Mint mindig, most is én keltem fel először a házban. Lementem reggelit készíteni csendben. Nem akartam felébreszteni senkit sem. Miután a reggeli elkészült, mindenkinek vittem fel a szobába egy-egy tálcával. - Én már a konyhában megreggeliztem. - Először Yuutának, majd Sekainak vittem be a reggelit. Mivel még aludt, így csak leültem az ágy szélére. Elővettem egy könyvet. Pontosabban Rómeó és Júliát, és azt kezdtem el olvasni. Néha az alvó Sekai-ra néztem.
A mocorgásra, és a könyv lapozásának neszére felébredt. – Máris reggel van? – kelt fel, egyből rám nézett – Miért kelsz fel mindig ilyen korán? – ásította, majd megérezte a reggeli finom illatát – De legalább csináltál reggelit.
- Jó reggelt. Mi az, hogy miért? Már délután kettő óra van. Én az iskolához vagyok hozzászokva. Ezért kelek fel ilyen korán. – lapoztam – Yuuta még alszik, szóval csendben mocorogj.
- Már olyan késő van? Nahát, új rekordot állítottam fel. - túrt hajába - Felébreszthettél volna. Yuuta is, hogy a francba tud ilyen sokáig aludni? Bezzeg az én időmbe. – nevette.
- Az igazat megvallva ez még a te időd, és te, mint fiatal csillag, te is sokáig alszol, szóval egy szavad sem lehet. Inkább egyél legalább pár falatot. Nem tettem bele mérget, szóval nyugodtan habzsolhatod. Bár azt inkább mégse, mert a habzsolás nem egészséges. Csak szép lassan, komótosan. Ahogyan az egy sztárhoz illik.
- Nem vagyok sztár. Főleg nem egy csillag. Én csak egy fiú vagyok, akit Tokyoban szeret pár középsulis kiscsaj. Ha sztár lennék, akkor az egész világ odalenne értem. De ez lehetetlen, igaz? Hiszen Ázsia soha nem ért el világméretű sikereket külföldön. Ami persze nem is baj.
Belegondolva igaza lehet. De így is már nagyon sokan szeretik. Miért nem elégszik meg ezzel?
- Te tudod… - nem is néztem rá.
Rám nézett – Veled aztán nem lehet beszélgetni, igaz? – sóhajtotta - Pedig feldobtam egy tök jó témát. – nyújtózkodott - Felkeltem Yuutát. – indult át Yuuta jelenlegi szobájába. De amint beért, ki is jött – Motoko, gyere egy kicsit! Ezt le kell fényképezni! - szólt halkan – Tök ari.
Bementem én is.
- Nézd! Olyan mint egy kisangyalka. Közbe kurvára nem az. Mi lenne, ha mondjuk vízbe dugnánk az ujját miközben alszik? Akkor nemcsak az ujja lenne vizes. – ahogy Sekaira néztem, ördögi aura vette körül. Gonoszan vigyorgott.
- Ezt nem gondoltad komolyan ugye? – fényképeztem le Yuutát, elvégre olyan kis aranyos volt, hogy ezt a pillanatot meg kellett örökíteni – Hülye. Ártott ő neked? Mert ki akar békíteni minket? Jajj de nagy bűn. Nem hogy örülnél neki, hogy van aki foglalkozik a fejeddel. – sóhajtottam – Hagyjuk inkább még aludni. – ragadtam meg karjánál, kimentem vele a konyhába. Ahogy visszafordultam hozzá, a távolság köztünk miniméteres volt. Nagyra nyílt szemekkel elpirultam – Megyek, felkeltem Yuutát.  Te addig menj haza, és öltözz át. Ha kész vagy, menj a központba. Mi ott fogunk rád várni. - Ezzel fel is rohantam a fiú szobájába. – Yuuta! – fakadtam ki. Szobájába érve becsaptam az ajtót, és mellé léptem. Rázogatni kezdtem.
- Mi? Hogy…? – nyitogatta szemeit.
- A múltban én szakítottam vele, de... de... O.O ő meg annyira...! – abbamaradt mondandóm - Miért kellett megcsalnia? Azok a… ribik!
