14. rész

Nem sokkal a történtek után Dave és Delon - egy másik barátunk – rendeztek egy partyt a Műkertbe. Ez egy házibuli volt, így minden kedves barátunkat meghívtuk. Ott volt Yume, Levi, Dave, Delon, és Levi barátai, és Dave kereszttesói.
Én már a buli felénél túl sokat ittam, így Yuménak kellett pátyolgatnia. Egyszer elszakadtam tőle, és odamentem Davehez.
- Olyan jó fa szagod van. – mondtam neki ahogy arcomat mellkasának dörzsöltem ahogyan megöleltem.
Yume és Dave felnevettek. Nem értettem, hogy min, de nagyon nevettek valamin.
- „Fasszagod”. – nevette Dave.
- Nem… FA szagod. – tagoltam.
- Nem, te azt mondtad, hogy „fasszagod”. – nevetett Yume is – Hogy lehet valakinek fasszaga?
Bárhogy is próbáltam, nem bírtam magamat kimagyarázni, így odamentem Levihez. Őt is megöleltem. – Bántanak.
- Nem is! – horkolt le Yume, és elrántott Levitől – Gyere inkább sétáljunk egyet. Rád fér. Túl sokat ittál.
- Nem akarok! – gondolkodtam pár percet, majd rávágtam – Rendben.
Így hát én és Yume elindultunk köröket tenni a kutyapályán, ahol a buli színhelye is volt. Közben a telefonjainkat bömböltettük, és musical számokat énekelgettünk. Ettől mindig megnyugszom.
- Hogy szerethettem bele egy buziba? – kérdeztem kissé hangosabban a kelleténél.
- Pszt, Keiko! – csitított Yume – Ő úgysem lett volna jó neki.
- Nem értem. Ha meleg, akkor miért mosolygott rám annyiszor úgy?
- Talán mert Rolcsa unokahúga vagy. – vetette fel az ötletet.
- Átoperáltatom magam fiúvá, és akkor talán jó leszek neki!
- Jajj Keiko! – morgott le.
A kutyapálya másik végébe értünk, ahol egy házikó állt. A ház előtt ültek egy padon a fiúk. Dave, Delon, és Levi.
Odamentem hozzájuk, és befurakodtam közéjük.
Levi átkarolta a derekamat, mire én is megöleltem.
- Hé, Keiko, járunk? – most nem dadogott, mint ahogyan általánosságban. Ő is ivott pár szár pohárral, így nem is csodálkozom rajta.
Yuméra néztem, aki ott állt előttünk, és csóválta a fejét jelezve, hogy „nem”.
- Aha. – néztem fel Levire, mire Yume csak arcát kaparta.
Aztán már semmire sem emlékeztem, a szobámba találtam magamat. Arra ébredtem, hogy valaki hív. Yume volt az.
Felvettem. - Hallo?! – szóltam bele álmos hangon.
- Te szerencsétlen flótás, tudod, hogy mit csináltál tegnap?! – szólt le a telefonban.
- Nem igazán emlékszem semmire se. – sóhajtottam.
- Hát jobb is.
- Miért? Mi volt? – értetlenkedtem.
- Hagyjuk.
- Nem, ne hagyjuk! Várj! Átmegyek hozzád, és ott megbeszéljük!
- Rendben, gyere. – tette le a telefont.
Gyorsan átöltöztem, és már mentem is Yuméhoz. Szerencsére csak két buszmegálló választott el egymástól minket, így gyalog tíz perc az út. Csengettem.
- Hallo? – hallatszott a kapucsengőbe Yume hangja.
- Itt feledékeny lelkitárs várja az engedélyt a belépéshez!
Yume kinyitotta az ajtót, mire nekem három emeletnyi kaptatás után végre odaértem a legfelső szintre, ahol Yume lakott.
- Huh… Szereltessünk ide egy liftet, mert ez nem állapot. – fújtam ki magamat.
- Kac-kac. – invitált beljebb.
Már otthon éreztem magamat nála, így egyből a szobájába mentem. Ledobtam a cuccomat az ágyára, majd leültem. – Noss, had halljam. Mi volt tegnap este?
