémet. De rég is volt már az.
- Köszi. Oh, és mikor kapom meg a puszimat? – kérdeztem halkan.
- Hát majd nálatok. – súgta – Nem akarom, hogy más lássa.
Sekai ezen is nevet - Ha megpuszilod, akkor elfog pirulni.
- És akkor mi van? – vetettem oda neki - Yuu-chan aranyos nem úgy, mint te. Te egy gonosz teremtmény vagy.
- Azt mondod? Te vagy a gonosz. Annyira banya vagy hogy csodálkozom, hogy nincs rücsök az orrodon. – szemtelenkedett.
- Hogy mondhatsz ilyet? Egy...Egy...Egy...! Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy ronda vagyok? Miért nem inkább mész a kis barátnőidhez.? Már eleve nemet kellett volna mondanod, és akkor flörtölgethetnél amennyit csak akarsz!
- Hogy jön most ez ide?  - sóhajtotta - Muszáj ennyire külsőségesnek és felszínesnek lenned? Egy szóval sem mondtam, hogy ronda vagy. Vagy te hallottál ilyet? El sem tudom képzelni hogy-hogy bírtam ki melletted. Eddig észre sem vettem milyen fárasztó hisztérika vagy.
- Tszha… Mindegy, nekem van egy kis dolgom. Yuuta, jössz velem, vagy sem?
Sekai Yuura nézett - Nem engedem, hogy egy ilyen nővel legyél. Még a végén Motoko teletömi a fejed baromságokkal. – ezzel felkapta őt, aki csak pislogott nagyokat - Motoko annyira megbízhatatlan, nem mernélek rábízni Yuu-chan. Szóval velem jössz. Motokonak most úgyis dolga van. Biztos nagyon fontos. – rám nézett – Itt vagy még?
- Te szerencsétlen! Gyűlöllek! – szipogtam - Ne vidd el Yuut! Vagy ha el is viszed, akkor hova viszed? Vidd haza. - zsebembe nyúltam, kivettem a lakáskulcsot, amit a fejéhez vágtam - Tessék. Van még kaja. Szolgáljátok ki magatokat. És mire hazaérek tűnj el! Látni sem akarom azt az ocsmány képedet a lakásomban! – emeltem fel a hangomat.
Igazából nem tudom mi ütött belém. Talán csak a harag beszélt belőlem. Nem is tudom…
- Megvesztél? – kiabálta - Mit dobálsz? Agyadra ment a nap? Mindjárt visszadobom! – morgott, de aztán gyorsan lenyugodott – Jól van, ne aggódj, elfogok tűnni, nem kell aggódnod amiatt, hogy az ocsmány képemet kell látnod.- indult el Yuuval hozzám.
Néztem utánuk, majd elmentem egy kis időre. A munkahelyemre mentem. Megmondtam nekik, hogy kiszállok. Nem volt erőm tovább folytatni. Magamat is alig bírom elviselni, nem hogy a vendégeket, akiket ki kellett szolgálni a pult mögött. Ugyanis én egy gyorsétkezőnél dolgoztam, mint pultos. Mivel gyorsan végeztem, így otthon még ott találtam Sekait.
- Te még itt vagy? Ömmm... Köszi, hogy vigyáztál Yuu-chanra. És a házra, és… Mindent. Ezért nem maradsz egy teára? Yuu-chan, ugye te is szeretnéd, hogy Sekai maradjon?!
- Én nem szeretem a teát. Keserű. Colát szeretnék! – bújt hozzám aranyosan, hátha megkapja amit szeretne.
- Na vajon kitől tanult meg így hízelegni? – nézett rám gyanúsan.
- Az nincs. – főztem közben egy teát, majd egy csészében letettem elé egyet – Egészségtelen, és rossz. – majd Sekaira néztem - Mellesleg azon gondolkodtam, hogy holnap a tengerpartra vihetnénk fürdőruhát, és úszhatnánk. Aztán naplementénél tüzet gyújtanánk, és mályvacukrot sütnénk.
- Nekem tetszik! Menjünk! Énekeljünk! – lelkesedett Yuuta.
- Nahát Motoko! Talán ez az a nap, amikor kitaláltál valami jót és értelmeset? Én is benne vagyok. Tetszik az ötlet.