Yuuta ásított egy nagyot - Te is egy tipikus lány lettél, milyen szomorú. Mellesleg nem hiszem, hogy ezt velem kéne megvitatnod. Sekairól pedig nem tudom elképzelni, hogy megcsalna bárkit is. – ásított ismét - Na tessék, elvetted az életkedvemet.
- De más lányokkal smárolt. Ez olyan elkeserítő.
Felvonta szemöldökeit – Aha. Ha te mondod… - Látszott rajta, hogy nem hitt nekem.
- Aha…
- Jó. – sóhajtottam – Tudod mit? Hagyjuk. Öltözz inkább, és menjünk.
A városba érve leültem egy padra. Körbenéztem – Hol lehet Sekai? – tettem kezeimet karba.
- Remélem hamar ide ér. Ugye szóltál neki? – kérdezte Yuu, miközben gyanúsan nézett rám.
- Csak ne m felejtettem el! – sóhajtottam.
- De lehet, hogy mégis. Hívd fel! Most!
- Nem felejtette el. De ha el is felejtette, akkor már biztosan egy lánnyal van. Vagy részeg, vagy... vagy... – inkább előkaptam a mobilomat, és tárcsáztam – Sekai?! – szóltam bele mikor már felvette. A háttérben a TV szólt – Hol vagy? Yuu-chan már teljesen idegroncs! Nélküled nem hajlandó bemenni ebbe a kölyök parkba! Légyszi siess! - ezzel le is tettem - Tessék, boldog vagy? – néztem rá Yuura.
- Majd akkor leszek boldog, ha ideér – duzzogott.
Szerencsére nem kellett sokat várnunk. Pár perc múlva lihegve jelent meg. – Sajnálom, hogy elkéstem Yuuta.
Mintha én ott se lettem volna. Engem emberszámba se vett. Ez azért sértett, de nem szóltam semmit. Csak csendben figyeltem.
- Sekaiii! – ugrott már szinte a nyakába – Oké, most már mehetünk. - karolt belénk, és elindult a kölyökparkba velünk.
Vettem jegyet, majd a két fiú felé fordultam – Na? Yuu? Mivel szeretnéd kezdeni? Nem baj ugye, ha én picit leülök, és csak nézek? Fájok. – indultam el egy ülőhely felé. Út közben még elkértem a pénztáros újságját. Egy hintára ültem le.
Yuuta rögtön betámadta a mászókat, és fejjel lefelé kezdett rajta lógni.
- Uhh… nem veszélyes az Yuuta? Ha leesel kiröhöglek. - nevetett.
- Fordulj fel. – öltött nyelvet, lógott tovább.
Nevetett rajta, majd csöndbe maradt. A következő mikor megszólalt már mellőlem szólt - Rosszul vagy? Mid fáj?
Felnéztem rá. Ő lenézett rám.
- Semmi. Szokásos. – néztem inkább Yuura. Kár volt. A veszélyes mutatványának következtében majdnem szívinfarktust kaptam.
Sekai leült a mellettem lévő hintára – Mit olvasol? – nézte az újságot kíváncsian.
A fiú arca elé nyújtottam az újságot. Épp egy egy oldalas interjút olvastam, amit velem készítettek, mint új tehetséges színésznővel. A másik oldalon azonban ott volt Sekaiis, mint másik év felfedezettje. Mintha csak az újságok is gúnyolódnának rajtunk.
- Még nem volt rá alkalmam, hogy ellenőrizzem a munkájukat. De látom téged is bele tettek.
Azonnal kikapta a kezemből, és figyelmesen elolvasta – Hát ez? – nézett rám meglepődve - Színésznő, mi..? Úgy érzem nagyon lemaradtam dolgokról. Tessék – adta vissza.
- Mondtam, hogy elkezdem a karrierem. – csuktam be az újságot. Miután összevesztünk, egyből. -  ismét Yuutára néztem - Te nem szeretnél újra gyerek lenni? Akkor olyan jól megvoltunk. Alig veszekedtünk. – néztem rá.
- Nem igazán. Régen azért nem veszekedtünk ennyit, mert ártatlanok és tudatlanok voltunk. Gyerekek. De nekem is hiányzik minden. Tudtam, hogy ez lesz
- Sajnálom, hogy szakítottam veled, csak a pillanat heve hozta ki belőlem. Mondjuk ez nem mentség. – kókasztottam le a fejemet - Kérek egy kést.