Yume a számítógép asztala előtt ült, és nézett rám nem éppen szép szemekkel. – Tényleg nem emlékszel semmire sem?
- A-a. - csóváltam a fejemet szép lassan.
- Levivel összejöttél.
Kikerekedtek szemeim – Tessék? Én meg Levi?
- Aham. – bólintott Yume.
- Pedig én eskü nem akartam. – elsápadtam.
- Nem beszéltetek korrekt dolgokat. Csak Levi megkérdezte, hogy jártok-e, mire te rávágtad, hogy igen. Én hiába mondtam neked, hogy ne tedd.
- Basszus… Én erre komolyan nem emlékszem. – néztem magam elé.
- És összejössz vele tényleg?
- Nem tudom. – néztem fel rá – Szerinted?
- Szerintem ne tedd. Nem illik hozzád. Ő amolyan hallgatag, impotens hólyag féle. Te meg egy aktív, szószátyár, életteli lány vagy. Csak megkeserítené az életed. Nem sírtál épp eleget NAZE – aki egyébként Zane, csak mivel japánul a „naze?” „miért?”-et jelent, így elhívtuk ennek – miatt?
Igaza volt. Hónapokig sírtam Zane miatt. Nem hiányzik tényleg az, hogy még többet sírjak, mert akkor olyan száraz lennék, mint egy szivacs, ami már érintésre szétporlik.
- Ne butáskodj már! Miért keserítené meg az életemet?
- Jó, nem keseríti meg, de figyeld meg, hogy nem leszel vele boldog. – sóhajtotta.
- Majd meglátom. Holnap suli. Rendezem vele.
- Rendben. – nézett rám nem valami bizalom-gerjesztően.

 

A suliban Levi korán ért be, így én és Yume is azt tettük, hogy még a többiek érkezte előtt sikerüljön tisztáznunk a dolgokat.
Leültünk a padjához, és kártyázni kezdtünk.
- Noss… Levi… Akkor mi legyen?
- H-hogy mi legyen? – nézett rám.
- Hát a bulin megkérdezted, hogy járjunk-e.
- A-aha. – bólintott, majd szemüvegét feltolta orrán.
- És? – néztem rá kíváncsian.
- M-Mit és?
Yume már a padot kaparta idegességében.
- Járjunk? – néztem rá továbbra is nyugodtan.
- Ne-Nem tudom. – bökte ki kis idő múlva.
Yume a fejét a padba verte.
- De te kérdezted meg, hogy járjunk-e. Komolyan gondoltad? – néztem továbbra is Levire, bár már én is viccesnek találtam a történteket.
- I-Igen.
- Akkor járjunk?
- A-Aha. – bökte ki kis szünet után.
- Rendben. – mosolyogtam rá kedvesen.
Ez volt az, amit megbántam. Bár jártunk két hónapig, nem mentem vele sokra. Pedig én mindent megtettem.
Azon a napon, amikor szakítottunk, épp a foci VB ment. Találkozni szerettem volna vele, így felhívtam.
- Szia Levi!
- Sz-Szia! – szólt bele ő is.
- Ráérsz ma?
- N-Ne…-Nézem a foci VB-t. – válaszolta.
- Nem jönnél be a városba? Csak úgy nézelődnénk.
- N-Nem. Nézem a foci VB-t. Szóval szia. – ezzel le is tette a telefont.
Legszívesebben sírva fakadtam volna. Csak néztem a telefonomat, és szipogtam. Újra meg újra hívtam, de semmi. Muszály valamit tennem. Újra felhívtam, azonban nem vette fel ismét. A barátnőm volt már csak az utolsó esélyem. Yuménak ekkor írtam egy SMS-t. „Légyszi hívd fel Levit, nagyon fontos. Megadom a számát is.”
Yume amint megkapta az SMS-t, azonnal felhívott.
- Szia. – köszöntem bele elsőnek én.
- Szia. Miért hívjam fel én? Te nem tudod? És mi ez a sírós hang?
- De, csak nekem nem veszi fel.
- Miért nem veszi fel? Milyen dolog már ez? Azonnal vegye fel!
