10. rész

Pár napot leszámítva egész végig készültem a pótvizsgámra. Oh, nem írtam volna? Hát igen, sajnos megbuktam matekból. Ezért is kellett egész nyáron a tanárnál poshadnom.
A pótvizsga napján Yume szerencsére elkísért. Nagyon izgultam.
- Mi lesz, ha megbukok?
- Ne hülyéskedj már! Miért buknál meg? – sóhajtott.
- Mert… Mert… Mondjuk elfelejtem a Pitagoras-tételt! Vagy… Vagy… Nem tudom.
- Keiko, nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! Bízom benned! Nem lesz semmi baj! Én már csak tudom! Bízom benned! Itt vagyok, és kívülről adom át neked a válaszokat a kérdésekre. – mosolygott rám bátorítóan – Lélekben veled vagyok.
- Rendben. – bólintottam – Köszi.
Beérve a suliba csak jobban idegeskedtem. Hirtelen azt hittem, hogy mindent elfelejtettem. – Jézusom! Semmit sem tudok!
- Ne viccelj már! Egész évben tanárnál voltál. Csak ragadt rád valami a koszon kívül! Tudsz mindent, ne izgulj. – megölelt még utoljára. Ezzel utamra engedett a terem felé, ahol a pótvizsgát kellett megírnom.
Végig tördeltem a kezemet, és gondolkodtam. De nem volt időm sokáig írni. Már mindenki végzett, mikor én még mindig írtam nagy sebességgel. Mindig is ilyen voltam. Az utolsó pillanatot is kihasználom, csak hogy semmit se rontsak el.
Mikor kimentem, jobban izgultam, mint eddig. Mivel Drina és egy másik osztálytársam, Rebecca is bukott, így velük kezdtem el megbeszélni a dolgokat, míg Yume csak figyelt, és néha kijavított, ha hülyeségeket hordtunk össze. Mondjuk ő sem egy zseni matekból, sőt, semmit se. Most is csak szerencséje volt.
A terem, amiben a vizsgát írtuk nyitódott – Ti hárman! Gyertek be.
Itt a vég. A tanárunk úgy nézett ránk, mint a véres rongyra. Lehet, hogy mindhárman megbuktunk volna?
Engedelmesen bementünk a terembe a tanárok elé.
- Noss had ne mondjam el, hogy ez a feladatsor egyáltalán nem volt nehéz.
Persze, neki semmi sem nehéz.
- Mégis elég gyenge eredményeket értetek el.
Izgultunk, nem figyelhettünk oda mindenre!
- De szerencsétekre csak az egyikőtök bukott meg.
Micsoda? Egyikőnk? Én lennék az? Istenkém, add, hogy ne én!
- Rebecca, nem tudom, hogy mit csináltál egész nyáron, de gyalázatos lett az eredményed. Szégyellheted magadat. Egy ilyen egyszerű kis feladatot nem tudtál megoldani?! Pedig ezt még az unokám is meg tudja oldani!
Akkor az unokád biztosan zseni. – gondoltam magamban. Legszívesebben ott helyben felpofoztam volna a tanárt. Hogy meri így lealacsonyítani egy diákját is? Rebeccara néztem, aki már sírt. Nem tehetett erről, papírja van róla, hogy gyenge matekból.
Negyed órás fejmosás után végre kimehettünk.
Yume már halálra izgulta magát – Na? Hogy ment? Átmentetek?
A nyakába borultam megkönnyebbültem – Átmentem. – ültem le mellé.
Drina csak intett nekünk, majd eltépetett mellettünk.
- Hála az égnek. – fújta ki ő is magát, majd a síró lányra nézett – Akkor mehetünk? – kérdezte.
- Persze. – álltam fel, majd elindultam a lépcsőn lefelé. Ahogy léptem, éreztem, hogy félreléptem, és megcsúsztam. – Yume, csúúúúszok. – ezzel seggre is puffantam.
A körülöttünk lévők mind felnevettek. Még Yume is nevetett rajtam. De azért felsegített.
Elszégyelltem magam. Akkor vettem észre, hogy a körülöttünk lévők közt ott volt Zane. – Oké. Nincsen semmi baj. – poroltam le magam, büszkén kihúztam magam, majd elindultam a másik irányba – Ettől még méltóság teljesen fogok távozni.
Yume még kuncogott rajtam mögöttem.
- Nem volt vicces!
- De, az volt. – nevetett fel ismét.
- Na jó, az volt. De ott volt…
- Ki? – döntötte oldalra fejét, és nézett rám érdeklődve.
- Zane. – halkult el a hangom.
Kint a suli előtt megláttuk Rebecca-t, aki anyukáját várta.
-. Szia Rebecca! – köszönt neki kedvesen Yume.
- Szia. – szipogott.
- Na? Hogy ment? Átmentél?
Nyeltem egy kicsit. Elfelejtettem Yuménak elmondani, hogy mi is történt.
- Megbuktam. – szipogta, ahogy nézett fel rám.
Yuméval azonnal ölelésbe zártuk – Semmi baj, biztosan jobban fogsz teljesíteni következő évben.
- Nem maradok itt. Másik iskolába megyek.
Elszomorodtunk mindannyian. Hiába bíztattuk, bátorítottuk, vigasztaltuk, ő csak sírt.
- Hiányozni fogtok. – nézett fel ránk.
- Te is nekünk. – simogattam meg a feje búbját.
Megvártuk, míg anyukája jött érte, így elbúcsúzhattunk tőle rendesen. Mindketten nagyon sajnáltuk, ugyanis tényleg nagyon kedveltük.