- Heh, baaka. – kólintott fejbe gyengéden – Lehet, hogy mint egy pár, nem illettünk össze. Hiszen olyan sokat veszekedtünk. A féltékenykedés, meg a hülye szokásaink. Az egész olyan volt, mint egy rossz szappanopera. De tudod, én egy percig se bánom.
Meghatódtam. Könnybe lábadt szemekkel néztem rá. Megtettem. Megöleltem.
Nem lökött el, nem is mondott semmit, csak sokatmondóan elnézett, enyhén még ki is pirult. De csak addig, amíg elrontva a hangulatot közbe nem szólt - Hova tűnt mindenki? – pislogott tányér nagyságú szemekkel.
Azonnal felpattantam helyemről – Yuuta?! Yuu hol vagy? – vesztettem el – Az anyja ki fog nyírni. Miért nem szereltem rá egy csengőt? Vagy nyomkövetőt.
- Vagy figyeltél volna jobban. – körbejárta a terepet, de senkit se talált - Lehet hogy kiment mosdóba? – ment az ajtóhoz, de mikor nyitotta, az nem engedelmeskedett - ...Te Motoko, van egy rossz hírem.
Sokkos állapotban felhívtam Yuuta anyukáját. Szerencsére ő már hazavitte fiát, csak épp minket nem értesítettek. Megkönnyebbülten letettem a telefont, majd zsebre tettem. - Yuu-t hazavitték... mi lenne a rossz hír akkor?
- Igen, ezt akartam mondani. Ez az a rossz hír. Annyira elkalandoztunk, hogy nem vettük észre, hogy... Áh most mit szépítsem? Bevagyunk zárva!
- Mih? Most csak szórakozol igaz..? – mentem oda az ajtóhoz. Megpróbáltam én is kinyitni, de nekem se ment. – Ő… Izé… Most… - lehajtottam a fejemet, sóhajtottam, majd felnéztem - Akkor használjuk ki az alkalmat. – néztem Sekaira csillogó szemekkel.
- Rendben, vissza a gyerekkorba! - felpattant a vár tetejére, ahol a csúszda, és a mászóka egy része is volt. Jobban mondva felhúzta magát. - Kapj el. – nevetett.
- Hé! Ez nem ér! – próbálkoztam én is saját magamat felhúzni, de ez nem sikerült - Te fizikai erőfölénybe vagy! – kerülnöm kellett, hogy feljuthassak.
- Dehogynem ér! – nevetett ki - Én arról nem tehetek, hogy nyeszlett vagy, nem? - amint felértem, ő leugrott, és eltűnt a színes gumilabdák között - Aucs, ez kemény – felnézett rám, majd kitárta kezeit - Gyere, ugorj a karjaimba. - énekelte vigyorogva.
- Nem, nehéz vagyok, nem bírsz el! Vagy elugrassz előlem. Nem kockáztatok. – inkább leültem a szélére, a föld és köztem lévő távolságot kezdtem méregetni.
- Motoko, - nézett rám komolyan - megbízol bennem? –mosolygott mézédesen rám - Nem vagyok olyan gyenge, mint amilyen te vagy – mit mondjak, jó a technikája. Próbált rám lelkileg hatni - És olyan gonosz sem vagyok, hogy félre ugorjak. Na, ugorj! – várt.
Bátortalanul behunytam szemeimet, és bízván a fiúban leugrottam. Szemeimet azonban nem nyitottam ki.
Valaki szorosan ölelni kezdett. - Nocsak. Leugrottál… Ohime-sama. – tett le a földre, de még mindig szorosan ölelt. - Ez most tényleg olyan mint régen.
- A...Azt hiszem... Ü...gyes... – éreztem, hogy a szívem hevesen ver, az arcom pedig forrósodott. Lassan kinyitottam a szemeimet, és felnéztem rá.
- Te meg átmentél rákba. – engedett el - Hajaj. Na most mi legyen? Néznélek én egész este szívesen, de az zavarba ejtő lenne. – nézett el - Írtam egy dalt. Meghallgathatnád? – nézett rám kérlelően.
Még mindig néztem pironkodva. Bár próbáltam lenyugodni. – Pe… Persze
Sekai elmosolyodott, majd komoran nekikezdett énekének.

