1. rész

Szeptember elseje van. Az iskola aznap nyitotta meg előttem a kapuit. Reggel öt órakor keltem hogy időben elérjem a fél hét órási buszt. Hát igen. Nekem a készülődéshez egy egész nap kellene. Mire eldöntöttem, hogy melyik szoknyámat vegyem fel, inkább egy fekete nadrág mellett döntöttem, amire egy láncot kötöttem, ami akkor volt divatos. Fekete cipőm is van elég. Összesen negyven pár van. Legalábbis ez egy körülbelüli szám. De nem is ez a lényeg.
Nagy nehezen összekészülődtem. Még a hajamat is sikerült Pumukli filingű állapotából átalakítani valami normálisra. Ahogy a tükörbe néztem magamat, csak sóhajtottam egyet, és arra gondoltam, hogy eljött a nap, mikor végre középiskolás életeimet élhetem.
Igazat megvallva nagyon izgultam. Az iskola nyíltnapján nagyon bonyolultnak tűnt a felépítése. Mi van, ha elveszek? Egy heti elemózsiát kéne elpakolnom ahhoz, hogy visszataláljak a terembe.
Szerencsére nem egyedül kellett átvészelnem az első napokat. Ugyanis ott volt két régi osztálytársam is. Dave, egy szerencsétlen fiú, aki pont szeptember elsején született, és elsős korunk óta jóban vagyunk, és Drina, egy lány, aki ötödikbe jött az általános sulinkba, és azóta rajtam csüngött. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna lerázni magamról.
Felszálltam a hármas buszra, és leültem ahova szoktam. Két megálló után felszállt Drina, majd három megálló után Dave. Mivel Drina lefoglalt a plátói szerelmével - akit már vagy négy éve az ujjai köré akart csavari - való események elmesélésével, így nem volt alkalmam felköszönteni Davet.
Leszállva a buszról, egy másikra kellett szállnunk, ami az iskolához vitt. Erről a buszról is leszálltunk, így a suliba mehettünk a tömeg – kiöltözött diákcsoport – után.
Évnyitó után az új osztályfőnökünkkel volt egy kis megbeszélésünk a teremben. A terem egy nagy, kémia terem volt. Egyből tudtuk, hogy jó puskázási lehetőségek tárulnak elénk.
Mindenkit alaposan megnéztünk Drinával magunknak. Mindenkiről megvolt a saját véleményünk. Volt olyan, aki egyáltalán nem volt szimpatikus, volt olyan, aki még azt is fölözte, és volt olyan, akit egyből megkedveltünk.
- Nézd már! – kiáltott fel Drina – Hogy merészelt leülni Adri mellé? – nézett mérgesen egy szőkésbarna hajú szemüveges lányra.
Adri, a barna hajú, zöld szemű duci lány volt, aki a pad belső szélén ült. Ő mellékesen Drina unokatestvérének volt az osztálytársa. Drina úgy gondolta, hogy mivel az unokatestvérének „barátnője” volt, így az övé is.
A lehorkantott lány csak ránk, majd elnézett, mintha ott se lennénk.
Drinát ez csak még jobban felbosszantotta, és elkezdte ontani magából azt a sok hülyeséget, ami csak a fejecskéjéből kifért.
Nem bírtam tovább elviselni, és a szemüveges lányhoz léptem – Bocsi, nem tudnál innen elülni? Mi szeretnénk ide ülni.
A lány rám nézett – Persze. – fogta táskáját, és el is ült egy szabad helyre. Egy kövér, szemüveges lány ült előttünk, akitől se így, se úgy nem láttunk. Ő mellé ült le.
Az imént említett két ajtós szekrény megfordult, és ránk köszönt – Szia anya! – ez igaz, hogy csak Drinának szólt, de azért én is visszaköszöntem. Bár elég fura volt, hogy le „anyáztak” – Emlékszel még rám? – vigyorgott ránk. Kivillantotta sárga fogait, amik nem éppen az ápoltságról voltak híresek. Bennük talán még egy féreg is beköltözhetett volna, javítani rajta már nem tudott volna.
- Nem. – válaszolta fél vállról Drina.
- Nem-e?! De hiszen én voltam az óvodatársad. Tudod, Gertrud! – vigyorgott még mindig a lányra – Én azonnal felismertelek téged. – dicsekedett neki.
- Sajnálom, de nem emlékszem rád. – Drina ezzel rám nézett, és azt sugallta, hogy „biztosan nem is volt olyan fontos személy az életemben”. Mintha engem ez bármennyire is érdekelt volna.
- Ezt a sebet is te szerezted nekem! – mutatott szeme alá, ahol egy heg éktelenkedett.
Drina majdnem felnevetett, de visszatartotta. – Biztosan. – vont vállat, majd mintha ott sem lett volna, elkezdett nekem beszélni mindenféléről.
Engem annyira ez nem kötött le, de végig hallgattam. Mást úgysem tehettem.
Kis idő múlva eszébe jutott, hogy elkell mennie mosdóba, így mivel még nem ismertük annyira a terepet, megkért, hogy kísérjem el. Meg is tettem, mire ott téma váltás keretében elkezdett szörnyülködni – Láttad Gertrud fogait? Milyen sárgák voltak! És az arcát is kezelhetné! Ha nincs rajta száz pattanás, akkor egy sem! Undorító, ahogyan kinéz! És halottad, hogy én szereztem neki azt a sebet? Jézus, biztosan már az agyamra ment! És még az mondja, hogy barátok voltunk?
Tény és való, hogy Gertrud nem volt egy világszép hajadon, de azért nem kellett volna így megszólnia. – Nem kéne ilyeneket állítanod róla. Biztosan jó fej. Előbb ismerd meg, aztán mondj róla bármit is. – pártoltam ki szegény lányt.
- Jó-jó, tudom, hogy szemét dolog, de akkor is! – igazat megvallva egyáltalán nem sajnálta azokat, amiket mondott.
Miután végzett, visszamentünk az osztályba, és folytatta a tanár a megbeszélésre váró dolgokat.
Hazafelé menet sikerült Drinát leráznom egy kis időre, így másik barátommal, Davel is lehettem egy kicsit.
- Szia Dave! – zártam egy ölelésbe – Hogy vagy?
- Hogy lennék? Pont ezen a napon? – húzta félre a száját.
- Oh, igaz is! Reggel nem volt rá alkalmam, de boldog születésnapot! – nevettem el magamat.
- Nem kell reklámozni. – mordult rám.
Hazafelé vezető úton egész végig vele beszélgettem a nyári élményekről, és az új osztályról, osztályfőnökről.