Nem tetszett ez a flegmaság, de nem szóltam bele - Elhozhatod a gitárod is, hogy hangulatosabb legyen. – vetettem fel az ötletet - Na jó, nekünk pakolnunk kell holnapra. Neked is, szóval szia! – kezdtem el kituszkolni az ajtón.
- Hé ne lökdöss már! - állt meg, majd rám nézett morcosan - Egyedül is kitalálok. -  sértődött meg, majd el is indult haza.
Becsuktam az ajtót, majd abba bele is vertem a fejemet – Ezt nem hiszem el. – sóhajtottam, majd Yuutara néztem – Van fürdőnadrágod ugye?
- Persze hogy van. Felkészültem és mindent elterveztem. – jött utánam sunyi mosollyal az arcán - Már biztos nagyon várod, hogy Sekai csak a fürdőgatyájában legyen.
- Mikre nem gondolsz, te gyerek?! És mi az, hogy elterveztél mindent? Hogy értsem ezt?
Yuuta ártatlan szemekkel nézett rám - Hát hogy a program. Ne nézz rám úgy, mintha valami rosszat tettem volna.
- Na jó, hagyjuk. Sántikálsz valamiben, érzem. - sóhajtottam, majd leültem az ágyra - És ha azon vagy, hogy összehozz engem és azt az agyalágyultat, akkor felejtsd el! Nem fog menni. Gyűlöljük egymást.
- Ne hazudj egy gyerek előtt. Még a végén rám ragad. És nem terveztem semmi ilyet! Bár egész jó ötlet! – vigyorgott el a bajsza alatt.
Bepakoltam a táskámba mind a kettőnk cuccát - Jó ötlet? Micsoda? Egyáltalán nem! És nem hazudok! – nevetett, majd elővettem mobilomat, és tárcsázni kezdtem Sekait. Még mielőtt felvette volna, Yuuta kezébe nyomtam - Ha felveszi mond neki, hogy hatkor indulunk. Ha beszéltél vele, akkor menj aludni... én megyek pancsizni. – ezzel bementem a fürdőszobába. Megengedtem a vizet, majd beálltam a tus alá. Ott Sekai egyik számát énekelgettem, hiszen az jutott az eszembe.
Csak halkan hallottam, ahogy a két fiú társalog egymással. Yuuta biztosan kihangosította a telefont.
- Mi van? – szólt bele Sekai a telefonba.
- Yuuta vagyok! Holnap hatkor indulunk.
- Értem. Miért nem Motoko hívott? Tudod te használni azt a telefont?
- Mint látod! – vágott vissza neki Yuuta - Motoko pancsizik.
- Oh, értem. – mintha kicsit sajnálta volna a dolgot.
- Meztelenül.
Sekai nem szólt egy szót sem. Nyelt egy kicsit.
- Képzeld csak el ahogy a szivacsot végigvezeti a testén.
- Ha?? – elképzeltem, ahogy Sekai nagyra nyílt szemekkel néz a telefonra.
- És ahogy a víz végigveri a bőrét.
- Yuuta!!! – szólt rá - Te beteg vagy!! – hiába, ismerem már Sekait. Bár nem láttam a beszélgetés során, hallatszódott a hangján, hogy az megremegett. Szóval elpirult. És ez még csak egy kisebb reakció lehetett.
- Akkor holnap hatkor. – többet nem hallottam. A beszélgetésnek vége szakadt.
Kimentem a fürdőből a hálóingemben. Ahogy elhaladtam a tükör előtt megállapítottam, hogy kövér vagyok, majd leültem az ágyamra - Na? Mit mondott? Nem tetszik neki, mi? – nevettem el magamat - - Nem baj, jó is ha korán kiérünk.
Azt mondta hogy oké^^ Bár a hangja nem ezt sugallta.           
- Értem. Alszol velem? – csusszantam be a paplan alá.
- Dehogy! Én már nagy vagyok! Alszom egyedül.
- Nem azért. Csak elvesztetem a plüss macimat, és gondoltam aludhatnál velem, mert így magányos leszek.
Egy darabig nem szólt egy szót sem - Na jó. Alszom veled. Nem akarom, hogy anci magányos legyen. Bízd csak rám. – mosolygott rám.
Ledőltem, átöleltem Yuutát, és csak akkor próbáltam meg elaludni. Ez azonban nem volt olyan egyszerű. A fejemben mindenféle lejátszódott. Hiába próbáltam kiverni a fejemből, nem ment.