Szeretlek

Csak szeretlek

A mennyben és a földön is, legyen szent a Te neved.

Mint mindennapi kenyerünket, úgy add magad nekem.

Most és máskor is.

Jöjjön el az én országom, ahol szerethetlek téged.

Hiába szeretsz mást, s Ő is akar téged.

Legyen meg az akaratom itt lenn a földön, mert én.

Szeretlek akkor is, ha már nincs miért.

Ha már tudják, ha már tudhatják mások is, én belehalok.

Tudom, de mégis, még akkor, mert szeretni kell lemondva.

Szeretni kell várva, összekulcsolt testek izzadt nyomorával.

Pedig jó lenne úgy, ahogy szereném én.

Jó lenne úgy, ahogy szeretnéd még.

Ne eresszük szerelmünk idő előtt sírba.

Ne álljunk a gödör szélén, tehetetlen, sírva.

Pedig megfogok halni, s te nem értettél semmit.

Meg fogok halni.

Mert nem tudtam adni.

Nem tudtam adni, csak ennyit.

Nem tudtam mondani amit kellett volna, csak akartam élni, neked játszani.

Játszani, nem félni, játszani neked a reggelt, a nap első sugarával.

A reggelivel amelyet ágyba hozok annak ki kedvesem eljátsza.

Ahogy a földön úgy a mennyben is.

Te szeretsz mást? Én szeretlek téged.

De hogy te engem fogsz szeretni...

Sohasem ígérted...

Te nekem vagy, de úgyanúgy másnak.

Csak szeretlek. Akkor is.

Te is, szeress vigyázva.

Ne szeress bántva.

Szeress, mert a látszatnak, könny lesz egyszer ára.

Borzas szerelmünket ki fésüli újra?

Hogy jutunk a semmiből a mindeneken túlra?

Az utolsó sorban elcsuklott hangja, a földre szegezte tekintetét.
Nem bírtam tovább. Érzelmeim tűrőképességét elhaladta. Néma sírásba kezdtem. Nem gondoltam bele, hogy nekem szólt-e vagy sem. Nem érdekelt tetteim következményei, de próba szerencse alapon meg kellett tennem.
Sekai nyakába ugrottam. Nagy hévvel átkaroltam nyakát, és szerelmesen megcsókoltam.
Eldőlt velem. Szenvedélyesen viszonozta a csókomat, miközben szorosan magához vont.
Furcsálltam tettét, de nem szóltam egy szót sem. Nem voltam hozzászokva az ilyen érzelem kifejtéséhez. Minden esetre élveztem, ezért sem szóltam meg.
Beletúrt a hajamba, tenyerével végigsimított tarkómon, hátamon, majd keze lecsúszott a derekamra. Ajka elvállt az enyémtől. Általán a hidegséget árasztó kék szemei most mégis melegséget árasztottak. - Tudom, hogy ez nem a megfelelő hely, de akarlak. Mindennél jobban. Itt és most megakarom mutatni neked, hogy mennyire szeretlek. - Csókolt meg.
Nem tudtam megszólalni. Csak néztem szemeibe. Inkább végigsimítottam arcán, megcsókoltam - Ez azt jelenti, hogy kapok még egy esélyt? - szakadtam el tőle, mélyen szemeibe néztem.
- Nem, ez csak azt jelenti, hogy szeretlek. És hogy hiányzol. – hintett csókokat nyakamra.
Gondolkodóba estem. Nem értettem, hogy mit akart ezzel mondani. És még azt se vettem észre, hogy mit művelt velem.
Kigombolta felsőmet, mellkasomra csókot nyomott. Azonban szótlanságomra megtorpant - Nem akarod? - simított végig oldalamon.
- Csak nem értem.
- Hm? Mit nem értesz? – csókolta meg ismét a nyakamat.
- Se… Semmit. Ne is foglalkozz velem. – mosolyogtam rá, majd ismét belemerültem méz édes ajkaiba.