2. rész

Első nap kezdődött meg az iskolában. Legtöbbször hagytam, hogy Drina, Adri, és Gertrud összebarátkozhassanak, így alkalmam nyílt Davel beszélgetni, ölelkezni. Még mielőtt kitalálnátok mindenfélét, csak közlöm, hogy nem vagyok belé szerelmes! Én csak nagyon jó barátként tekintek rá. Olyan, mintha a bátyám lenne.
Mellesleg akkor épp volt pasim. Bár ha nem lett volna, akkor sem jöttem volna össze vele.
- Keiko, ő itt Levi, Levi ő Keiko. – mutatott be barátjának, akit tegnap ismert meg.
- Sz-szia. – köszönt dadogva félénken a fiú.
- Szia. – üdvözöltem kedvesen a fekete hajú, barna szemű szemüveges fiút. Kedvesnek tűnt. Csak elég furcsa volt, hogy nem folyamatosan beszél. Nem vetem meg ezért, félre ne értsétek! Csupán ilyen emberrel nem minden nap találkozik az ember. (Tisztelet a kivételnek.)
Beszélgetésbe kezdtünk, mire egy hosszú szőke hajú lány behajolt a terem ajtaján. Mivel szünet volt, és ő kint volt a többi barátjával, így érthető volt a szituáció – Van itt valami Keiko? – kérdezte.
Megállt bennem az ütő. Nem a lánytól féltem, hiszen őt ismertem látásból. Ő az egyik osztálytársam volt, Nikoletta. Attól féltem, hogy mi van, ha egy felsős máris megkezdi a szivatásomat? Felemeltem a kezemet – Én vagyok Keiko! – remegtem, akár a kocsonya.
- Kint keresnek. – közölte, majd visszament barátaihoz.
Kiindultam a teremből, miközben minden szem rám szegeződött. Nyeltem egy nagyot, majd a küszöböt is átléptem.
Kint egy magas, barna kócos hajú fiú állt. Barna szemeivel rám nézett. Komor, mégis mosolygós arca volt. Olyan helyes volt, hogy azt hittem, hogy ott helyben elájulok a látványtól.
- Szia. Keiko, igaz? – lépett hozzám, és olvasztóan mosolygott rám.
- Sz…Szia. – mosolyogtam vissza rá – Igen, én vagyok Keiko. – más hirtelen nem jött ki a torkomon. Még én is meglepődtem azon, hogy az általánosságban locsi-fecsi lánynak most hirtelen megakad a szava, a szíve pedig majdnem kiugrik a helyéről.
- Én Zen vagyok. Az unokatestvéred barátja. Biztosan hallottál már rólam. Sokat ökörködtem annak idején Rolcsával.
- N-Nem, bocsi. – nevettem zavartan.
- Nem? – hitetlenkedett - Mindegy... – sóhajtott - Én is ide járok. Jelenleg tizenegyedikes vagyok. Ha bármi baj lenne, akkor csak szólj. – mosolygott továbbra is.
Még tovább beszélt, és viccelődött valamin, de nem tudtam arra koncentrálni. Túlságosan lefoglaltak gyönyörű barna szemei.
- Noss akkor szia. – intett, és ezzel el is indult saját terme felé.
- Sz-Szia. – intettem én is utána értetlenül, majd bementem a terembe.
Ott mindenki egyből letámadott.
- Ki hívott ki? Ki volt az a srác? Mit akart? – kérdezgették tőlem.
- Egy tizedikes. Az uncsitesóm haverja. – legyingettem – Nem fontos. – nevettem zavartan.
Igazat megvallva csak az elejét fogtam fel a beszélgetésnek. A nevét, hogy hányadikos, és hogy milyen gyönyörűek a szemei.
Ezzel a válasszal kielégítettem a kíváncsiskodó tömeget, így én nyugodtan leülhettem a helyemre.
A nap hátralevő részében nem tudtam odafigyelni semelyik órára sem. Még a történelemre se, amit imádtam. Csak Zanen járt az agyam. Se enni, se inni, se koncentrálni nem tudtam. Mindvégig csak a nyughatatlan szívverésemet próbáltam lecsillapítani.
Drina bár látta rajtam, hogy valami nincs rendben velem, neki mégsem mondhattam el, hogy mi bánt. Még nem.