- De értsd már meg, hogy nem veszi fel! Előbb beszéltem vele. Azt mondta, hogy VB-t néz, szóval nem jön be velem a városba.
Yume sóhajtott – Rendben. Felhívom, aztán visszahívlak ha megtudok valamit.
- Köszi. – tettem le.
Öt-tíz percet kellett várnom Yume hívására. A telefonom már szólt is.
Yume nem engedte, hogy beleszóljak, azonnal belekiabált a telefonba – Levi egy impotens buzi pöcs!
- Jól van, nyugodj meg.
- Nem, nem nyugszom meg! Mi az, hogy az miatt a hülye VB miatt nem veszi fel a telefont? És még képes volt letenni! Hogy merészelte! Addig hívogattam, míg fel nem vette! Az a kis szemét…! Egy seggdugasz! Kapja be! Rohadjon meg! – hangja továbbra is emelt hangvételben volt – Szerintem látogassuk meg, és heréljük ki!
Muszáj volt rajta nevetnem – Nem, nem kell. Hagyd.
- Mondtam neki, hogy majd hívjon fel. Hát kíváncsi leszek rá.
- Köszi.
- Azért szólj, ha nem hív vissza, mert akkor meglátogatom, és megölöm!
- Hülye.
- Aztán eltemetem, kiásom, klónozom, és újra megölöm.
- HÉ! Ezt én szoktam mondani! – kuncogtam rajta.
Yume sóhajtott ismét egyet – Látod? Nem hallgattál rám. – sóhajtott ismét – De legalább tanultál az esetből. Igaz?
Egy darabig nem válaszoltam. Tudtam, hogy igaza van, mégse tettem meg.
- IGAZ? – kérdezte ismét.
- Igaz. – mosolyodtam el.
Ilyenkor derül ki, hogy mennyire lehet a másikra számítani. Jó hogy van egy olyan barátnőm, akire számíthatok. És ő is tudja, hogy rám is számíthat.
- Na most már leteszem, mert anyáék hazaértek. Szioa, puszi, szeri. – köszönt el Yume, majd letette a telefont.
Én pedig egész nap vártam Levi hívását, de semmi. Nem hívtam vissza Yumét, mert tudtam, hogy ő vele úgy sem tud mit kezdeni. Meg így is gyűlöli, nem hogy most, amikor ilyen.
Este már nem bírtam tovább várni, és felhívtam.
Felvette – Sz-Szia. – köszönt fáradt hangon.
- Szia! Yume azt mondta, hogy beszélt veled.
- A-Aha.
- Azt mondta, hogy vissza fogsz hívni.
- N-Nincs pénz a kártyámon.
- Miért nem mondtad neki?
- E-Elfelejtettem.
Aha… Szóval elfelejtette. Nah persze. Ezt mondja a bal kezemnek.
- Levi? Te miért nem fogod meg soha a kezemet?
- M-Mert…
- De miért? – kérdeztem ismét. Ezt most már nem hagyhattam annyiban, választ akarok.
- M-Mert én nem vagyok olyan fiú.
Olyan fiú? Szórakozik velem? Mi van? És ha én megfogom a kezedet? Azt intim zaklatásnak fogod venni?
- Milyen fiú? – értetlenkedtem.
- H-Hát olyan.
- De Levi! Milyen az az olyan?! – türelmetlenkedtem. Tudni akartam.
- T-Tudod mit? H-Hagyjuk. – mondta szaggatottan.
Magam elé meredtem.
- Sza-Szakítok veled. Sz-Szia. – tette le ezzel a telefont.
Csak néztem a telefont, és meredtem rá. Azért, mert megkérdeztem, hogy miért nem fogja meg a kezemet, és hogy milyen fiúnak véli magát? Ezért szakít velem?
Legszívesebben felhívtam volna Yumét, de már nem akartam ezzel is idegesíteni.
Így ért véget Levivel is a „szerelmi” viszonyunk. Nem szerettem. Ragaszkodtam hozzá. És azért mégis rosszul esett amit tett. Yume pedig a történtek után még jobban megvetette őt, mint eddig. És persze az orrom alá kente folyamatosan azt is, hogy „már pedig ő megmondta”.