5. rész

Észre sem vettem, hogy a napok folyamán milyen közel is kerültem Yumehoz. Már minden nap a szünetekben vele, és baráti társaságával, Mártival, és Gabriellával voltam. Még néha Dave-t is hanyagoltam. Drináról már nem is beszélve.
Egyik nap épp testnevelésre igyekeztünk, miközben beszélgettünk. A tornaterem ajtajában megálltunk, mert nagy volt ott a tömeg. Nem fértünk át.
- Hé, mi van itt? – kérdezte Yume.
- A felsősök még tesiznek.
Benéztünk. Épp a fiúk kötélmászását mérte fel a tanár.
- De jó feneke van annak a fiúnak. – súgtam a mellettem álló Gabinak és Yuménak.
- Aham. – mondták félvállról.
Mikor a fiú leért, és a tanár felé fordult, csak akkor láttam meg az arcát. Zane volt az. Elvörösödtem. Ezt nem hiszem el! Pont neki kellett lennie?! A lelkem mélyén sejtettem. Ugyanis már akkor hevesen vert a szívem. De nem hittem volna, hogy ő lesz az tényleg. – Jó, menjünk. – vágtam át osztálytársaimon, és elindultam az öltöző felé.
Yume jött be utánam – Mi a baj?
- Láttad ŐT? – kérdeztem tőle piros arccal.
Yume volt az első, akinek bevallottam érzéseimet a fiúval kapcsolatban.
- Mi van vele? – értetlenkedett.
- Ő volt az! – csillogtak szemeim.
- Jaj Keiko, nem értem, hogy miért nem lépsz az ügyben. Most is csak úgy elmentél mellette. – csóválta fejét.
Igaza volt. Zane és én ha találkozunk is a folyosókon, akkor is csak mosolyogtunk egymásra, szólni egy szót sem szóltunk egymáshoz. Még csak köszönni sem köszöntünk.
- Ő nem köszönt nekem! – próbáltam kifogást keresni.
- Ez még nem ok rá. Könyörgöm, a huszonegyedik században élünk! Ma már a nőknek is szabad ám lépniük! – ezt úgy mondta, mintha felvilágosított volna az ügyben engem.
Pedig épp neki kellett volna ezt mondani. Yume egy kis nyuszi. És neki még annyi pasija sem volt, mint nekem. Vagyis nulla.
- Ígérd meg nekem, hogy hogyha legközelebb találkozol vele, akkor köszönsz neki. – nézett rám dühösen.
Sóhajtottam – Rendben. De ha találkozok is vele, te ott vagy. – húztam félre a számat.
Yuméról tudni kell, hogy amikor zavarban van, akkor mindenre képes. Így ha buszon utazunk, és meglátjuk Zanet, azonnal felnevet, vagy bökdös. Nem tehet róla, ő csak jót akar, de akkor is…
- És? – vonta fel szemöldökét.
- Olyan ciki mikor te és ő egy légtérbe vagytok. Elég gázul viselkedsz. Mintha neked is tetszene.
Láttam rajta, hogy ez kivágta nála a biztosítékot – Nem tetszik nekem. Elég nyomi feje van. Mellesleg meg nem viselkedem „gázul”!
- Á, csak nevetsz folyamatosan!
Yume felfújta az arcát. Így úgy nézett ki, mint valami nagy lufi. Azaz most megsértettem. Nem fog hozzám szólni. De sebaj. Pár percnél tovább úgysem fogja bírni.
Igazam is volt – mint mindig – pár perc után már ment is tovább a szokásos beszélgetésünk.
Aznap délután elhatároztam, hogy kegyetlen leszek. Mikor leszálltunk a központba vezető buszra, ami a suliból vitt ki, Zane is rajta volt.
Megböktem Yumét, és fejemmel a fiú felé böktem.
Yume ezt szokásához híven nem értette. Bármerre is nézett, nem vette észre a fiút.
Sóhajtottam – Zane! Ott! – suttogtam neki.
Yume most észrevette, és mosolygott inkább rám gonoszul.
- Mi lenne, ha követnénk? – néztem rá szégyellve magamat.
Felcsillantak szemei – Rendben. – vágta rá.
Nem erre számítottam. Vagyis számíthattam volna rá, ugyanis ő minden hülyeségbe benne volt. De azért reménykedtem benne, hogy lebeszél róla. Mégsem tette.
Mikor leszálltunk a buszról megvártuk míg Zane is leszáll a buszról, majd elindultunk utána biztos távba.
Egészen a MC Donald’s-ig követtük, mikor is hátra nézett ránk.
Én csak mentem, mintha ott se lenne, de Yume valami őrültséget tett. A galambok közé rúgott, mintha csak egy hat éves gyerek lenne. A galambok persze szana-szét széledtek.
Ránéztem. Abban a pillanatban elszégyelltem helyette is magamat.
– Oké! Gyerünk erre! – ragadtam meg kezét, és az ellentétes irányba húztam Yumét, amerre Zane ment.
- Hé! Nem úgy volt, hogy követjük? – súgta nekem.
- Ne követjük! Jézus! Most biztosan bolondnak hisz! – dünnyögtem magam elé.
- Miért nézne bolondnak? – értetlenkedett Yume.
- Amiért te így viselkedtél! – fakadt ki belőlem.
- És? – vont vállat, mintha mi sem történt volna.
- Yume, így egy hat éves, vagy egy bolond viselkedik! Mivel nem vagy hat éves, biztos azt hiszi, hogy bolond vagy! – világosítottam fel.
- És akkor mi van? – Yume ezt nagyon félvállról vette.
- Az, hogy az emberek a másikat legtöbbször a barátjához hasonlítják. Amilyen a barátja, olyan az illető is.
- És? Mi ebben a nagy ügy? Te is megtetted volna!
- Te hülye vagy. – morogtam le, majd a buszmegállóhoz indultam.
Bármennyire is fájt, igaza volt. Én is képes lettem volna rá, hogy odarúgjak, sőt, még kergethettem is volna. De az nem akkor van, amikor életem első szerelmét követem!
Ezt sosem fogom elfelejteni. Megbocsátani pedig végképp nem. Bár így visszagondova vices volt ez a jelenet.