7. rész

Elkövetkezett az osztálykirándulás. Már nagyon vártuk. Végre egy nap Zane nélkül.
Reggel korán keltünk. Úgy beszéltük meg, hogy mivel az osztállyal a vonat állomáson kell találkozni, így reggel apa kivisz engem és Yumét az állomásra.
Reggel csengettem Yuméknél, majd felmentem hozzájuk. Akkor már nagyban készülődtek.
- Anya, hagyd már! – szólt Yume anyjának, aki a hátizsákot tömte tele orvosságokkal.
- Sose lehet tudni. – aggodalmaskodott anyukája.
Már egy fél órája voltam ott, és nem haladtak egyről a kettőre. Yume anyja mindent ellenőrzött. Mintha egy szem kislánya hetekre menne el a családi fészekből.
Sóhajtottam. – Yume, mennünk kell.
- Jó-jó, mennék én, de látod anya mit csinál! – már ő is türelmetlen volt.
Még olyan tíz percig ott időztünk, mire Yume anyja útnak eresztett minket.
Apa már a kocsiban türelmetlenkedett – Na mi az? Mi tartott ennyi ideig?
Yume beszállt hátra a kocsiba. – Hagyjuk. – sóhajtott.
- Yume anyja órákig pakolt a hátizsákba. – forgattam szemeimet.
- Igazat megvallva én már bepakoltam, ő csak ellenőrizte a dolgokat. – javított ki.
- Értem. – mosolygott apa a dolgon.
- Nem tehetsz róla. – néztem barátnőmre – Az én anyám is ilyen. Csak mára hozatott velem hat üveg üdítőt, és még neked is pakolt el szendvicseket.
Ezen Yume jót nevetett, de mikor megmutattam neki a tömérdek mennyiségű kaját, amit anya elpakolt aznapra, neki is leesett az álla, majd együtt nevettünk szüleinken.

Mi voltunk az elsők, akik odaértek az állomásra, mégse kellett sokat várnunk. Folyamatosan szállingóztak osztálytársaink.
A vonatra felültünk, lefoglaltunk egy kabint. Oda beült Gabi, Márti, Levi, Dave, Yume, és én.
Egész úton fényképezgettünk Yume fényképezőgépével, meg hallgattuk az MP3-mat, amit magunkkal vittünk. Nem igazán beszélgettünk mással. Csak néha megbeszéltük, hogy szeretjük ezt meg ezt a számot, és kész is.
Amikor leszálltunk a vonatról, egy kicsit megkavarodott az osztály, ugyanis az állatkertbe, ahova tartottunk, senki se tudta, hogy merre kell menni. Így hát az egyik osztálytársunk, leszólított egy ottani embert. Nagyon vicces volt, hiszen arról az osztálytársunkról – aki mellesleg fiú – tudni kell, hogy elég laza. Az osztály kis menő-manója, így a beszélgetésük is elég érdekesre sikeredett. De végül csak megtudtuk, hogy merre található az állatkert.
- Nem értem. Ha már kirándulást szervezünk, akkor miért nem nézte meg az ofő, hogy hol van az a hely, ahova menni akarunk? – kérdezte valaki a hátunk mögül.
- Biztosan lusta volt. – válaszolt egy másik neki.
Az osztályfőnök tényleg elég szétszórt volt. Nem a szervezkedéséről volt híres. De kedves, és jószívű. Én már csak azért is szerettem, mert irodalom tanár, amiből mindig is jó voltam.
Mikor odaértünk már a bejárat utáni első bazárosnál megálltunk, és nézelődni kezdtünk. Mindenféle bóvlit árult, aminek hasznát nem igazán tudtuk volna venni.
Yume persze azonnal lecsapott rá. Hobbyja a kacatok gyűjtése. – Nekem ez kell! És ez is! – olyan volt, mint egy nagy gyerek. De ezt már megszoktam tőle, úgyhogy már el is költözzük a pénzét, amit vitt magával az útra. Na jó, csak a feléből vettünk pár dolgot.
Kacatokkal a zsákunkban így hát tovább indultunk. Mivel Gabi és Márti türelmetlenek voltak, nélkülünk indultak el, így csak én és Yume mentünk tova. Közben minden pillanatot megörökítettünk a gépével. Ezt élveztem a legjobban. Elvégre szeretek fényképezni. Főleg magamat. Hát igen, nekem nincsen, úgyhogy ilyenkor legalább kiélhetem beteg vágyaimat.
Elhaladtunk egy ragadozó ketrece előtt. Már nem is emlékszem, hogy mi volt az. Arra viszont igen, hogy előtte a gondozók ott hagyták a talicskában a döglött nyulakat, amikkel etették azt az állatot.
Hirtelen mindkettőnknek felfordult a gyomra.
Ahogy mentünk tovább, elhaladtunk a majmok mellett. Az egyik majom egy fán feküdt. Karjai és lábai az ég felé meredtek. Megálltunk, és néztük a majmokat. Egyből kiszúrtuk a fán fekvő majmot.
- Nézd már! Napozik a majom! – nevetett Yume.
- Szerintem nem napozik. – néztem meg jobban azt a majmot – Ez nem normális fekvő pozíció egy majomnak.
- Hát akkor? – nézett rám.
- Szerintem meghalt. – néztem rá – Biztosan leesett az egyik magas fáról.
- Áh, biztosan nem! – legyintett Yume, és inkább tovább húzott.
Az egész állatkertet bejártuk. Út közben Yume befalta a szendvicseim felét, és még a sajátjait is. Nem is beszélek a saját három, és az én hat üvegemről. Még annak tartamát is megitta. És még ezek után sem kellett neki mosdóba mennie. Már én nem bírtam tovább, ahogy néztem, már attól el kellett mennem két betűs kitérőre. Ez azért megmarad az emlékeim közt.
Visszafelé menet megálltunk a majmok ketrecénél ismét. Az a „napozó” majom még mindig ott, és úgy volt.
- Tuti megpandélt. – csóváltam a fejemet.
Yume is elszontyolodott.
- Nem értem, ha egy állat meghal, akkor miért nem tudják onnan kivinni? – értetlenkedtem.
- Passz. – vont vállat Yume, majd inkább tovább indult.
Így hát szép emlékekkel tértünk vissza a vonathoz. Kinyúvasztott nyulak, döglött majmok, és elpusztított szendvicsek és italok. De azért volt egy-két jó élmény is. Például amikor egyikőnk akart libikókázni, Yume például hátra esett a játékszeren. Olyan kis béna. J Na akkor jót nevettem rajta.